Anna, Anikó
20 °C
31 °C

Párizzsal foglalkozik a média, Kenyával meg senki?

000 DV2001648
2015.11.20. 23:25
Több terrortámadás, több helyszín, pár nap különbség, rengeteg halott. Nincs miért különbséget tenni. Attól függően viszont, hogy melyik kultúrában, országban élünk, nagyon máshogy éltük át és dolgoztuk fel Párizst és Bejrútot. De nincs ezzel semmi baj, elmondjuk, miért.

Hétvégén terrortámadás volt Franciaországban, előtte pedig más országokban. A közösségi médiában még aznap megjelentek és gyorsan terjedni kezdtek az alábbi kérdések:

  • Miért nem voltak ennyire szolidárisak a Facebook-júzerek a bejrúti öngyilkos merényletek áldozataival?
  • Miért nem tudósít a média, ha nem a Nyugatot éri terrortámadás?
  • Miért nem foglalkozott a média a kenyai mészárlással?

A kérdések morális szempontból teljesen jogosak, könnyű elsőnek a médiát hibáztatni, a helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb. Az Index is sok üzenetet kapott, de a nemzetközi színtér is tele volt vele: persze, persze, Párizs egyből fontos, a bejrúti terrortámadással meg nem foglalkozik senkit. 

Csak a Nyugat, mindig csak a Nyugat!

A kritikák egyik gerince, hogy a médiumok empatikusabbak a franciákkal, mint a libanoniakkal, mert a nyugati civilizáció, saját civilizációjuk többet ér. Ha ez valóban így van, nehéz mit kezdeni azzal az információval, hogy Egyiptom a piramisra vetítette a francia zászlót a terrortámadás után, korábban pedig az oroszt, amikor felrobbantották az ország légterében a repülőgépet. 

Viszont sosem vetítették ki Libanon piros-fehér zászlaját.

Ez bizony nehezen a médiumok hibája. Az, hogy nekünk mi fontos, attól függ, kik vagyunk, hol élünk. Az európaiaknak nyilvánvalóan fontos Párizs, tényleg úgy érzik, hogy a saját földjüket érte támadás, ilyen közel talán még sosem volt a terror – nem hiszem, hogy ezt akár egy magyar is cáfolná. 

Az amerikaiaknak Franciaország évszázados szövetségesük (az alkotmányuk a francia forradalomban született Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára épül, a franciáktól kapták a Szabadság-szobrot). Valószínűleg részben – nyilván az Iszlám Állam mint közös ellenség mellett – ez magyarázza azt is, hogy most erőteljesebb az amerikai reakció, mint mondjuk a 2004-es madridi robbantásoknál volt.

Japánok, kínaiak turistaként rengeteget járhattak az országban, az arab világban pedig valaha a francia volt az általános második nyelv. Sok okot lehet találni, miért érzik jobban magukénak ezeket a támadásokat a világ különböző pontjain élők, mint mondjuk Kenyát vagy Bejrútot – ahol ráadásul az is bejátszik, hogy eleve magasabb az erőszak szintje, nehezebb már átütni a küszöböt.

A médiumoknál végül csak lecsapódik, hogy nekünk, különböző embereknek más-más történések fontosabbak.

Nézzük csak meg, tényleg nem tudósítottak a nem nyugati terrorról? A New York Times kezelte a bejrúti robbantásokat, a Washington Post riportert küldött, az AP hírügynökség szintén hozta a témát, de ott volt az Economistona CNN-nen, és még a Daily Mailen is. Itthon több hír volt róla az Indexenaz Origóna Hvg.hu-na Híradó oldalán, és még sorolhatnánk.

Az a helyzet, hogy ezeket a külföldi híreket – a fent már részletezett okok miatt – egyszerűen nem olvasták az olvasók – és ezt alátámasztják a saját adataink is, ahogy amerikai médiumoknál dolgozó kollégáké is.  Amerikában csak az töri meg ezt, ha az áldozatok keresztények vagy gyerekek. Nálunk az, ha gyerekek vagy magyarok is vannak köztük. Magyarul:

ott vannak azok a hírek, csak nem érdekeltek szinte senkit.

A libanoni kettős robbantás például a 2800 lájkja mellett harmincezres olvasottságig kúszott, ami nem számít gyengének, de a hasonló brutalitás Párizsban többmilliós olvasottságot hozott, százezreket már a megjelenés utáni órákban – és persze sokkal több hírt, percről percre tudósítást. Az újságíró ilyenkor már tudja, hogy jobban fogja érdekelni az olvasókat a téma, ezért teljesebben foglalkozik vele. Ha hirtelen a kenyai mészárlás vagy a bejrúti robbantás ugyanekkora érdeklődést váltana ki, ilyen esetekben is valószínűleg átállna a szerkesztőség mondjuk percről percre tudósításra.

