Önként jelentjük fel magunkat

Hónapok óta mindenki az NSA-tól retteg, hogy megfigyel minket, mindent tud rólunk, netezési szokásainkról, tartózkodási helyünkről, cipőméretünkről, és azt is, hogy mikor mit vacsorázunk. Pedig nem kell NSA ahhoz, hogy mindezt bárki megtudhassa rólunk, hiszen az összes adatot önként és dalolva adjuk ki. Mi magunk. Hogyan is?

Kezdjük az egészet azzal, amire nem sok ráhatásunk van, ami ellen nem nagyon tudunk mit tenni, hacsak nem szigeteljük el magunkat teljesen a világtól. A legtöbb internetező tudja, de legalábbis illene tudnia, hogy a weboldalak és a hirdetési szerverek követik online tevékenységünket annak érdekében, hogy személyre szólóbb és relevánsabb hirdetésekkel bombázzanak minket. Próbáljuk ki a Google-lal: keressünk rá többször egymás után valami szokatlanra, például egy hawaii utazásra, karibi hajóútra, honolului repülőjáratokra. A következő napokban figyeljük meg a Google hirdetési szerverei által kidobott hirdetéseket a meglátogatott weboldalakon, kapcsolódnak a kereséshez.

A cégek azt is tudják követni, hogy a felhasználó egyik készülékről a másikra ugrál. Ha például egy hawaii nyaralásra keresünk rá a laptopon, akkor a mobilon lévő alkalmazásokon is honolului repülőjáratok hirdetéseit látjuk.

Kevesen tudják, hogy ezeket a hirdetéseket lehet korlátozni, a Google lehetőséget ad arra, hogy beállítgassuk, milyen hirdetések érdekelnek minket, és mi az, amit nem akarunk látni. Ugyanezen az oldalon ki is kapcsolhatjuk azt a lehetőséget, hogy böngészésünk és kereséseink alapján kapjuk a hirdetéseket.

A GPS mindent elárul

Az sem túl meglepő, hogy okostelefonunk szinte mindent tud rólunk. A felhasználók egyáltalán nem figyelnek arra, hogy telepítéskor milyen engedélyeket adnak az alkalmazásoknak, szolgai módon kattintgatva a tovább gombot. Pedig szélsőségesebb esetekben adatvédelmi szempontból is kényes információkat oszthatunk meg, mint a mobil mikrofonjának távoli használata, a kamera ki-be kapcsolása, wifiadatok továbbítása, kontaktlistánk megosztása, extrém esetben emelt díjas számok értesítés nélküli hívása.

Ezekhez képest ártalmatlan kérdésnek tűnik, hogy engedjük-e a GPS-információk továbbítását a Google-nek vagy az Apple-nek. Persze hogy engedjük, csak legyünk túl a telepítésen – gondolják sokan. Amúgy rengeteg hasznos funkció kapcsolódhat az engedélyezéshez, mint például navigáció, időjárás-jelentés, közlekedési információk. Akkor sem jön rosszul, ha elveszítjük (vagy ellopják) a mobilt, és GPS segítségével találjuk meg.

Az engedély hátulütője, hogy a geotaginggel egy csapásra nyitottá válik életünk, de legalábbis hollétünk. Ha írunk a Twitterre, Facebookra, azonnal megjelenik a poszt alatt, honnan írtunk. Nagyjából így: 18 perce Balatonfüred közelében. Ha nem csak barátaink látják posztjainkat (és Twitteren ez a gyakoribb), máris megosztottunk egy fontos információt magunkról vadidegenekkel. Ha már itt tartunk, tudja egyáltalán, kik követik Twitteren, Instagramon, vagy mindenkit beenged? A Facebookon megosztott képeket csak a barátai, vagy a barátainak a barátai is látják? Ezt is be lehet állítani, akár képenként is.

Ha ezt nem akarjuk, akkor alkalmazásonként kell letiltanunk a GPS-információk megosztását. Telepítéskor rákérdez az alkalmazás, de ugye tudjuk, hogy erre nem figyelünk ilyenkor. Pedig érdemes megnézni, mire kér engedélyt az alkalmazás, ugyanis egy másfél évvel ezelőtti felmérés szerint az androidos alkalmazások 84 százaléka, az iOS alkalmazások 96 százaléka kért olyan információt a felhasználótól, amely biztonságilag megkérdőjelezhető. 

Magunk jelentjük fel magunkat

Ezek azok a megosztások, amelyek nem teljesen tudatosan történnek. De számos olyan eset van, amikor a felhasználó maga tudatja a világgal, éppen hol van és mit csinál. Gondoljunk a Foursquare-re, amelynek pont az a lényege, hogy közöljük ismerőseinkkel, hol járunk éppen. Ezt jobb esetben akkor alkalmazzuk, amikor valamilyen szórakozóhelyen vagyunk, hátha barátaink is odajönnek.

