További Tech cikkek
- Az Instagram ezentúl korlátozza a politikai tartalmakat
- Japán szigorítana a mesterséges intelligencia fejlesztésén
- Elképesztő változáson esik át a Waze
- Fél évig akár féláron is használhatják a vezetékes internetet a Digi előfizetői
- Aggódik az Apple az iPhone miatt, biztonsági kockázatokat rejthet egy uniós szabályozás
A gépet még márciusban jelentették be, de azonnal voltak csábító részletek: a 24-600 milliméteresnek megfelelő zoom objektív egészen tág, 2.4-4-es rekesszel, másodpercenként 14 képes sorozattal persze főleg azoknak csábító, akik valamelyest legalább tisztában vannak a fényképezés alapjaival, de akik nincsenek, azoknak is érdekes lehet a 20,1 megapixel és a 25-szörös zoom.
Kezdőknek és haladóknak
A gépet a dobozból kivéve jött az ilyen komoly objektívvel szerelt bridge gépeknél megszokott „hű, azért ez nem kicsi” érzés, de a méret és a tömeg pár perc alatt megszokható, főleg, ha elkezdünk fotózni, és látjuk, milyen jó képeket lő a gép már akkor is, ha automatán hagyjuk a beállításokat.
A korábban tesztelt Nikon p900-tól eltérően azonban a friss RX10 bőven hagy helyet azoknak, akik szeretik maguk beállítani a gépet. Eleve a tény, hogy ez a gép képes RAW formátumban rögzíteni a képeket, jelzi, hogy gondoltak a családi nyaraláson fényképezőgépet használó kocafotósokon kívül másokra is, de van dedikált gyűrű a rekeszérték beállítására, és a gépen található funkciógombok nagy része is programozható.
Az egy hét alatt, amíg a teszt ment, én főleg madárfotózásra használtam az eszközt, de átlagos, kisgyerekes családokra jellemző fotós helyzetekben is kipróbáltam, mit tud a gép. Ha az ember nem tekeri ki a kályhacsövet egy-egy kósza veréb fotózásához a tűző napsütésben, hanem bent a szobában próbálja lekapni a gyerekeket, sokat segít, hogy a rekeszérték egészen tág, vagyis a gép fényérzékeny, lehet vele nem bemozdult, éles képeket készíteni. De egy ilyen nagy zoomos gépet nyilván nem ezért vesz az ember, szóval lefutottuk a szokásos kört az Állatkertben, hogy kiderüljön, közepesen természetes viszonyok között mit tud az amúgy 550 ezer forintos RX10 III.
Összesen úgy három órán át lőttünk madárra, pillangóra, szurikátára, vízilóra és egyéb érdekességekre, és bár még maradtunk volna, a gép úgy ezer képig bírta egy feltöltéssel. Az látszik, hogy ha kicsit szokjuk, mit hogy érdemes beállítani, akkor tényleg nem okoz gondot sem a pár centire pihenő pillangó, sem a pár tucat méternyire a legyek után kapkodó pávián sem.
Vannak kompromisszumok
A gyakorlati tapasztalatok azért kihozták azt a néhány negatívumot is, amikre figyelni kell. Az egyik, hogy a gép fogása nem feltétlenül kényelmes mindenkinek: bár elsőre igazán jól illik a jobb tenyerünkbe, csak két óra múlva tűnik fel, hogy furcsa szögben kell tartani az ujjainkat, inkább kapaszkodunk a gépbe, mint stabilan markoljuk.
Érdemes észben tartani, hogy a gép autofókusza képes nagyokat tévedni, és sokszor nagyon nem oda áll be, ahova mi szeretnénk, főleg a bonyolultabb helyzetekben, a háttértől annyira el nem ütő célpontnál, belógó ágak esetén. Ilyenkor érdemes átkapcsolni félautomata módba a gép elejének bal oldalán lévő, négyállású kapcsolót – a kijelzőn ilyenkor piros körvonalakkal és pontokkal jelzi a gép, hogy épp hol a fókusz, és ha nem tetszik, a fókuszgyűrű óvatos tekergetésével egészen pontosan át lehet tenni oda, ahová mi szeretnénk. Itt is bejön, milyen sokrétű a személyre szabhatóság: azt is beállíthatjuk, hogy az objektíven lévő két gyűrű közül melyik legyen a zoom és melyik a fókusz, illetve hogy jobbra vagy balra tekerve közelítsenek vagy távolítsanak. Ez főleg azoknak lehet fontos, akik másodlagos kameraként használnák az RX10-et, és szeretnék pontosan úgy beállítani a kezelőszerveket, ahogy az a fő gépükön van (a Nikon és a Canon gépein például pont fordítva kell tekerni a zoomos objektíveket).
Ezek a szokható dolgok, ami ennél sokkal meglepőbb volt, hogy a gép harap. Különleges körülmények között csak, de akkor is. Ha a géphez kapott napellenzőt visszafelé (vagyis a tárolási módjában) csavarjuk fel az objektívre, az bőven beér a zoomgyűrűig, vagyis ahol már az ujjainkat tartjuk. Ha nem kapcsoljuk ki, a gép rövid használatlanság után is készenléti állapotba helyezi magát, ami azt is jelenti, hogy visszahúzza az objektívet – na ilyenkor érdemes elkapkodni az ujjainkat a napellenző útjából. Bár ha ellenállást érzékel, visszanyílik, de a gyerekeim ujját azért nem szívesen bíznám rá a védelmi mechanizmusra, egyrészt mert a visszahúzás után újra rápróbál a bezárásra, másrészt mert elég lassan veszi észre, hogy útban van valami. Mi egy idő után egyszerűen levettük a napellenzőt, komoly változást amúgy sem jelentett, de legalább nem kellett ijedten elkapkodni az ujjunkat a harapós objektívről.
Ezen túl viszont baromi elégedettek voltunk a géppel, és csak apróságokba tudtunk belekötni. A zoom például vagy lassú vagy gyors, de kicsit túl nagyokat lépő. A követőfókusz autónál kisebb tárgyakra csak olyan alacsony sebességnél működött, ahol nem láttuk értelmét, de például az állatkerti tóra leszálló madarak közül egyet sem sikerült a funkció használatával élesen lekapni. A képfeldolgozás sebessége átlagos, néha volt, hogy várnunk kellett egy-egy hosszabb, mondjuk 8-10 képes sorozat elmentésére, de nem volt olyan, hogy azért maradtunk le valamiről, mert a gép még szötymögött a látottak memóriakártyára rajzolásával.
Úgy általában kifejezetten jó élmény volt fotózni a géppel, jó érzés volt, hogy a részletesen beállítható automata mellett bármikor áttekerhetünk az okos automatára, és a kijelző folyamatosan mutatja, nagyjából milyen képre számíthatunk, ha lenyomjuk az exponáló gombot. Jól összerakott, de kompromisszumoktól sem mentes fényképezőgép lett az RX10 III, igazi bridge, a kategória minden lehetséges előnyével és a szokásos váratlan furcsaságokkal. Nem mondhatnánk, hogy ne lehetne hasonló tudású, cserélhető objektíves szettet összerakni az árából (pláne használtan), de ha valakinek egy okos és minden helyzetben bevethető igásló kell, nem fog csalódni. Csak vigyázzanak vele, mert néha harap.