Eufrozina, Kende
7 °C
21 °C

Ez nem a hifi forradalma

000 DV2008025
2016.01.26. 21:12
Már a nagyobb elektronikai cégek is látnak fantáziát a lemezjátszóban, a hanglemezeladások pedig 2015-ben ismét rekordot döntöttek. A lemezkiadók ismét piacra dobják a régi klasszikusokat, és lassan olyan egyszerű lesz új lemezt vásárolni, mint pólót vagy lókolbászt. De ez nem a hifi reneszánsza; a zeneipart csak elenyésző mértékben mozgatja meg a hanglemez váratlan feltámadása.

A New Musical Express szerint 2015 első felében 9 millió hanglemezt adtak el; a felmérések szerint a vásárlók átlagéletkora 26 év volt. A briteknél április óta ismét van hivatalos hanglemezeladási lista; több mint egymillió eladott lemezzel ez természetes. A Forbes tavaly év végi összegzése szerint az amerikai hanglemezpiac már a tizedik éve folyamatosan növekszik; 2015-ben kerek 30 százalékot.

A független szakértőktől a kőkeményen érintett lemezcégekig mindenki a hanglemez újjászületéséről áradozik. A trend már a tavalyi CES-en is érezhető volt, de idén még a nagyobb gyártók, mint a Sony és a Panasonic is bemutatták a saját lemezjátszóikat. A Sony egy, a lemezeket Hi Res Audio formátumba konvertáló lejátszót mutatott be, a Panasonic a legendás DJ lemezjátszó, a Technics SL-1200 felturbózott verzióját.

Egy milliárdos ipar lendült mozgásba, mert pár hipszter felfedezte a táskalemezjátszót és az Instagramot.

Idén szeptemberben a Telegraph lehozott egy kamuhírt egy hordozható lemezjátszóról. A lead gúnyos cinizmusán túl semmi nem utalt rá, hogy a cikk egy nem létező termékről szól; a turpisság csak az utolsó bekezdésben derül ki. Az átlagolvasó nem is foghat gyanút, de akik több időt töltenek bekapcsolt lemezjátszók mellett, sejthették, hogy ez az eszköz nem működhet.

Hát nem is: a Rawman 3000 csak egy koncepció volt, ami soha nem fog megvalósulni. Mégis, maga a hír és a tálalás is jól mutatja, hogy az újkeletű lemezjátszózás nem a hangminőségről szól, hanem arról, hogy a vinyl kultusztárgy, divatkellék lett.

Mindenki nagy meglepetésére az Amazon idén karácsonykor egy filléres lemezjátszóval tarolta le a piacot; az ünnepek alatt a Jensen ötvendolláros műanyag hifije slágertermék lett. Ha a több tízmillió eladott hanglemezt le is játsszák valamin, azt valami hasonló borzadályon tehetik.

Miles Davis még mindig cool

Ahogy a MAHASZ-listák sem árulkodnak a kurrens popzenei trendekről, úgy a brit és amerikai lemezeladási listák sem. Adele, az Arctic Monkeys, a Guardians of the Galaxy-filmezen és a Pink Floyd az óceán mindkét partján nagy kedvencek, ők mindenhol befértek a Top 10-be. Ezek voltak 2015 legnépszerűbb brit lemezei:

  1. Adele: 25
  2. Amy Winehouse: Back to Black
  3. Stone Roses: The Stone Roses
  4. Ed Sheeran: X
  5. Guardians of the Galaxy filmzene
  6. Arctic Monkeys: AM
  7. Royal Blood: Royal Blood
  8. Pink Floyd: The Dark Side of the Moon
  9. Noel Gallagher's High Flying: Chasing Yesterday
  10. Nirvana: Unplugged in New York

Az amerikai lemezeladási listánál már feltüntették az eladott darabszámot is. A Guardians of the Galaxy zenéjének sikere furcsának tűnhet, pedig tényleg ennyit számít, ha sikerül jó polchelyet találni egy új nagylemeznek. A Kind of Blue töretlen népszerűségét egyszerűbb megmagyarázni: 57 év után is csodálatos, és mindig van belőle újrakiadás.

