Pandora, Gabriella
7 °C
14 °C

Gripenes felhőszendvics a semmi szélén hasalva

k-9322
2015.11.09. 20:17
Tudják, hogy készülnek a legjobb képek a vadászgépekről? Na, én sem tudtam, valószínűleg csak ezért mondtam igent a Magyar Honvédségnek, mikor felmerült, hogy ki lehetne menni Litvániába, hogy az ott szolgáló magyar Gripenekről légi fotókat készítsünk. A legjobb fotókat ugyanis úgy készítik, hogy a fotósok kifekszenek a két kilométer magasan szálló teherszállító repülő nyitott rámpájára. A különleges vízimadár- és természetfotózás után a légi fotózás kulisszái mögé leshettünk be, kicsit talán túl közelről is.

A legfontosabb információ, és ez talán nem is annyira meglepő: aki fél a repüléstől, és/vagy tériszonya van, az jobb, ha a repülőfotózás helyett valami más hobbit választ magának. Amikor a meghívást kaptuk (több más hazai újságíróval együtt), csak annyit mondtak, hogy a litván légierő (mert amúgy van ilyen, helikoptereik és szállítógépeik vannak, vadászgépeik nincsenek) C-27 Spartanjával visznek fel minket, és a nyitott rámpáról fotózhatunk majd.

Snitt: egy szállítógép hátuljában térdelek, közvetlenül azelőtt, hogy kinyílna a rámpa, és csak arra tudok gondolni, hogy

úristen, mi a fenét keresek én egy olyan repülőn, ahol szándékosan kinyitják a csomagtér ajtaját, hát meg fogok halni.

A nyitott rámpás fotózás ugyanis, milyen meglepő, azt jelenti, amit a neve sugall: a rámpa, ami akkora, hogy simán betolat a raktérbe egy páncélozott csapatszállító, nyitva lesz.

Kihajolni és szemetet kidobni tilos

Az ember igazán bele sem gondol, és csak menetközben derül ki, hogy mire kell majd még figyelni. Például arra, hogy baromi hideg van, ami szintén nem meglepő, hiszen a cetcápára hasonlító Spartan, mint már említettem, nyitott csomagtérrel repül a fotózás alatt. Viszont valahogy úgy kell felöltözni, hogy még véletlenül se legyen egy hirtelen elszabaduló sál vagy sapka.

Az a kisebbik gond, hogy valószínűleg soha az életben nem látjuk viszont azt, ami (vagy aki) kizuhan a gépből, az igazi probléma akkor kezdődik, mikor a Spartan mögött repülő vadászgépek beszippantják az aláhulló szemetet. Persze viccelődünk, hogy milyen kiváló képek születnének egy ilyen eseménysor közben, a felszállás előtt, közben és közvetlenül a fotózás előtt is folyamatosan a cipzárakat ellenőrzi mindenki, mert szívás lenne, ha a harmadik összetört Gripent pont egy újságírónak kellene kifizetnie.

Azt, hogy a fotósok ne essenek ki, hevederekkel intézik el a Spartan rakodásért és a fedélzetért felelős loadmasterei. Kapunk egy vállnál és comb alatt összekapcsolt, leginkább a falmászók beülőire hasonlító szíjköteget, amit a hátunknál lévő kapocsba fűzött hevederrel odarögzítenek a gép padlóján lévő szemekhez. Én megrángatom alaposan, hogy tart-e, de ezek azok a szemek, amikhez a feltolatás után a páncélozott csapatszállítót is rögzítik, szóval az én 90 kilóm valószínűleg nem okoz majd gondot. A többiekkel már a felszállás előtt megbeszéljük, ki hova kerül majd, ha nyílik a rámpa, mert nincs sok idő a fészkelődésre meg a tolódásos fotózásra, a vadászgépeknek vissza is kell érniük oda, ahonnan elindultak, ráadásul német Eurofighterek is csatlakoznak majd a kötelékhez, akik jóval messzebbről jönnek.

Tudom, anyu, sapka, sál

Nekem valahogy az első sor bal széle jut. Elsőre nem esik le, de ez azt jelenti, hogy a rámpa leges-leges legszélén fekszem majd, a gép vége ott lesz, ahol a fényképezőgépem. Tudni kell, hogy durva tériszonyom van, ráadásul minden egyes felszálláskor szentül meg vagyok győződve arról, hogy le fogunk zuhanni (ha egyáltalán felszállunk, és nem egy lángoló tűzgolyóként végezzük a kifutópálya végén), és csak akkor nyugszom meg, mikor elfogadom, hogy mivel a gépet – szerencsére – nem én vezetem, igazából úgysem tudok mit tenni, és ennyi erővel le is higgadhatok.

Szóval a tervezés során a rámpa széle jut. Kiderül, hogy ez nem csak a legrémisztőbb, de egyben a leghidegebb hely is, ráadásul se sapkát, se kesztyűt nem hoztam, csak

  • jégeralsót,
  • atlétát,
  • pólót,
  • hosszú ujjú pólót,
  • termopulcsit,
  • melegítőfelsőt,
  • kabátot,
  • meg két vastag zoknit.

