Mégis, mire jó egy tablet?

Mivel a közhiedelem szerint a tabletek sokkal inkább szórakozásra, mint munkára valók (más olvasatban: tartalom fogyasztására, nem pedig előállítására), a hír elég vegyes fogadtatásra talált, és ezen az sem segített sokat, amikor Szájer József arról írt a blogjában, hogy az új alkotmány iPaden készül, az Origo fotósa pedig egy iPaden pasziánszozó képviselőt kapott lencsevégre a parlamentben.

Hogy minél jobban bele tudjuk élni magunkat a tabletes miniszterek és államtitkárok szerepébe, két tesztalanyunk (nevezzük  őket J és H ügynöknek) egy héten át megpróbált egy-egy iPad2-t használni minden olyasmire, amihez egyébként notebookot vagy éppen okostelefont venne elő. Elvégre szigorúan technikai oldalról nézve az újságíró munkája hasonlít egy politikuséra: a hardvert mind a kettő kommunikációra, szövegek olvasására és szövegek írására használja.

J ügynök a humán területről érkező, a csúcstechnikás kütyüket bizalmatlanul méregető, tabletek terén nulla tapasztalattal bíró minisztert modellezte, míg H ügynök a skála másik végéről a gyakorló iPhone-használó, a hitech cuccok iránt fogékonyabb államtitkárt. Egy hét ipades élet után ezek voltak a tapasztalataik:

J ügynök kalandjai

Ha Dominique Strauss-Kahn a magyar kormányzat tagja lenne, legalább államtitkári minőségben, tökéletesen megérteném, miért kellett a kormánytisztviselőknek megkapniuk az IT-világ Mihalik Enikőjét (vékony, drága, divatos) fejenként egy-egy iPad2 formájában. Mert nincs is annál szebb, mint tusolás közben felhívni videótelefonon egy szabadon választott államtitkárnőt – képzeljük el Selmeczi Gabriellát, még ha csak kormánybiztos is, egy szál nyugdíjszelvényben –, és felszólítani, hogy ne takargassa a tényeket.

A videótelefon ugyanis nekem, aki huszonegy évesen jutott először otthoni vonalashoz, és diplomaszerzés után mobilhoz – egy később hét évig használt Panasonic volt –, a legfantasztikusabb újítása ennek a lapos kütyünek. És az, hogy végre akár vécén is lehet online újságot olvasni, feltéve, hogy van wifi vagy mobilnet – jó, persze lehetne laptoppal is, évek óta, de az azért mégis csak nagyobb, nehezebb; ennek ráadásul extra hosszú üzemidőt biztosító akkumulátora van, tényleg valami csoda.

Arra viszont, hogy törvényalkotói, pláne alkotmányozói, és úgy általában, bármilyen munkához miért egy tabletet adnak – ezt a szót az elmúlt egy héten tanultam, és azt is, hogy a táblagép a Schmitt Pál-kompatibilis, ősi magyar megfelelője –, arra nem sikerült rájönni. „Ez nem tartalomkészítő, hanem tartalomfogyasztó gép” – mondta egy egyébként hívő maces az iPadről. Mit is várhatnánk tehát valamitől, amiről még az i-termékcsalád beavatottja sem gondolja, hogy munkára való? Semmi jót, ugye? No, ez be is jött.

Nehéz vele dolgozni

Megjegyzem, Enikő – szólítsuk most már csak így, mégis csak személyesebb – használható munkára is. Nehezen, lassan, sok-sok lemondás és kompromisszum árán, de használható. Amikor egy MTI-hírt szerkesztettem be a lapba, ez az egyébként csekély odafigyelést igénylő, átlag négy-öt perces kaland tizenhét percig tartott. Majd kedden egy parlamenti bizottsági ülésen, egy miniszteri meghallgatáson vetettem be a lapos csodafegyvert – mérsékelt sikerrel. A lejegyzetelt szövegeket alapos, elsősorban az ékezetes betűkre irányuló hibajavítás után végül e-mailen küldtem a szerkesztőségbe, aztán ez lett belőle.

Egyébként már ez nagy csoda azok után, ahogy elkezdődött a kapcsolatunk – Enikőé és az enyém – egy héttel azelőtt, amikor H ügynök a kezembe nyomott egy fehér dobozt. Nagy reményekkel kezdtem kicsomagolni, már csak egy három év fél évvel ezelőtti emlék miatt is. Akkorról ugyanis, amikor először – és eddig utoljára – tettem számítástechnikai ismereteimet közröhej tárgyává, volt egy homályos emlékem, hogy az almás termékek olyan lelkesedéssel segítőkészek, ha tanácstalan júzerre akadnak, mint kezdő cserkész, ha tárogatózni kell. Hát ebből most semmit nem tapasztaltam.

Az első találkozás: jóleső izgalom

Szóval egy első karácsonyi ajándékát remegő kezekkel kicsomagoló óvodás lelkesedésével, jóleső, a bensőmben szétterülő izgalommal bontottam, téptem, forgattam, túrtam a dobozt. Ahol, első meglepetés, nem találtam használati utasítást, már persze leszámítva azokat a tényleg szerfölött hasznos tanácsokat, hogy biciklizés közben ne iPadezzek, mikróban pláne ne. Csak annyit javasolt egy kis kartonlap, hogy aktiváljam magam az iTuneson. Vagy -ban. Köszöntem a felkínált lehetőséget, de a munkahelyi gépen nincs ilyen telepítve, nekem meg nincs rá jogosultságom, úgyhogy kihagyom. Gondoltam. Hohó, de az én kis Enikőmet nem olyan fából faragták, akinek nemet lehet mondani.

