Elveszett embernek való vidék

2016.08.10. 22:22
Dinoszauruszvadászat, izotópbegyűjtés, űrhajójavítás és természetjárás Lewis Caroll rémálmaiban. A játékosok évek óta várják a No Man's Sky-t. Kipróbáltuk, mit nyújt a végtelen felfedeznivalót ígérő játék első másfél órája.

A No Man's Sky-jal olyan volt a kapcsolatom, mint az univerzummal. Tudtam a létezéséről, tudtam, hogy hatalmas, tudtam, hogy sokakat foglalkoztatnak a titkai, de csak a periférián mozgott, nem volt az életem központi része. De amikor belecsöppentem,

pont olyan elveszettnek éreztem magam, mintha útjelző és GPS nélkül kitettek volna egy több fényévnyire lévő exobolygóra.

Rám szakadt minden, de nem értettem semmit.

Egy működésképtelen űrhajó mellett állok egy szivárványszínű vidéken; mintha a grafikus dizájnt az első Halo textúrái és Lewis Caroll pszichedelikus meséi ihlették volna. A Playstation 4-verzió kezdő helyszíne nem annyira káprázatos, mint azt a pécés változat jól koreografált videói alapján gondolnánk, de nincs idő méricskélni, hogy a textúrák felbontása vagy az élsimítás hiánya zavaróbb-e. Csinos, funkcionális, pont eléggé megfoghatatlan és idegen – ennyit elég tudni.

Egyébként is túl sok a tennivaló. A rommá tört űrhajónk pilótafülkéjébe behuppanva kiderül, hogy a roncs javítható, és az is kiderül, hogy milyen alkatrészekre lenne szükség a javításhoz. De a kontrolleren túl sok a gomb, a menüben meg túl sok a megnyitható opció ahhoz, hogy minden egyértelmű legyen. Itt vagyok az univerzum peremén, és űrhajót javíttatnak velem, miközben azt se tudom, melyik a futás gomb.

Egy újszülött kíváncsiságával kezdem felderíteni a terepet. A lassú sétatempóról eszembe jut, amit évekkel ezelőtt olvastam egy cikkben: ha állandóan nyomnod kell a futás gombot, gondold át, hogy nincs-e baj a karaktered alapsebességével. Hát nekem van, de egy ügyes testcsellel (fizikai támadás + jetpack gombja egyszerre lenyomva) kategóriákat javul a sebesség. A haladás kicsit imbolygós. Valahogy szokatlannak, bizonytalannak, kontrollálatlannak érződik a mozgás. Az agyam egy darabig szórja a fosztóképzős jelzőket, de a kezelés hamar megszokható – rövidesen már nem is gondolok rá, megy minden magától.

Mik ezek az izék a terepen? Rögtön kiderül. A megközelített objektumok (óriási növények, zord sziklák, leírhatatlan színű virágok) kis ikonokat és információmorzsákat szórnak: innen tudjuk meg, hogy kibányászásra alkalmas ércekre vagy hatóanyagban gazdag izotópokra bukkantunk. A növényfélékből kinyerhető izotópok begyűjtéséhez csak egy gombot kell nyomva tartanunk. A bányászat csak egy fokkal bonyolultabb: tövig nyomjuk az egyetlen fegyverünk tűzgombját, és kavicsokká aprítjuk a kiválasztott sziklát. Gyűjtögetek, anélkül, hogy tudnám, miért csinálom – de valamire csak jó lesz, különben nem csinálhatnám.

A kapcsolat

Kirándulni indulok, de néha aggódva visszatekintek – vajon nem szakadok el túlságosan az űrhajótól? Ez a veszély nem fenyeget: az eddig elutasító vagy érthetetlen üzeneteket dobáló rendszer apró jelei egyre érthetőbbé válnak. Az iránytűn megjelenik a hajónk ikonja, hogy biztos visszataláljunk; így már magabiztosabban haladhatunk a kérdőjeles ikonok felé.

Vajon mi lehet ott? Mi lehet a következő hegygerinc, lanka, kanyar mögött? Mik azok a fényesen világító kőzetek és növények a völgyekben? Túl sok az infó. Mintha egy túlszaturált Borderlands és egy kirándulásszimulátor keverékét játszanám, amihez a Halo egyik alapfegyverén kívül semmilyen használati tárgy nem jár.

Hamarosan feltűnnek az első élőlények is.

