Csak a címében 1 az új Battlefield

05 stgyn56
2016.10.22. 00:26 Módosítva: 2016-10-22 00:27:06
Az első világháborút nem könnyű játékban megmutatni, legalábbis olyanban, amit milliók játszanak szívesen, biztosan nem – ezt gondolták sokan, amikor a Battlefield-sorozat készítői bejelentették, hogy az új rész, a Battlefield 1 pontosan ezt az időszakot dolgozza majd fel. Akik ezt gondolták, mind tévedtek. Sajnos.

Eleve fura persze, hogy miért pont az első világháború az, amin megakadnak az emberek. Merthogy megakadtak, volt is komoly tiltakozás, hogy hát de az a háború tényleg nem szólt semmi másról, csak az értelmetlen pusztulásról, és micsoda tiszteletlenség szórakoztató terméket csinálni belőle, pláne komoly mennyiségű pénzt keresni a dolgon.

Rögtön az elején szögezzük le: a világháborúkat (vagy ha már, úgy általában a háborúkat) értelmük szerint sorrendbe állítani lehetetlen. Ha az első világháborúból nem lehet játékot csinálni, akkor Napóleon hadjárataiból se. De akkor Gárdonyi Egri csillagokát is vegyük le a polcról, a Ryan közlegény megmentését meg pláne. Ez van, el kell fogadni, hogy a háborúk borzalmas valóságával mindig csak akkor foglalkoztak az emberek, ha épp benne éltek, amúgy meg kalandnak és bátorságpróbának tűnik az egész. Szóval a Battlefield 1-gyel nem ez a gond.

A Battlefield 1-gyel még csak nem is az a gond, hogy rossz játék lenne.

 Mert nem az, sőt, kifejezetten jó játék. Szokás szerint két részre osztható: van benne egyjátékos küldetésből pár órányi, meg játszhatunk évekig a haverokkal a neten keresztül.

Darabra megvan

Az első fele olyan, mintha Michael Bay rendezte volna, a forgatókönyvet meg valami hollywoodi kliséválogatott rakta volna össze – de ez nem baj, mert van akció, meg van történet is, mindegy, hogy tankot vezetünk vagy repülőt, vagy akár Arábiai Lawrence kalandjait éljük át újra. Fordulatok, érzelem, látványos robbanások – naná, miért pont az első világháborúból hiányoznának a robbanások, amikor a világ számos pontján intézték el egymást úgy a felek, hogy alagutat ástak a másik alá, amit aztán telepakoltak robbanóanyaggal, és puff.

A netes-sokjátékos öldöklés is kifejezetten jól sikerült, de ez nem meglepő, a Battlefield-sorozat lényege ez, és idén tényleg odatették magukat a készítők. Van egy új játékmód, ami két másik játékmód legjobb elemeit ötvözi egymással, egyfajta területfoglalós őrület, támadó és védekező csapattal, részgyőzelmekkel és nagy visszatérésekkel, ráadásul csapatmunka nélkül tényleg nem ér semmit az egész. Kicsit javítottak olyan dolgok miatt, amelyek miatt már régóta sírnak a játékosok. Például ha valaki a kör kezdetén beül egy repülőbe, akkor nem a négy alapkaszt valamelyikéből választhat (rohamosztagos, támogató, szanitéc, felderítő), hanem pilóta lesz belőle – így aztán nincs többé olyan, hogy valaki csak azért ellopja ritkaságnak számító repcsit, hogy átrepüljön a pálya túloldalára, és ott kiugorjon belőle mesterlövészkedni. Nem lesz neki mesterlövész puskája ugyanis, csak egy szál válltámasszal ellátott pisztolya.

A különböző harci gépek erejét is jól eltalálták a készítők, no meg a mennyiségüket is. Nincs az, ami a korábbi részekben, hogy szinte mindenkinek jut valami jármű, és mintha eleve ritkábban jelennének meg, ugyanakkor tényleg meg tud fordítani egy csatát egy-egy tank helyes használata. Persze ehhez nem árt jól kiismerni őket, sok gyakorlással lesz csak mesteri bombázópilóta valakiből, és a tankok sem olyan egyszerűen hozzák ki magukból a maximumot. Cserébe az elpusztításuk sem egyszerű, a rögzített helyen lévő ágyúkat leszámítva tulajdonképpen csak az egyik kasztnál megtalálható gránáttal lehet bennük kárt tenni, a gránátot pedig közelről kell elhajítani – bátorság, vakmerőség, szerencse, időzítés, ez mind kell a sikerhez.