Szerencsére a litván légi bázis kommunikációs tisztje kölcsönadja a sapkáját és a kesztyűjét (azok mosolyával az arcán, akiknek meggyőződésük, hogy egy életképtelen idióta áll velük szemben), így összesen tucatnyi réteg ruhával várom, hogy induljunk. Közben kiderül, hogy benne van a pakliban, hogy hiába öltöztünk be, elég alacsonyan kezdődik a felhőréteg, és elég magasan van vége. Az utóbbi a fontosabb: ha egy bizonyos magasság felett van csak tiszta sáv, túl kevés az oxigén ahhoz, hogy a hipoxia (vagyis az oxigénhiánytól kábultan összeeső újságírók) veszélye nélkül kinyissák a gépünk hátulját. Ha a gép hátulja nem nyílik ki, akkor csak a nem igazán fotózásra kitalált oldalablakok maradnak, szóval nem örülünk, de azért nekivágunk, és bízunk abban, hogy sikerül egy tiszta területet találni két felhőréteg között.

Sokkterápia repülésfóbiásoknak

A Spartan egy kiváló repülőgép, ha a pilótáknak olyan kedvük van, még műrepülni is lehet vele. Szerencsére most nem olyan kedvük volt, de azért még a sokat látott repülős újságírókat is sikerült meglepni egy erőteljes starttal. Én, az utasszállítós kényelemhez szokott béna meg csak tehetetlenül passzírozódtam a mellettem ülőre, aki egy óriási termetű litván katona volt. Próbáltam bocsánatkérően pislogni rá, egyben jelezni, hogy nem ismerkedni akarok, mikor hozzá simulok és a vállára hajtom a fejem, csak a szusz is kiszorult belőlem a felszállás felé vágtató gép belsejében.

Óriási mákunk van, ahogy belerepülünk a felhők aljába, szinte bukkanunk is ki a túloldalon – felettünk nem sokkal ugyan van egy újabb réteg felhő, de a kettő között bőven van hely arra, hogy komolyabb kockázat nélkül összeálljon a fotózásra kijelölt két magyar Gripen és két német Eurofighter. Óriási vigyorok és meredező hüvelykujjak, hát mégsem hiába nézünk úgy ki, mint ha hegyivadász fotós nindzsák lennénk.

Pár perc elteltével a loadmasterek jeleznek, hogy pattanjunk a helyünkre. Becsatoljuk a hevedert, letérdelünk az egyelőre csukott rámpára, és visszaértünk oda, ahol a cikk kezdődött. A többiek a fényképezőgépüket ellenőrzik, én meg lihegek izgalmamban és félelmemben, szerencsére a sapkáról kiderült, hogy csuklya, szóval az arcom se fagy le, és a rettegést sem látja senki. A katonai akcióknál megszokott „sietünk, hogy várjunk” itt is beüt, jó pár percet térdelünk a csukott rámpát bámulva, mire végre megremeg a lábunk alatt a padló, és kinyílik a világ.

Filmen már ezerszer láttam, de az semmi. Ott térdelek (aztán hasalok) egy repülő nyitott végében, körülöttem fütyül és csapkod a jeges szél, alattam és felettem az ég, egy öt centi széles pánt az egyetlen, ami a Spartanhoz köt. És tudják, mi a legfurább? Se tériszony, se fóbia, csak vigyorgok, teli szájjal, pedig a Gripenek még sehol sincsenek.

Aztán mikor megjönnek, tíz perc alatt lemegy az egész, és közben csak egyszer kapok komolyabb, gyorsan múló szívrohamot, mikor az amúgy nyugodtan repülő gép egy apró légörvény miatt dob magán egy olyat, hogy esküdni mernék, hogy egy pillanatra elemelkedek a rámpáról. Először a magyar gépek jönnek, aztán a németek, összezárnak négyes alakzatba, aztán gyémántba, aztán szétválnak, még egyszer visszajönnek párosával, kicsit lebegnek mögöttünk, aztán gázt adnak, kifordulnak és eltépnek mellőlünk, a rámpa meg már csukódik is vissza, csapnak a vállamra, hogy felállás és csere, jön a második kör.

Ők a profik, nemzetközi repülőőrültek, milliós felszereléssel, közvetlen rádiókapcsolattal a formációt vezető pilótához, hetente, de legalábbis havonta repülnek egy ilyen programot – nekik kiülni egy rámpa szélére már semmit sem jelent, ők tudnak a képekre is figyelni, meg hát egyetlen objektívjük többe kerül, mint a magyar csapat teljes felszerelése.

Akkor még egyszer, ugyanezt

Fura lény az ember: ahogy ott ülök és várom, hogy lefusson a második kör (a Eurofighterek közben leléptek, a profiknak csak a magyar géppár maradt ott), már elégedetlenkedek. Bezzeg nekünk nem jöttek ilyen magasra a Gripenek. Milyen kár, hogy alul is felhők voltak, így olyan, mintha a semmiben lebegnének a gépek a képen. Ó, ha még egyszer odakerülök, mennyi mindent máshogy csinálok!

Persze elég kicsi az esélye, hogy lesz legközelebb, illetve nem mostanában. 2019-ben lesz megint olyan, hogy magyar Gripenek vigyázzák majd a balti államok egét, itthon pedig nem divat a légi fotózás, legalábbis nem ilyen nyilvánosak az alkalmak, mint most. Pedig ötlet szintjén lenne mit fotózni, a nálunk állomásozó A–10-es csatarepülők is jól mutatnának a Gripenekkel, de egy kecskeméti repülőnap is kiváló alkalmat adna. Persze ehhez az kéne, hogy a hazai szállítógépflotta ne két (néha három) gépből álljon, illetve hogy a magyar vadászpilótáknak legyen annyi repülési ideje, hogy beleférjen a kiképzés mellett egy kis parádé is. Amíg ez eljön, nézegessék, milyen szép gépek ezek, mert sok mindenbe bele lehet kötni a honvédség dolgaival kapcsolatban, de hogy nekünk vannak a legszebb repcsijeink a környéken, az fix.