Lukács
9 °C
22 °C

Hullámokon hullanak hulláim

2014.11.25. 22:46

Már egy ideje megjelent az Assassin's Creed: Unity, az Ubisoft veterán franchise-ának első újgenerációs konzolokra készült kiadása, ami voltaképpen visszament a  sorozat kezdetéhez. Tette ezt annak ellenére, hogy a tavalyi Black Flag a sorozat egyik legjobb részének bizonyult, rengeteg új játékost hozott, illetve jó pár régit is sikerült visszacsalni a bántóan unalmas Assassin's Creed 3 után.

Persze nem a Ubisoftról lenne szó, ha ezt csak úgy hagyták volna, és szinte a fű alatt, a Unityvel egy időben jelent meg az Assassin's Creed: Rogue, a sorozat nem tudom már hányadik része, ami kizárólag az előző generációs konzolokra (PS3, Xbox 360) és PC-re jött ki.

Érdekes húzás a Ubisofttól, hogy miért jelentet meg két külön konzolgenerációra is játékot egyszerre ugyanabból a sorozatból, miért éri meg a párhuzamosan dolgoztatni a fejlesztőket. Aztán pár óra után kiderül.

A Rogue voltaképpen egy hatalmas kiegészítő (DLC), ami semmit más nem csinált, mint egybegyúrta az előző két részt.

A történet a Karib-térség helyett az Észak-Atlanti-partok mentén játszódik a hétéves háború idején, főhősünk pedig a zöldfülű Shay Cormac. A játék első pár órájában minden az eddig megismert rendszer alapján halad tovább, amikor pár történeti csavar után kiderül, hogy

most először a főhős nem az orgyilkosok oldalán harcol, hanem a templomosokén.

Remek ötlet, pláne, hogy a 2007-es első rész óta egy tucat nagyjátéknak és kiegészítőnek kellett mindig valami új sztorit kitalálni. Shay karaktere továbbra sem egy Ezio (a második rész és a Brotherhood remek főhőse), de azért valamivel jobb, mint az előző rész kalózkapitánya. Viszont a történet főszála maximum a fele a Black Flagnek, de a rengeteg mellékküldetés miatt ez nem feltétlenül tűnik fel.

A történet tényleg új, a helyszínek viszont annyira nem. Szerencsére megmaradt a Black Flagben tökéletesre csiszolt tengeri részek, viszont most sokkal több időt töltünk a szárazföldön, mint szeretnénk, hiszen visszahozták az AC3-at dögunalmassá degradáló erdei részeket, ahol két lábon járó mókusként rohangálhatunk a lombok között.

Az amerikai polgárháborús harmadik rész óriási problémája (a béna főhős mellett) a nagyvárosokon túli játék bizonyult. Hiába erőltették bele a Red Dead Redemption után a vadászatot, az egymástól megkülönböztethetetlen, kihalt erdei részek közti rohangálás hamar rontani kezdett az élvezeten, én végül úgy a játék kétharmadánál untam meg az egészet, és soha sem fejeztem be.

Ezt most sikerült korrigálni, olyannyira, hogy kifejezetten élvezetes és izgalmas a fák között mászkálni. Több alkalommal is azon kaptam magam, hogy (bizonyos pályákon) az ellenség elől a fák közé menekülve lehet leggyorsabban elbújni, hogy aztán rögtön visszamászhassak az így megüresedett területre egy másik úton. Végre kiszámítható és átlátható az ágak között mozgás, nem zuhanok két emeletet három baltás verőember közé, amiért benéztem az egyik faágat.

A történetszálon és egyes helyszíneken (például a valamivel nagyobbnak tűnő New York) kívül inkább a Black Flaghez nyúltak, ahonnan egy kész és nagyon élvezetes tengeri rendszert kellett csak átvenni.

Továbbra sem sikerült még senkinek ennyire jó, élvezetes és látványos tengeren játszódó játékot csinálnia, és a Rogue még így is képes volt javítani az eddigieken.

A hajónk új fegyvereket kapott,  már az ellenfél is megtudja szállni a fedélzetünket, és északabbra komoly gondot okozhatnak a vízen úszkáló jéghegyek. Ez egy látszólag egyszerű újítás, de rendesen megnehezíti a tengeri csatákat és a halászatot, most már nem elég csak kapaszkodni, és agyonszigonyozni szegény fehér bálnát, hanem vigyázni kell a jégtömbökre is.