  1. Adele: 25 (116000)
  2. Taylor Swift: 1989 (74,000)
  3. Pink Floyd: The Dark Side Of The Moon (50,000)
  4. The Beatles: Abbey Road (49,800)
  5. Miles Davis: Kind Of Blue (49,000)
  6. Arctic Monkeys: AM (48,000)
  7. Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (44,900)
  8. Alabama Shakes: Sound & Color (44,600)
  9. Hozier: Hozier (43,000)
  10. Guardians Of The Galaxy filmzene (43,000)

Mégis, a cégek számára ez tuti biznisz, főleg az Amazonnak, elvégre a vásárlók a lemezeket is ott veszik. Miért, mit gondolt, még mindig Virgin Megastore-okban dől el a lemezpiac sorsa? Honnan jött, 1993-ból? Hát, nem:

ma az Amazon a világ első számú lemezboltja, 12,3 százalékos piaci részesedéssel.

Még az Urban Outfittersnél is több lemezt adnak el. De ez miért nagy dolog, ha egyszer az Urban Outfitters egy fiatalokat célzó divatlánc az USA-ban? Ha pólót meg farmert árulnak, hogy lehetnek tényezők a hanglemezpiacon? Úgy, hogy leszerződtek az egyik legnagyobb táskalemezjátszó-gyártóval, a Crosleyval; ha bemegy bármelyik Urban Outfitters-üzletbe, hegyekben állnak a lemezjátszók, a polcokon meg a lemezek.

Az átlagvásárló huszonéves hipsztereknek tökmindegy, hogy milyen pocsék hangja van egy Crosleynak. Sőt, valójában nem is annyira pocsék, simán hozza egy hordozható mp3-lejátszó színvonalát, de annak nincs szép színes borítója, amit meg lehetne osztani az Instagramon.

Az Urban Outfitters divatkellékként adja el a lemezt és a lemezjátszót, igen nagy sikerrel: az amerikai hanglemezpiac 8 százaléka az övék. Szóval ez nem a minőségi hifi reneszánsza, csak egy divathullám.

Most tartunk ott, hogy a nagyobb számokban és nagyobb piacban gondolkodó gyártók is üzletet látnak a dologban. Hogy mekkorát, azt jól mutatja, hogy az Egyesült Királyságban már a Tescóban is lehet lemezeket kapni. Tényleg, Media Marktban járt mostanában? Egymás után szorulnak ki a cd-s és DVD-s polcok, de hanglemezt árulnak.

Ünnepelhetnénk a lemezpiac feltámadását, ha a díszvacsorán nem az aranytojást tojó tyúk lenne a fő fogás: a független lemezkiadók.

A nagyobb kiadók, a Sony, a Warner és a Universal örülhetnek az új trendnek. A lemezeladási statisztikák láttán nyilván eszükbe jut kiadni az összes népszerű albumukat, néhány tízezer példányban. A gyűjtők is örülhetnek, lesz újrakiadás Pink Floydokból és Beatlesekből (amiknek az eredeti, jó állapotú kópiáira egy épeszű ember nem költi el a havi keresetét), a kiadó pedig örül, hiszen – ő se tudja, miért, de – ismét profitot lát a rég leírt és eltemetett lemezeladásokból.

A függetlenek viszont szívhatják a fogukat

Ők ugyanis évtizedeken át a hanglemezeladásokból éltek, de a multik újkeletű lemezimádata eltömítette az első számú terjesztési csatornájukat. A lemezgyárak néhány éve heteken belül elkészültek egy kis példányszámú kiadvánnyal; ha elfogyott, villámgyorsan újra lehetett nyomni. Ma a független kiadók hónapokat várnak az első szériára is, mert a túlterhelt gyárak nem tudnak eleget nyomni a Dark Side of the Moonból.

Ha a Universal Music Group úgy dönt, hogy ismét kiadja a sikeres lemezeit, a lemezgyárak a kisebb példányszámú megrendeléseket, vagyis a független kiadókat fogják várakoztatni. Pedig az Amazon és az Urban Outfitters részesedése a lemezeladásokból, az ipar növekedését elsősorban az indie kiadók serkentik – ezt még a megakiadók és a legnagyobb viszonteladók is elismerik.

A lemezgyártás nehézségeit most hagyjuk is. Hogy mennyire lehet egy olyan iparra támaszkodni, ahol egy szál munkatárs nyugdíjazása globális minőségromláshoz vezet, a pótalkatrész-ellátást és a tervszerű karbantartást pedig a Szcientológia Egyház és a szakemberek túlterheltsége nehezíti, már megírtuk. Röviden: hiába az új lemeznyomó üzemek, úgy tűnik, a kínálat nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel.

Egy holland lemezgyár, a Record Industry a meglévő ötven alkalmazottja mellé felvett még hatvanat; muszáj, évente 7,5 millió lemezt adnak el. Kétszer annyit, mint 2013-ban. Idén meglehet a tízmillió is. De azt a cég pénzügyi igazgatója, Anouk Rijnders is elmondta, hogy még így se tudják kiszolgálni az igényeket – vagyis az egész Egyesült Királyság lemezpiacát. Ja, és a kereslet-kínálat ilyen irányú változásainak mindig áremelkedés a vége.