„Lődd agyon őket!” – javasolja egy kolléga. Miért is ne,

a Földön kívüli létformákkal való kapcsolatfelvételhez nyilván ez megfelelő nyitógesztus,

Carl Sagan meg le van szarva. A bányászlézerrel kiirtom a kutya méretű stegosaurusnak látszó állatokat, begyűjtöm a nyersanyagot, és remélem, hogy nem hiába haltak meg.

Egy kisebb űrállomáshoz érek; drónok cirkálnak körülötte. Az épületben egy számítógép-terminált találok. Belépek, a rendszer gratulál, hogy megtanultam egy új szót a bolygó anyanyelvéből. „Klingon középhaladói nyelvvizsgát szerzek, mire elérem az Egyenlítőt” – morfondírozom, de a továbbtanulás helyett inkább kiirtok két másik, jobbára ártalmatlan, elefánt méretű repülő élőlényt. Úgy dobják a szenet, hogy azt egy Tüzép-telepen is megsüvegelnék. Vészesen fogy a lőszer, és nem tudom, hogy tölthetném újra. Sebaj, majd csákányként használom a bányászlézert, legfeljebb kicsit tovább tart majd az űrhajójavítás.

És akkor megtelik a tárgylista.

Kicsit eltévedek, de nemcsak a térképen, hanem a menüben is – van hová, lássuk be. Érthetetlen tulajdonnevek, szerteágazó almenük, fokozatosan megnyíló funkciók és alfunkciók. Kiválaszthatjuk, hogy milyen felszerelésünket aktiváljuk. A szkenner körberadarozza a felszínt, és rövid ideig kijelzi, hogy hol találhatók a begyűjthető nyersanyagok. A távcső több lépcsőben zoomolható. A kézi lézert többféle funkcióval bővíthetjük, attól függően, hogy harcra vagy bányászatra használnánk.

Na, mire jó ez a sok begyűjtött izé? Mi kéne nekem az űrhajóhoz? Mit javítsak mivel? Aztán lassan rájövök, mivel tölthető a fegyver, mivel állítható vissza a pajzs állapota, mivel gyógyíthatok, és mit gyárthatok. Mert a begyűjtés (loot) természetes következménye a gyártás (crafting). Rövidesen elkészülnek a javításhoz szükséges eszközök: a fémből fémlemez lesz, a fémlemezből alkatrész. A vörös virágféléből kinyerhető ritka izotóp a hipermeghajtáshoz kell – de ne szaladjunk annyira előre. Előbb etessünk meg néhány nagy testű dinoszauruszt. Talán jár érte jó pont a túlvilágon – egyelőre nem látszik, hogy ennek mi más értelme van.

Mi van a végtelen után?

De elég az őskorból és a talajszintből – repüljünk inkább. Az űrhajó kezelése viszonylag hamar megszokható. Sokat segít, hogy gyakorlatilag képtelenség lezuhanni: a landolást külön gomb aktiválja. Madártávlatból már jobban játszik, hogy mekkora területen is járunk: amihez talajszintben negyedórákra van szükség, az torlósugárral másodpercekre rövidül. 

Ide-oda lebegek a kisebb földi állomások között. Új anyagokat találok, új fejlesztéseket nyitok meg, új funkciókkal bővítem a meglévő eszközöket. Drónokkal harcolok, helyi kereskedőkkel találkozom – pénzért tippeket adnak –, de csak egy-egy szót értek a nyelvükből. Hát,

József Attila bemagolta a francia szótárat, amikor Párizsba költözött; majd csak összematekozom én is azt a szükséges klingon nyelvtudást

az érvényesüléshez. De nem most.

Megcélzom az eget, és aktiválom a hipermeghajtást; egy szkennelés, és máris kirajzolódik előttem a bolygó- és csillagrendszer térképe. Egy űrállomás felé hajtok elképzelhetetlen sebességgel: a fények elmosódnak, a repkedő kőzetdarabok fekete csíkokká vékonyodnak, és csak repesztek a célpont felé. A dokkolást diadalittas zene kíséri; nem mintha tudnám, honnan jövök, hová megyek, mit csinálok, és mi ennek az egésznek az értelme. De teljesítettem egy újabb fejezetet; a No Man's Sky így számolja az előrehaladásunkat. Nincs lineáris történetszál, csak önkényesen megválasztott paraméterek mentén tagolt epizódok.

Nem tudom, mi van még előttem; nem tudom, hogy mi volt az értelme annak, ami már mögöttem van; de minél több részlet derül ki, annál kíváncsibb vagyok rá. Talán így vannak vele azok is, akik a valódi univerzum titkait fürkészik.