A médián keresztül jól lehet üzengetni

Ettől még nem igaz, hogy ne lenne felelőssége a médiának. A Guardian által megszólaltatott Tahir Sherriff, nigériai újságíró szerint a nemzeti média is hibás: egyszerűen nem foglalkoznak elég jól a témával, nem tudják felkelteni a nemzetközi média érdeklődését. Például, amikor a Boko Haram elrabolt 276 iskolás lányt 2014-ben, a sztori csak azután került be a nemzetközi hírekbe, hogy aktivisták elkezdték használni a #bringbackourgirls (szerezzük vissza a lányainkat) hashtaget. „A CNN soha nem fogja az amerikai hírek elé helyezni a nigériai híreket. Rajtunk múlik” – nyilatkozta.

Persze az sem igaz, hogy egy nemzetközi orgánum ne tudna figyelmet irányítani valamire: ma már egyértelmű, hogy az amerikai média egy része tematizálással részt vett az iraki háború előkészítésében, simán terjesztettek ellenőrizetlen információkat. A propagandagépezet teljes sebességgel futott, sok nyelvre, magyarra is lefordították például a Szaddám bombáját gyártottam című memoárt, amiben egy atomtudós azt állította, összerakta a diktátor atombombáját – bár már 2000-ben is kritizálták, állítólag a CIA is elhajtotta, mégis elég nagy médiakarriert futott be, boldogan nyilatkozgatott a CNN-n, az MSNBC-n és a CNBC-n is.

Emellett a politika ugyanúgy képes erre: az amerikaiak addig hangoztatták a terrortámadás verzióját az orosz géppel kapcsolatban, az oroszok pedig addig tagadták (politikailag éppen az adott verzió jött jól mindkét félnek), ameddig csak lehetett – a konkrét lépések pedig, vagyis a még több bombázás csak akkor kezdődött, amikor megtalálták a bombamaradványokat. Mire a nyilvánossághoz eljutott, hogy a repülőn utazó több mint 200 ember terrortámadás áldozata lett, már többhetes hírekről beszéltünk, a figyelem pedig gyorsan lankad, ráadásul jött a párizsi terror is – így a profilkép-cserélgetős gyászolás az orosz áldozatokkal kapcsolatban elmaradt. 

#prayforgodtokeepgasolinecheap

Sokan a médiát hibáztatják azért, hogy elhallgatja a nem Nyugatot érintő tragédiákat, de lehet, hogy a közösségi média felhasználói sem jobbak a Deákné vásznánál?  A közösségi médiában nem a párizsi terrortámadás volt a legfontosabb a hétvégén, hanem a csütörtöki Bejrútban. Az egyik legtöbbet megosztott tweet ez volt:

Apró probléma, hogy a kép nem a bejrúti öngyilkos merénylők robbantását ábrázolja, hanem a 2006-os háborút, amikor Izrael lerohanta a libanoni Hezbollahot – talán, ha olvasták volna a megosztók bármelyik fenti hírportált, ami ugyanúgy tudósít a Hezbollahról is, rájöhettek volna. 

A másik látványos jelenség az volt a közösségi médiában, hogy a párizsi mészárlás után gyorsan elterjedt a valószínűleg amerikai mintára Európában is meghonosodott #prayforparis, azaz „imádkozz Párizsért” hashtag. (Lazán kapcsolódik de a dalai láma szerint az ima önmagában nem segít, dolgozni kell a békéért.)

Újabb számonkérés következett: 

miért csak most van hashtag, miért nem emlékezik így a média a kenyai mészárlásra, amikor brutálisan megöltek 147 keresztényt?

Az már szinte elhanyagolható, hogy a kenyai eset áprilisban volt, és ugyanúgy kezelte a hírt az összes orgánum, mint most Bejrútnál. A helyzet az, hogy pont a nyugati médiában, a Guardian vezetésével indult kampány #147notjustanumber (a 147 nemcsak egy szám) hashtaggel, ahol ugyanúgy megpróbálták bemutatni az áldozatokat, mint ahogy ez elkezdődött a párizsi mészárlás rengeteg áldozata után, vagy megtörtént a Charlie Habdo elleni támadás újságíróinál, de akkora sikere nem volt a dolognak.