A lényeg: addig nem vagy igazi iPad-tulajdonos – értsd: effektíve nem tudod használni a géped –, amíg nem vagy iTunes-felhasználó. Hát mi az árukapcsolás, ha nem ez? Mindegy, nem rohantam a versenyhivatalhoz, hanem külső segédlettel az lettem. Ekkor már ment is szépen a gép, mint modellnek a címlapfotó egy dubaji hétvége után.

Nem ért a szóból

„Eger. Eger. Nem, bazmeg, nem Eger, hanem eger. Mouse, bazmeg” – az első szavaim egyike, amiket a szépen csillogó üveglapon, mint gügyögő i-csecsemő, kiejtettem. Hát, nem épp egy mama, mama, elismerem. Szóval Enikő meglepi a gyanútlan felhasználót azzal, hogy – látszólag! – nincs benne magyar billentyűzet, és viszont van benne prediktív vagy milyen szövegbevitel; tudják, amikor a beírni elkezdett szöveget úgy fejezi be, ahogy neki jólesik, és a szándékától egy istennek nem lehet eltántorítani. Ezért az ékezet nélkül leírt betűt, ha úgy érzi logikusnak, kijavítja. Így az immar, ahogy kellett, immárrá változott, a szimpla mar viszont nem lett már, mert hát sajnos a marnak is van értelme. És így lett az egérnek szánt eger, akárhogy dühöngtem, Eger, és nem egér.

Összeomlottam, mint Matolcsy György adópolitikája, és ismét külső segítséget kértem. Így már gyorsan lett magyar menüm, eltűnt a prediktív szövegbevitel, és megmutatták, hogyan simogassam a tabletet, hogy legyenek ékezetes betűk. Különösen az ö-ő és az ü-ű párost csudás érzés előcsalogatni, nagyjából az egyhetes teszt végére sikerült megjegyeznem, merre mozdítsam az ujjam.

Az ujj mindig kéznél van

Aztán a sorsnak – vagyis egy szövegen rajta felejtett kezemnek – köszönhetően azt is megtudtam, hogy Enikőben is lehet másolni-beilleszteni. És azt is, hogy nem kell aggódni, amiért nincs benne kurzorgomb vagy egér, hiszen az ujj mindig kéznél van, és sok mindenre használható, így nagyítóként is, ami segítségével a kurzort odaviszem, ahol írni szeretnék. Hiányosságok persze így is vannak, rogyásig, már legalábbis azok számára, akik Enikővel dolgozni is szeretnének, nemcsak szórakozni. Utóbbira egyébként tényleg remek, a videotelefon maga a csoda, ráadásul egy kattintással változtathatjuk, hogy a gép előtti vagy mögötti teret lássuk, a Youtube-ra külön ikon van – igaz, azt már nem tudtam megoldani, hogy ha visszaváltok a Safarira, ne hallgasson el a zene, de ebben is biztos én voltam a béna.

Azonban ahhoz képest, hogy Szájer József és Rogán Antal is interjúban reklámoztak Enikőt, mint a kétharmados fülkeforradalom egyetlen és legitim munkaeszközét („én valóban mindent az iPadomon csinálok, és minden szöveg átmegy a kezem alatt” – állította az állítólag az alkotmányos Szájer), azért ez elég erős túlzásnak tűnt.

Könnyen eltéved

Pontosabban: egy alapgép, kiegészítők nélkül nem alkalmas például érdemi szövegszerkesztésre – én paragrafusjelet sem találtam a billentyűzeten, és értő segítőim sem tudták kapásból, honnan varázsolhatnám elő –, az emailben kapott Wordöt csak GoogleDocsként tudtam megnyitni. Ha nincs internet, Enikő eleve működésképtelen, én legalábbis sehol sem találtam semmi olyan kis lyukat rajta, ahová akár csak egy nyamvadt kis pendrive-ot be lehetne dugni. A térképe szintén csak közepesen jó, számos helyre könnyedén és pontosan elnavigál, de például egy budapesti lakcímet – történetesen az enyémet – elég rendesen mellélőtt, és, és, és: a kamuti Index parkot sem ismeri!

Mindezek után, egy hét tesztelgetést követően, és most, hogy már ki vagyok okosítva a szórakoztatóelektronika discman utáni korszakáról, megpróbálok elkövetni egy sarlatánságot: egy hasonlattal vagy mivel próbálom zárni a tesztet. Szóval az iPad, az én utálva szeretett Enikőm egy együtt töltött hét után leginkább is egy átlagosnál okosabb menedzserkalkulátor, egy okostelefon és egy walkman vidám egyvelegének tűnik. Munkaeszköznek semmiképp, munkaszervező eszköznek kis ráhagyással, szórakoztatóeszköznek abszolút.

(A másik tesztalanyunk kalandjaiért kattintson át a második oldalra!)