Pozitívum? Idővel talán több használható lemezjátszót lehet majd kapni.

Az elektronikai cégek, akik évtizedekig gyártottak lemezjátszókat, a formátum eltűnésével átálltak kazettás magnóra, cd-re, DVD-re és hálózati zenelejátszásra. Érthető, elvégre ők tömegpiaci igényeket elégítettek ki, és a hangminőségre nem volt tömegpiaci igény.

A high endet ez nem zavarta. A Roksan, a Linn, a Pink Triangle, az Audio Note és a Townshend továbbra is gyártották a százezres-milliós futóműveiket – egyik csodálatosabb, mint a másik. Minőségi hifi lemezjátszóból viszont kevés van. A Pro-Ject, a Music Hall és a Thorens kínál kellemes készülékeket megfizethető áron (alig drágábban a Sony HX500-ánál), de ez alatt nincs más, csak az ötvendolláros szemét. A Sony és a Panasonic visszatérése azt mutatja, hogy a nagyobb japán cégek ismét potenciált látnak a dologban, és a belépő szintű gépek, illetve a felső kategóriás készülékek piacán is megpróbálják megvetni a lábukat.

Nem változnak az erőviszonyok

Mindez jó eséllyel nem fogja felforgatni az erőviszonyokat. Az, hogy 2016-ban a Sony és a Panasonic – két japán multi, kezicsókolom! – ismét lemezjátszókat gyárt, csak azt mutatja, hogy fel kell zárkózniuk az igényekhez, mert ha nem ők csinálják meg, majd megcsinálja más. A Sony ráadásul lemezkiadó is. Miért ne szórjon el néhány millió extra hanglemezt, és miért ne adjon hozzájuk saját lejátszót? És miért ne olyat, amivel a lemezvásárlókat a nagy felbontású digitális fájlok felé terelgetheti? Hiszen abban is van érdekeltségük.

A Philosoraptor logikájával gondolkozó hifista – akit nem hoznak zavarba a hat-hétszámjegyű összegek, ha készülékárakról van szó – már a Sony lemezjátszó specifikációi láttán gyaníthatta, hogy a hangminőség, a lemezjátszózás tényleges értelme sokadlagos szempont lehetett a tervezésnél. Mert ennek a készüléknek az az üzenete, hogy a Hi Res Audio fájlok hangminősége olyan, mint egy alapszintű lemezjátszóé.

Természetes, hogy a Sony próbálja nyomni mindkét formátumot, elvégre éppúgy foglalkoznak csúcskategóriás walkmanekkel, mint lemezkiadással, de épp ezért furcsa, hogy a hangminőséget, ami a vinyl legnagyobb húzóereje lehetne, látszólag figyelmen kívül hagyják. Persze, azt nem lehet eladni egy stockfotóval, a Crosley lemezjátszóit meg igen. Minek törnék magukat? A vásárlókat se érdekli. (Neil Youngot igen, de Neil Young meg kit érdekel.)

De amíg az érintettek a koncon marakodnak, érdemes észben tartani, hogy a zeneipari trendeket nem a lemezeladások határozzák meg. A Spotifynak és az Apple Musicnak nem kell tartania a rögzítettzene-mániától:

a zeneipari bevételeknek csak 6 százalékát teszik ki a hanglemezeladások.

A zeneipart az érdekli, hogy az Apple tényleg lespórolja-e a jack-kimenetet az új Iphone-ról, és Lightning csatis lesz-e az összes fejhallgató, nem az, hogy az Aquarius Recordsban lehet-e kapni a Cooties filmzenéjét, vagy azt a Clay Rendering-albumot (lehet). Egy zenebuzi lemezgyűjtőnek ezek az igazán fontos kérdések, csak ezekből soha nem fog statisztikát gyártani a Forbes.

(Jó tanács hipsztereknek: nyugodtan hagyják ki a 2013-ban megjósolt, mostanra bekövetkezett kazetta-reneszánszot, és ugorjanak fejest az orsósmagnó-revivalba. A jobb magnók több ezer dollárba kerülnek, és egy vadonatúj kiadású Lyn Stanley-albumért is 650-et kérnek, de ha csak az instagramos fotó számít, nem a hangzás, pár lájkot megérhet egy lomtalanításkor túrt Tesla magnó is.)