Salamon
6 °C
14 °C

A kiscsaj, a láncfűrész meg a zombik

2012.07.08. 11:43
A Warner Brothers tett némi tőkét a japán játékfejlesztés fenegyerekeibe, hogy egy újabb piacképtelen játékot hozhassanak össze. A Lollipop Chainsaw nem kimondottan jó játék, de annyira pofátlanul merész, hogy már emiatt is figyelemre méltó.

A Grasshopper Manufacture-nek csak az ad pénzt játékfejlesztésre, akinek túl sok van belőle, de nem akarja a dögkútba dobni. Ez nem befektetés, hanem karitatív tevékenység, ösztönös cselekedet a közjó vagy a nettó elmebaj nevében; a fejlesztésre fordított összegből a csapat kihoz egy teljesen eszement játékot, a ráfordított összeg pedig soha nem térül meg. Évente van egy-két jó húzásuk, átütő (vagy egyáltalán: bármilyen) sikerre azonban nem számíthatnak.

Ez így megy évek óta. Részt vettek a hazai fejlesztésű Sine Mora munkálataiban, tavaly a Shadows of the Damneddel próbáltak sikert aratni, az azt megelőző No More Heroes-epizódokkal ezt meg sem próbálták, a jobb David Lynch-filmeket idéző Killer7-nek pedig esélye sem lett volna rá. Nem akarnak ezek pénzt keresni. Vagy nem tudnak.

A sikertelenség általában annak a jele, hogy az alkotó tehetségtelen, vagy nem akar megfelelni a szélesebb közönség elvárásainak. A Grasshopper csapatát viszont nem lehet tehetségtelennek mondani. Vannak jelek, amikből kiderül, hogy pontosan tudják, mitől lesz jó egy játék, mégsem ragaszkodnak a szabályokhoz, inkább csavarnak egyet rajtuk. Kísérleteznek, hülyéskednek, poénra veszik az egészet, új megoldásokat találnak ki. Ezek azonban inkább fricskák, sajátos gegek, mint használható újítások, így nem lehet rájuk építeni, nem teremtenek alapot. A Grasshopper fejlesztői hiába értenek a hangszerekhez, elsősorban azért tartanak zongorát, hogy beleszarhassanak.

Amerikai szépség

A csapat szponzora ezúttal a kiadásért felelős Warner Brothers volt, aki gyorsan a nyakukra is ültette James Gunnt, forgatókönyvírónak. Ebből arra gondolhatnánk, hogy gyeplőre fogták őket, pedig dehogy. Gunn maga is gyakorló elmebeteg, szívesen nyúl képregényes témákhoz, egy merész ötletért az anyját is eladná – aki látta a Supert, az tudja, hogy a veszett japán játékfejlesztőkre egy félőrült amerikait szabadítottak rá.

Ez már önmagában is izgalmasan hangzik. A japánok gyakran adaptálnak új elemeket más kultúrákból, sokszor mindennemű változtatás nélkül. Az ő racionalitásuk a puszta matematika: a Lollipop Chainsaw fejlesztése előtt valószínűleg kiszámolták, hogy cuki főszereplő csaj + zombik + tömény erőszak + Amerika + vagány rockzenei aláfestés = tuti siker. (A hasonló képletet alkalmazó Onechanbara: Bikini Zombie Slayers orbitális kudarca nyilván elkerülte a figyelmüket.)

A Lollipop Chainsaw alapvetően kaszabolós, hack & slash játék. Számtalan forrásból táplálkozik: a humor és a zombivadászat elegyéről joggal asszociálhatnánk a Zombielandre, de az inkább a Dead Risinggal rokonítható. A Lollipop inkább az amerikai élet groteszk paródiája: van itt képregényeffekt az átvezető képernyőkön és a karakterek ismertetésénél; van tipikus amerikai főszereplő, Juliet Starling, a szőke copfos pomponlány; van kikacsintás a rocklegendák felé, a Brütal Legend mintájára. Mindehhez vérgőzös akció, szirupos-cuki körítés és tömény vérontás ellentmondásos elegye társul.

Leírva hihetetlennek tűnhet, hogy az örök optimista Juliet szívecskemintás láncfűrésszel pusztítja a zombikat, a derekán barátjának levágott feje fityeg, akivel a játék során agypusztító párbeszédekbe bonyoldik, és a szörnyű mészárlások közepette is nyalókák, szivárványszín és groteszk humor kíséri az utunkat. A tévé képernyőjén azonban működik a dolog. Talán pont azért, mert már az is elképesztőnek tűnik, hogy eljutott, eljuthatott odáig.