A Facebook irányítja az érzelmeket

A felhasználók a nagy hírportálok mellett a Facebook üzemeltetőit is kritizálták: sokan számon kérték a közösségi oldalt, hogy miért csak a párizsi terrortámadás után kapcsolta be a profilképeket átszínező (egyébként a focivébé szurkolói csapataiból újrahasznosított) funkcióját, illetve az emberek keresését segítő külön eszközt (safety check), amit korábban csak természeti katasztrófáknál használtak.

A szóvivő – valljuk be, nem túl erős – magyarázata szerint mindent el kell kezdeni valamikor, és annak az ideje, hogy ezt az eszközt ne csak természeti katasztrófáknál vessék be, pont most jött el. Mondjuk nem igazán érthető, hogy végül is mi a különbség aközött, hogy valakit azért keresnek, mert terrortámadás volt, vagy mert árvíz. Később Mark Zuckerberg már azt nyilatkozta, hogy egyszerű policyváltásról van szó, mostantól nem csak természeti katasztrófáknál kapcsolják majd be a safety checket, aztán egy nappal később, a nigériai áldozatoknál már be is kapcsolták.

79r7PFRh7Ml.png
Fotó: Facebook

A jogos kérdések között nyilván felmerül – nemcsak bennem, hanem kenyai bloggerekben is –, hogy miért ennyire Nyugat-központú a Facebook, amikor elvileg egy világcégről beszélünk, még akkor is, ha a központja az USA-ban van. A politika ma már mediatizált térben zajlik, a politika és a tömegmédia egymásra hatása mindennapos, a spin doktorok (a média kapuőrei) pedig nemzetközi közegben is igyekeznek eljuttatni üzeneteiket a választóikhoz: kiemelnek aspektusokat, háttérbe szorítanak másokat, manipulálnak. Nem arról van tehát szó, hogy a Facebook minden cselekvése ösztönös, befolyástól mentes lenne, csak arról, hogy ezért hiába hibáztatjuk.

Más kérdés, hogy a közösségi oldal Afrikával is foglalkozik: például drónnal vinnének oda internetet – mégiscsak fontosak az ottani emberek, hiszen reklámokat néznek majd. Az iróniát félretéve: úgy tűnik, a párizsi, bejrúti események utáni nyomás már elég volt ahhoz, hogy valóban világcégként kezdjen el viselkedni a Facebook, nem csak akkor, ha adót kell optimalizálni.

A Facebook drónja az Aquilla.
A Facebook drónja az Aquilla.

Nagyon érdekes látni azt is, ahogy a Facebook ma már gombnyomással képes automatizálni az érzelemnyilvánításokat: a lájk gomb mellé hamarosan jön majd a részvét, most meg ott a profilképcsere – van, akiknek ez már sok is, nem is cserélnek képet. Sokan pedig igen, és itt már nem elhanyagolható az sem, hogy az ember alapvetően normakövető, és szereti utánozni, amit a legtöbben csinálnak. Látni kell azonban azt is, hogy

még a zászlós színezés előtt sokan teljesen maguktól egy békejelet és Eiffel-tornyot kombináló fotóra cserélték képüket

 – míg az Bejrútnál vagy épp az egyiptomi gép lelövésénél eszükbe sem jutott. Ezért nehéz lenne a Facebookot hibáztatni. Ndi Kato nigériai aktivista szerint viszont az online szolidaritás felületes, ami semennyire nem terjed ki az offline világra. A blogger szerint az emberek sokkolódnak, de ma már olyan gyakoriak a terrortámadások, hogy kicsit mindenki érzéketlenné vált. Hasonló figyelhető meg a profilkép-cserélgetésnél, a jó szándék mellett egész abszurditását nagyon jól megfogta a Napirajz.

A felháborodás ettől még jogos

A végignézett okok ellenére a népharag valahol jogos: bár a célpont, a média nem igazán telitalálat, az egész mélyén inkább arról van szó, hogy tényleg többet kellene foglalkozni a nem a nyugati civilizációt ért terror áldozataival. Ehhez viszont érdeklődés is kell: aki úgy érzi, a média nem foglalkozik eleget a külföldi borzalmakkal, olvasson többet, valószínűleg ez az újságírókra is hatással lesz majd. És ossza meg ezeket a cikkeket, de inkább azzal a kommentárral, hogy bár nem itt történt, de ez is fontos.  

A bejrúti emberek valóban elfelejtve érezhetik magukat, a kenyai híreknek pedig tényleg nem sikerült akkorát futniuk. Csak erről nem az ott lévő, sokszor életüket kockáztató riporterek és az ő anyagaikat átvevő helyi nyugati lapok tehetnek. A világ vezetői egyébként már mindegyik terrortámadásról megemlékeztek.

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Balatoni apartmanok

A Balaton idén is várja Önt és családját! Keressen apartmant nyaralásához itt!