Rosszabb esetben, otthon is bejelentkezünk, így ország-világ megtudhatja, hogy éppen ötszáz kilométerrel távolabb süttetjük a hasunkat a tengerparton – vagyis üres a lakás, lehet menni kirámolni. Két éve volt egy kutatás arról, hogy a betörők elég nagy százaléka közösségi oldalak segítségével dönti el, hol csapjon le. A Credit Sesame ötven betörővel beszélt Nagy Britanniában, nyolcvan százalékuk a Facebookról, Twitterről, Foursquare-ről szerzett tippeket. Hasonló jelenségről számoltak be New York-i rendőrök is. Csak idő kérdése, hogy ez a fajta áldozatkeresés Magyarországon is megjelenjen, de az is lehet, hogy már meg is jelent.

Mi a helyzet az olyan alkalmazásokkal, amelyeknél a felhasználó nem csupán azt osztja meg a külvilággal, hogy nincs otthon, de a pontos útvonalat is, ahol fut, biciklizik, sétál. Jobb esetben itt is csak a barátainknak jelezzük büszkén, hogy ma nyolc kilométert futottam, és nem akármilyen terepen, hanem hegynek fölfelé. De ezt az információt sokan megosztják Twitteren és Facebookon is, ahol nemcsak az ismerőseink látják, hanem bárki, aki arra téved. Csak be kell írni a megfelelő kifejezést a Google keresőbe, és ezrével jönnek a találatok, a felhasználó endomondós profiljával, ahol még azt is látjuk, hogy milyen napokon szokott futni, és általában mi az útvonala. Ez utóbbi természetesen térképpel, nehogy eltévedjünk, ha találkozni szeretnénk vele. Biztonságos? Mindenki döntse el maga, de ha rendszeresen egyedül futunk, akkor nem a legszerencsésebb ezt az információt megosztani mindenkivel.

Amit egy fotó elárulhat, el is árulja

Ahányszor megosztunk egy képet, posztolunk valamit Facebookra, Instagramra vagy Twitterre, megosztjuk azt is, hol vagyunk éppen. Egy kép információiban benne van a pontos földrajzi hely, a készítés ideje, ha tageljük, akkor még azt is megosztjuk, hogy kik láthatók a fotón. Nagyon kicsi utánajárással bárki mindent megtudhat gyerekeinkről, barátainkról, házunkról, lakhelyünk címéről, milyen boltokban járunk, milyen zenét hallgatunk, milyen filmeket nézünk, mit eszünk, hol sétáltatjuk a kutyát, és hol szoktunk kocogni.

Nagyon kevés olyan szülő van, aki nem töltött volna fel videót gyerekéről valamely videómegoszotó oldalra, YouTube-ra, Vimeóra, Indavideóra. Alig valaki veszi a fáradságot arra, hogy a videókat jelszóval védje le, így bárki rátalálhat. Pedig sokszor egy kattintás, és csak a rokonok és közeli barátok láthatják a videót. Azok, akiknek amúgy is megmutatnánk.

Mindent kiadunk magunkról

Ahhoz sem kell az NSA, hogy még ezeknél is személyesebb információkat megosszunk magunkról. Vannak olyan alkalmazások, amelyekkel bejelölhetjük, éppen milyen filmet nézünk. Ezt a világ legnagyobb filmes adatbázisán, az IMDB-n is megtehetjük, de vannak kifejezetten erre született alkalmazások, mint például a Miso. Ez az információ persze semmit sem ér anélkül, hogy meg ne osztanánk a közösségi oldalakon. De megtesszük, mert csak egy kattintás, és az alkalmazások is erre buzdítanak. Ugyanilyen alkalmazások léteznek könyvekre is.

A másik hasonló terület a zenestreamelő szolgáltatások. Ezeknél az az alapbeállítás, hogy minden tevékenységünket megosztjuk a barátainkkal, és mondanunk sem kell, a közösségi oldalakkal. Mert a barátokat úgy találjuk meg leggyorsabban, ha a Spotify- vagy Deezer-fiókunkhoz hozzákötjük a Facebook-fiókot, így akik használják a zeneszolgáltatást, automatikusan a barátaink lesznek. Ezek után már tényleg mindent látnak, milyen zenét hallgatunk, kit adtunk hozzá kedvenc zenészeink listájához, milyen albumok kerültek a kedvencek közé. Ha nem akarunk ilyen információkat megosztani, több helyen kell letiltani, néha egészen trükkös módon.

Egyre több az egészségügyi alkalmazás, ahol egészségügyi adatainkat adjuk meg a testsúlytól kezdve vérnyomásunkon át a vércukorszintünk változásáig.

Ezeknek az alkalmazásoknak megadjuk, hogy mit és mikor eszünk, mennyi szénhidrát, kalória, zsír van ebben. Maguk az alkalmazáskészítők is elismerik, hogy az adatokat továbbadják harmadik félnek – jellemzően kutatóknak –, de előtte természetesen anonimizálják. És persze a szokásos megosztás a közösségi oldalakon, büszkén jelezve, hogy már csak három kilogrammot kell fogyni az álomtestsúlyig.

Világosan látszik tehát, hogy egyáltalán nincs szükség semmilyen kémszervezetekre ahhoz, hogy a felhasználók önként kiadják legfontosabb, legszemélyesebb adataikat. Ha valakiről meg akarunk tudni valamit, akkor néhány jól kiválasztott keresőszóval meg is tudhatjuk. Pedig néhány kattintással ez elkerülhető lenne.