 Szóval még mindig imádnivaló, ahogy a tengeren hajózva a legénység valami lelkesítő matrózdalt énekel, mielőtt a kapitány eltűnik a vizekben, hogy a partra úszva rókák után rohangáljon egy új pisztolytartóért. A hidegebb tájak miatt viszont eltűnt a búvárkodás, ami az előző játék egyik legkreatívabb része volt, de 5-6 fokos vízben vagy a folyóban ez egyébként sem lenne kivitelezhető.

Az viszont kifejezetten zavaró, hogy a közelharc még mindig ugyanazt az egygombos rendszert használja, és hiába nehezebb 6-8 fegyveres lekaszálni kizárólag a countert nyomkodva, azért még mindig érdemes megpróbálni, legrosszabb esetben felfutunk a templom tetejére. Hiába adnak újdonságként különböző töltényekkel (például gránáttal!) kombinálható légpuskát a kezünkbe, a közelharc még mindig ugyanaz a hangulat, mint hét éve. Két, jó esetben három típusú harcosokból álló gonoszokat vagdosunk addig, ameddig dobunk egy füstgránátot, felfutunk valami magaslatra, onnan lekaszálunk kettő másik, és folytatódik tovább.

Persze lopakodással és mászkálással a közelharcok nagy része kivédhető, és ez az élvezetesebb része a játékélménynek. Ezen sokat lendít, hogy végre nem annyira homogén minden helyszín, a három fő terület (New York, a folyó völgye, Atlanti-partvidék) drasztikusan eltér egymástól, a kevésbé lakott területeknél is igyekeztek úgy alakítani a pályákat, hogy valódi kihívást jelentsen.

Ehhez jön plusz adalékként, hogy a játék közepe felé haladva fordul a kocka, és a templomossá váló főhősre vadászni kezdenek az orgyilkosok New Yorkban. Ez egy részről frusztráló, mert mászkálás közben idegesítő suttogás és elszíneződő képernyő jelzi, ha éppen vadásznak rád. Mondani sem kell, hogy egy küldetés közepén mennyire zavaró arra figyelni, hogy miközben háztetőkön egyensúlyozva kell követned valakit, bármelyik bokorból vagy kémény mögül előbukkanhat egy fickó késsel és halálosan megsebez. Persze a fordulhat a kocka, és eagle vision funkcióval előre kiszúrhatjuk a gaz orgyilkosokat, de itt már annyira átmegy Batmanbe a játék, hogy inkább passzoltam ezeket a részeket, ahol csak tudtam.

Történjen bármi, egy dolgot biztosan nem lehet megunni az Assassin's Creed-játékokban: felmászni az adott terület legmagasabb pontjára, "szinkronizálni" a környéket és dobni egy hátast a legközelebbi szalmabálába. Részemről évekig ez jelentette a játék legjobb pillanatait, ameddig meg nem jelent a tengeri rész. 

Órákat el lehet úgy tölteni a játékkal, hogy hozzá se nyúlunk a fő történetszálhoz, csak ide-oda csapongunk a kis szigetek és partszakaszok között, hogy minden átkozott kis szart összegyűjtsünk.

Nagyon kevés játék tudja úgy a felfedezés érzését visszaadni, mint amikor A-ból B-be haladunk hajóval a tengeren és útba esik valami érdekes. A probléma csak annyi, hogy miután körbejártuk, soha nem akarunk visszatérni, mivel az Assassin's Creed a fő cselekményen kívül csak felturbozótt mellékküldetéseket ad, amiknek a túlnyomó többsége a gyűjs össze ebből ennyit szétszórva egy hatalmas térképen-típusú jól ismert rendszerre alapul.

Szerencsére az Assassin's Creed kerete, a valóságban (vagyis a jövőben) játszódó történetszál alig szerepel a játékban, így csak ritkán szakít ki minket a játékból, hogy egy irodaépületben rohangálva szorongassunk egy fekete tabletet. Nem érdekel, és már az első rész óta nem is követem, mi ez az egész dolog a virtuális világon kívüli részben, és úgy néz ki az Ubisoft is kezdi feladni ennek az erőltetését.

A Unity kvázi rebootjával érdemes lenne elgondolkozni az Ubisoftnál, hogy ha már véletlenül sikerült csinálni egy baromi jó kalózjátékot, ami az eddig megjelentekhez képest a legjobb, akkor hagyják kifejlődni az új konzolokon, a tengeri kalózos mechanizmusra pedig felhúzni egy új franchise-t. Na, nem egy AC-klónt, hanem egy tisztességes akció RPG-t, amiben van személyisége a legénységnek, van következménye a döntéseinknek és sokkal több a szöveges interakció a szereplőkkel. Legközelebb meg lehet kihozni az Assassin's Creed 5-öt, aminek most letették a (nagyon csak az) alapjait a Unityben.