Ők így szállnak le a bicikliről

„És ez elég nagy baj” – gondolhatjuk egy óra után. A harcrendszer rettentő sutának, kiforratlannak tűnik. Kényelmetlen a gombkiosztás, esetlen a kaszabolás, trehány a kamerakezelés, a látvány alsó kategóriás, pályatervezés pedig gyakorlatilag nincs is. Tulajdonképpen minden hiányzik belőle, ami egy játékot jóvá szokott tenni, és az az érzésünk támad, hogy ezt az árat kell megfizetnünk az élvezetért; hogy a Lollipop Chainsaw legnagyobb hibája az, hogy játszani kell vele, ahelyett, hogy filmet forgattak volna Gunn forgatókönyvéből.

lollipop-chainsaw-preorder-costumes-japanese-xb360-ps3

Valamivel később kiderül, hogy minden csak megszokás kérdése. A Lollipop Chainsaw mélyről indít, de van hova feltörnie, és él is a lehetőséggel. A kombózás rendszere egyre összetettebb lesz, de egyre jobban kiismerjük. A régi beidegződések levetkőzése időigényes: meg kell szokni, hogy a frontális támadás nem túl célravezető, érdemes szökdécselni, kitérni, hátba támadni az ellenfeleket, pofozkodással és rugdosással elkábítani őket, majd kivégezni a legyengített bandát – lehetőleg minél többet egyetlen mozdulattal. Ebben a megoldásban inkább némi különcködés, mint racionalitás érezhető, de amíg működik, addig ez nem is baj.

Bátrak voltak, akik mertek

És egyébként is muszáj folytatni, mert ilyen töményen adagolt észbontást csak szökőévente láthatunk. Mindig jön egy brutális új jelenet, egy mellbevágó párbeszéd, egy újabb hihetetlen főellenfél, egy új minijáték, vagy egyszerűen csak megszólal egy olyan eltalált zene, ami továbbjutásra ösztönöz. Mindig van valami, ami tetszetős, aminek lehet örülni, ami meglep, vagy amit még sosem láthattunk.

Az sem alaptalan észrevétel, hogy ez csak látszólag hack & slash játék, inkább ötletparádé. Elképzelhetjük azokat az értekezleteket, ahol a kreatívok megosztották a tökbeteg elképzeléseiket, mindenki elmesélhette azt a sok baromságot, ami az eszébe jutott. És szóba nem került a piacelemzés, senki nem gondolt trendekre, magasról tettek a vásárlói igényekre – csak zajos egyetértés lehetett, hogy csináljuk meg, igen, miért ne, sokadlagos szempont, hogy mindez működik-e. És ebből fakad minden probléma és minden pozitívum: az alkotói öntörvényűségből.

Aminek megvannak a hátulütői, hogyne. Cserébe viszont lőhetünk rakétával helikoptert, játszhatunk kosárlabdameccset és baseballt a zombik levágott fejével, vagy bunyózhatunk teherliften, arra ügyelve, hogy az ellenfelek ne terheljék túl a platformot. Belecsöppenünk nyolcbites videojátékokba, ahol Pac-Man fog ránk vadászni. Szétvághatjuk egy Aldous Huxley-rajongó mocskos hippi fejét láncfűrésszel, és elpusztíthatunk egy metálvikinget a villámokat szóró, lebegő hajójában. És minden negyedórára jut legalább egy jelenet, amihez foghatót korábban sosem láthattunk.

Felejthetetlen

Ebben a stílusban vannak a piacon mélyebb harcrendszerű, elegánsabb, kifinomultabb játékok. Ennek ellenére lehetőség van az újrajátszásra, van pontszámlista és időre menő küzdelmek, vannak megnyitható kosztümök, összegyűjthető extrák. Apróságok, de mégis kitolják az egyébként rövid játékidőt. Mindez persze sokaknak fölösleges ballaszt – aki a gegek és az újdonság varázsa miatt játszik vele, azt az újrajátszás hidegen fogja hagyni.

A játékiparban manapság népszerű buzzword az „interaktív szórakoztatóipari termék” (interactive experience), ami erre a játékra is ráhúzható. A fejlesztők és a kiadók ezt a titulust a köznyelvben kissé pejoratív töltésű videojáték szó helyett használják, legalábbis elméletben – a gyakorlatban viszont ezek azok a játékok, amiket nem a játékmenet miatt, hanem annak ellenére érdemes kipróbálni. Nincsen ezzel semmi baj, rengeteg ilyen játék büszkélkedhet milliós eladásokkal, és azzal, hogy a játékost robotpilótának használta.

LollipopChainsawLarge

A Lollipop Chainsaw azonban mégis figyelemre méltó, mégpedig a gyönyörködtető változatossága miatt. Képes meglepni, megdöbbenteni még a sokat látott játékosokat is. Tizenöt-húsz éve egy új játékstílus, egy új technológiai megoldás, egyszóval az újdonság varázsa önmagában garantálta a meglepetést. Mostanra leosztották a kártyákat, ismerjük a világ nyolc csodáját; itt már csak az arcba köpéssel, a nyilvánvaló pofátlansággal, a nagybetűs Groteszkkel lehet meglepni bárkit is. Az pedig örömteli, ha valaki ezt legalább megpróbálja, még akkor is, ha ez ócska kifogásnak hangzik. Ami viszont tény: senki nem fogja elfelejteni, milyen érzés volt kombájnnal darálni a zombikat, miközben a You Spin Me Round pörgött aláfestő zeneként.