Már az űrhorror sem a régi

A Dead Space sorozat lényege, hogy egy baromi balszerencsés űrmérnök küzd az igen-igen gusztustalan külsejű, kizárólag baromi ijesztően előbukkanó szörnyekkel. Isaac Clarke korábbi, főleg űrhajókban és a súlytalanságban játszódó kalandjait talán egyszerűbb lejátszani, mint elmondani, bagóért hozzá lehet jutni mostanság az első két részhez. És ez azért sem baj, mert a harmadik rész – legalábbis a korábban megszokottakhoz képest – nem sikerült túl jól.

Csak hogy az alapok meglegyenek: Isaac korábban kétszer is agyzsibbasztó pogót nyomott az embereket leginkább szusi formájában kedvelő idegenekkel, ezért valószínűleg hamarabb vágná fel az ereit egy fogpiszkálóval, mintsem harmadszor is nekivágna a dolognak. De a szerelem nagy erő, kiderül ugyanis, hogy a nagy Ő van bajban, ráadásul amúgy is épp mindenki Isaacre vadászik, szóval ennyi erővel akár meg is próbálhatná megmenteni a világot, mindegy, hogy itt, vagy néhány parszekkel odébb tépik ki a beleit.

Előzményeket nyomokban tartalmazhat

Az ilyen űrben játszódó dolgok könnyen tudnak feszültséget teremteni, hiszen vagy egy rejtélyes és önmagában is ijesztő űrhajó folyosóin kell előreóvatoskodnunk a sikerért, vagy egy nem kevésbé titokzatos és önmagában is rémisztő, ismeretlen bolygó lényeivel kell megküzdenünk. Ezek a lények rendre soklábú, váladékozó, helyenként a szerveiket kívül hordó valamik, szóval valami mindegyiken van, amitől félnek az emberek. Valahogy azonban a Dead Space 3-ban egyik sem sikerült teljesen tökéletesre, mégpedig azért, mert a sorozat legújabb része csak nyomokban emlékeztet a korábban megismert önmagára.

Az egyik védjegy például az, hogy a szörnyeket nem pontos fejlövésekkel tudjuk hatékonyan kicsinálni, hanem úgy, ha módszeresen lecsapjuk a végtagjaikat. A fegyvereink ennek megfelelően nem a hagyományos golyószóró–gránátvető-tengelyen helyezkednek el, hanem inkább mindenféle dolgot kilövő csonkolószerszámokat kell használnunk. A harmadik részben ez nem változik, mi több, látszólag továbbfejlődik: mi magunk kell összeszereljük a fegyvereinket. De nem ám úgy, hogy a készen kapott cuccon fejlesztgethetünk rajtuk ezt-azt, hanem a szó legszorosabb értelmében véve neki kell állnunk darabokból összelegózni a kedvünkre való csúzlit.

A szerteágazó, szinte végtelen kombinációs lehetőséget biztosító rendszer önmagában zseniális, érdemes a neten utánanézni, hogy a nagyok miket pakoltak össze. Csak éppen innentől a játék két részre bomlik: az egyik, amikor harcolunk, és a másik, amikor a flintát bütyköljük egy sci-fi esztergapad előtt állva. Ráadásul a rendszert annyira nem magyarázza el a játék, hogy eleinte nem teljesen egyértelmű, mit, miért, hova, és ez miért jó nekünk. Kicsit olyan, mintha elfelejtették volna, hogy bár a főszereplő mérnök, a játékosok nem feltétlenül azok. Ha ehhez hozzávesszük, hogy legkésőbb a játék felétől semmi sem kényszerít minket arra, hogy az addig kifejlesztett puskákat (lángszókat, savhullámlövőket, és így tovább) leváltsuk, az is kiderül, hogy tulajdonképpen tök felesleges ez az egész hacacáré a fegyverekkel.

A másik dolog, hogy a rendkívül időigényes játékelem jó kihasználásához az kell, hogy minden szirszart felszedjünk a földről, ami csak az utunkba kerül. Nyithatunk szekrényt, dobozt, tárolót, lesz ez-az a polcokon és a földön szétszórva, az sem lehetetlen, hogy az egyik, a korábbinál jóval kevésbé sokkoló élményt nyújtó űrséta közben bukkanunk majd fegyveralkatrésszé változtatható összetevőre. Ehhez még hozzájön az, hogy szinte hasra esünk majd a gyógy- és kötszercsomagokban (kivéve persze, ha az eszementeknek kitalált nehézségi fokozaton játszunk), és akik játszottak az első két résszel, azok már gyaníthatják, mire akarok kilyukadni. Ott ugyanis nem volt mindegy, hogy mennyire célzunk jól, vagy épp mennyire engedjük közel a szörnyeket, a két legfontosabb erőforrás ugyanis pont annyira volt ritka, hogy minden egyes lövés előtt átfusson az agyunkon a mérnökök jelmondata: kétszer mérj, egyszer vágj. Hogy farostlemezt vagy karmokban végződő, ízelt lábat, az lényegtelen.

