Egy gyönyörű játék, ami csúnya dolgokról szól
További Godmode cikkek
A Bound első jelenetében egy terhes nőt kell irányítani egy naplementés tengerparton, ami nem egészen az a nyitány, amit az előzetes alapján vártam. Lassan sétál, pár lépést lehet vele megtenni, aztán leül a homokba, és kinyitja a jegyzetfüzetét, ami tele van gyerekrajzokkal. A rajzokból aztán megelevenedik az a világ, amire vártam a gameplay videókból, de a Bound egy percig sem hagyja el azt a pillanatot: hogy felnőtt nőként emlékezünk vissza arra, ami gyerekként történt velünk.
Ami pedig gyerekként történt velünk, vagyis a főhőssel, azt pedig egy absztrakt platformjátékban kell feldolgozni, egy olyan világban, ahol minden hatalmas, színes, pulzáló négyzetekből áll, színpompás tornyokat kell megmászni, köteleken fel-, és leereszkedni, és tánccal elhárítani minden akadályt az útból. Igen, tánccal. Ezt elég nehéz elmagyarázni, de most megpróbálom.
A Bound egyik nagy erénye az, hogy a kezdetekkor lövésünk sincsen, hogy mi miért történik. Rohangálunk egy tollas Daft Punk-sisakos nővel, aki morcogó, visszafele hangon beszél, utasítást kapunk egy hasonló, óriási figurától, hogy intézzünk el egy másik, hasonló óriási figurát, aztán elengedi a kezünket, és lehet intuitíven kitalálni, hogy mi ez az egész. A játék nagyjából három segítséget ad, arról, hogy melyik gomb mit csinál. Aztán lehet találgatni, hogy mikor melyiket kell használni. Nincsen életerő, nincsenek pontok, nincsenek gyűjthető érmék, vagy hasonlók. Menni kell előre, és néha táncolni. Ha a pálya végére értünk, akkor jön egy boss, amit tánccal kell legyőzni – meghalni nem sikerült nekem közben –, majd kapunk egy szó szerint szétfoszló emlékekkel teli pillanatképet, hogy mi történt egy kétgyerekes család életében.
Aztán a második-harmadik pályánál világos lesz. Minden egyes gyerekrajz egy trauma, egy állomás az eléggé nyomasztó végkifejletig, a főszereplőnek pedig feltételezhetően – ez sincs kimondva –, a tánc volt az egyetlen módja, hogy feldolgozza ezeket a jeleneteket. A terhes nő körítése természetesen erről szól, de hogy miként, azt csak a végén tudjuk meg. A Bound az a játék, ahol a legutolsó pillanatban kell hoznunk egy döntést. A Bound az a játék, ami nem mutatja meg ennek a döntésnek a következményét.
Szóval a tánc, mert most veszem észre, hogy még egy mukkot sem írtam róla. Az egyik gombot lenyomva a főhősnő alaphelyzetbe vágja magát, körülötte megjelenik egy elég szép, szalagokból álló gömb, és ez az a pillanat, amikor nem tud minket semmi sem bántani. Sem a tűz, sem a fekete papírrepülők, sem a gonosz gyöngyök. Valahogy úgy kell elképzelni, mint a Bayonetta kombóit, csak kevésbé egy sztriptízbárra optimalizálva, de kicsit darabosabban: szaltók, pörgések, tipegések. Nem csatlakozik olyan flottul, mint a fejlesztők szeretnék, de a valósághűségben nincsen hiba. Amikor egy kicsit letesszük a kontrollert, akkor a főhősnő elkezdi nyújtani magát. Én sosem gondoltam, hogy egyszer egy balerinával leszek egy platformjátékban.
A Bounddal az egyetlen baj az, hogy pont platformjátéknak kevés. Gyönyörű, de kevés. Néha eljátssza azt a trükköt, hogy minden figyelmeztetés nélkül egy deszka eltűnik alattunk, és zuhanunk a mélybe (szerencsére rögtön lehet megint nekifutni), és van olyan, amikor a követő kamera fix perspektívába vált, ami a teljesen szürreális látványt még jobban megbolondítja azzal, hogy lövésünk sincs, mit nézünk éppen. Ezek apró hibák, és kevesebb nem lesz tőlük a játék, attól viszont igen, hogy a maroknyi pálya gyakorlatilag teljesen ugyanúgy működik. Megyünk előre, mozgó platformokra ugrálunk, az akadályokon áttáncoljuk magunkat, a végén szintén táncot lejtünk, majd egy dicsőséges mozdulattal egy színes szalagon a végigszáguldhatunk az egészen visszafelé. Aztán jön a vízió arról, hogy mit is jelképezett pontosan az egész – hamar ki lehet találni, de nem akarom elmondani –, és kezdhetjük az egészet megint.
A Bound egy személyes történet feldolgozása, és abban az 1 óra 52 percben, amíg végigjátszottam, azt éreztem, hogy ezt a feldolgozást semmilyen más médium nem tudná nyújtani. Meg lehet írni könyvben, meg lehet filmesíteni, el lehet énekelni, de azért van abban valami felemelő, hogy az én mozdulataimmal valaki fel tudja azt dolgozni, ami évtizedek óta gyötri.
Rovataink a Facebookon