Nem, a Battlefield 1-gyel játékként sincs gond, meg a témaválasztás sem kiugróan nagy bunkóság. A játékkal az a baj, hogy óriási kihagyott lehetőség, és ezt valószínűleg tudja is magáról.

Battlefield, de nem 1

Pontosan az nincs meg benne, amit az első világháborúról mindenki tud. Hogy a harcnak semmi értelme nem volt. Hogy az embernek esélye sem volt a gépek, a fegyverek, sőt a gépfegyverek ellen. Hogy ennek ellenére mégis tízezrek indultak neki újra és újra a senki földjének, hogy a szemük láttára lekaszált bajtársaik torzói felett átugrálva próbáljanak eljutni a túloldalon kerepelő golyószórók mögött álló ellenségig. Hogy mit sem számítottak olyan dolgok, mint az emberi élet vagy épp a siker.

A játék készítői nagyjából öt percet áldoznak arra, hogy legalább értékelhető próbálkozást tegyenek, és a legrosszabb az egészben, hogy pontosan ez az öt perc, ami a legeredetibb az egész játékban. Rögtön az elején ízelítőt kapunk abból, hogy milyen volt a frontvonalban, ahol nem hogy alig volt esély a túlélésre, igazán senki nem is számított arra, hogy bárki is túléli az ott eltöltött perceket. Ezért aztán ha lelövik az általunk irányított katonát, nem újrakezdjük, hanem valaki más testében folytatjuk a harcot, egészen a bevezető csata végéig.

Aztán a többi küldetésben már megint egy ember kalandját játsszuk, már megint csak akkor megy előre a történet, ha mi törjük az utat, és akármennyien is harcolnak körülöttünk, folyamatosan olyan érzésünk van, mintha körülöttünk forogna a hadszíntér. És ez baj.

Screen Shot 2016-06-12 at 5.02.41 PM.0.png

Baj, mert egy idő után olyan érzése van az embernek, hogy a készítőknek nem volt elég jó alap az első világháború. Természetesen nem azt vártam a játéktól, hogy két napot ülök majd folyamatos ágyúzás közben a lövészárok rejtekében, hogy aztán elvigyen a spanyolnátha. De kivételesen legalább egy küldetés erejéig jó lett volna megtartani azt, hogy nem egy kiemelt szereplő vagyunk, csak egy abból a hatvanmillióból, aki volt olyan szerencsétlen, hogy belekeveredett a harcokba. Jó lett volna legalább egy olyan játékmód, ahol azt emelték volna ki a készítők, 

mekkora szívás századmagaddal rohamozni egyetlen géppuskaállást.

Hogy legalább egy icipici egyensúlyt tartottak volna abban, milyen fegyvereket használnak a játékosok. Tudom, tudom, egyes lövésre alkalmas puskákkal, amilyenje a nagy többségnek volt, kb. annyira lenne izgalmas játszani, mintha versenyt pasziánszoznánk. De akkor is, tele a játék olyan fegyverekkel, melyeket a legjobb esetben is 1918-ban, az utolsó csaták valamelyikében vetettek be először, azokat már nem is említve, melyekből pár bemutató darab készült mindössze, és soha a harcterek közelében sem jártak.

A Battlefield 1 tehát jó játék, de egy pillanatig sem szabad tőle elvárni, hogy kihasználja azt a hatalmas lehetőséget, amely előtt állt. Ezzel a játékkal milliók lövöldöznek majd, és jó lett volna legalább valamicske erőfeszítést tenni azért, hogy öt percnél tovább maradjon meg az emberben az, hogy oké, ez egy játék, és óriási élmény lóra pattanva, egy szál karddal felszántani az ellenség lámáit a lövészárokban, de azért a világháború maga elég nagy szívás lehetett. Százéves évforduló ide, amúgy alapos fejlesztőcsapat oda, ez csak egy kiváló játék, elképesztő mennyiségű tartalommal és a netes csaták egy új formájával – de semmi több. Valahol a játék elején szó esik arról, hogy a háborúnak semmi értelme nem volt, mert se a háborúk végét nem jelentette, sem a konfliktusokat, melyek miatt kitört, nem oldotta meg. Na, a Battlefield 1 azt is megmutatta, hogy ráadásul ahhoz sem elég jó, hogy valaki csak úgy, mindenféle tupírozás nélkül világsikert elérő játékot kalapáljon belőle.