Ráadásul nemcsak erősek és szinte kifogyhatatlanok a fegyverek, de a páncélzatot is igen komoly cuccá lehet fejleszteni nagyjából a játék első felében talált kacatok segítségével. Ha ez megvan, egyszerűen magától esik ki az egyenletből a félelem: hiába jön akár tengernyi szörny, még csak célozni sem muszáj, előbb-utóbb úgyis térdig ér majd az előttünk kialakuló, különböző biológiai fejlettségű végtaghalom.

A fagyos űrből a fagyos bolygóra

A dolog akkor sem változik sokat, mikor lejutunk az űrből a korábbi részek gonoszságait elkövető, Marker nevű lények központi bolygójára. Annyi a különbség, hogy mostantól nem a szellőzőjáratokból törnek elő az ellenfelek, hanem a föld alól, illetve míg korábban kerülni kellett a játéktér valamilyen okból kifolyólag felforrósodott pontjait, a jeges bolygón egy darabig direkt keresni kell őket, nehogy kockára fagyjunk. Ez a rész (mármint a jeges bolygós, nem a hőforráskeresős) amúgy csak eleinte tűnik rosszabb helyszínnek, mint a csupa fém űrhajókban megszokott szűk, villogó neonos folyosók. A nulla látótávolságot adó hóviharokban hamar kialakul az az érzésünk, hogy még a bolygó sincs oda az ötletért, hogy a felszínén járkálunk, és ez ad egyfajta hangulatot a játéknak.

Csakhogy ebből a hangulatból szinte teljesen kiveszett a félelem, a szorongás, a gyomorban feszülő izgalom. Jól összerakott, külső nézetes lövöldözős játékot kapunk, ahol csak az emlékeztet a sorozat valaha volt félelmetes mivoltára, hogy időnként belassul körülöttünk a környezet. Mármint nem úgy, hogy bullet time-ba vált a világ, hanem hogy a feszültség megteremtését szolgáló részeken kell keresztülsétálnunk, tudják: egy sötétségbe burkolózó, de amúgy üres szoba, egy beláthatatlan kanyarulat a vérmocskos falú barlangban, egy vészjóslóan csapdaszerű, klausztrofobikus lift.

Mivel azonban elveszett az attól való félelem, hogy az itt rejtőző lények fikarcnyit is veszélyesek ránk nézve, inkább felesleges tetvészkedés minden időhúzó pillanat, amit itt töltünk el. Ennek megfelelően nem őszinte a mosoly, amikor elmondom, hogy a húsz óra körüli játékidővel a harmadik rész a sorozat leghosszabbja lett. Leghosszabb és egyben legvontatottabb tagja.

Néhány ezrest megér

Persze ez az egész csak viszonyítás kérdése. A Dead Space 3 ugyan nem ijesztő, és végképp nem túlélőhorror, azért jó, helyenként kiemelkedő játék. Bár a sorozat hagyományaihoz képest baj, hogy a befejező(?) epizód harcközpontú lett, a harc maga legalább nem rossz, csak nem ugyanolyan kivételes, újító, mint korábban. A fejlesztők tettek néhány óvatos lépést a űrszörnyirtó akciójátékok királya, a Gears of War felé, ennek eredménye a finoman szólva sem túlcizellált, de legalább nem is agyonerőltetett fedezékrendszer (és karakterek és párbeszédek), illetve a most debütáló, kétszemélyes, kooperatív mód. Ez utóbbi amellett, hogy veszettül hangulatos is tud lenni, valójában a félelem utolsó szikráját is kiöli a játékból, hiszen többé már nem vagyunk egyedül a sötétben, és jó esetben folyamatosan dumálunk is a társunkkal, aki egy marcona űrkatona páncélját öltheti magára.

Annak, aki most játszik először a sorozattal, nem lesz feltűnő a fent felsorolt hibák halmaza, a régi motorosokat pedig talán kárpótolja majd az a néhány, amúgy nagyrészt jól sikerült változtatás. De hogy senki ne érezze, hogy átverték, talán az a legjobb, ha várunk kicsit a vásárlással, nagyjából addig, amíg a játék átkerül a 4-5 ezer forintos kategóriába, ez az Electronic Arts hazai árképzési stratégiájában néhány hónap kérdése csupán. Pont az a szint lesz az, ahol már senkinek nem okoz majd csalódást a tehetséges fejlesztőcsapat szebb napokat megélt sorozatának kilúgozott, felhígított, de még mindig szép, helyenként kifejezetten jó harmadik darabja.