Egy lánynak sikerült kikapcsolni a gravitációt

Kevés szórakoztatóbb dolog van a nyílt világú (open world) videojátékokban, mint csak mászkálni valamerre a térképen, és hagyni, hogy ne lineáris irányban haladjunk végig a saját történetünkön. Ebben a műfajban csináltak már cowboyos, kalózos, zombis, vámpíros és még ezer más variációt, de eddig csak kevesen (vagy talán senki), nem próbálkozott a sandbox játékok struktúrájának alapvető megváltoztatásával. A Gravity Rush sorozat pont ezért lóg ki a sorból, a nemrég megjelent második rész pedig azt is bebizonyítja, hogy megfelelő kreativitással bőven lehet még újat húzni a műfajon belül. Kár, hogy ez nem egy AAA-s játéknak jutott eszébe.

Az első Gravity Rush a Sony kézikonzoljához, a Vitához készült, ezért hiába kapott kiemelkedően jó értékeléseket, még azután is csak rétegjáték maradt, hogy kiadták később PS4-re is. A mostani folytatás már kizárólag csak a Sony asztali konzoljára jelent meg, erre is fejlesztették, és mi is itt próbáltuk ki először. Így utólag azonban erősen kedvünk támadt ahhoz, hogy az első játékot is végigvigyük.

Mivel az első játékról lemaradtunk, kicsit nehézkesen áll össze a háttérsztori, de annyi bizonyos, hogy egy Kat nevű lánnyal egy csóró bányászfaluban találjuk magunkat, ahol hülyére dolgoztatják az embereket. Katnek van egy univerzum színű (!!!) macskája, akinek köszönhetően képes befolyásolni a gravitációt. Tud lebegni, repülni, falon futni, tárgyakat lebegtetni és kicsit rugdosódni is, ezek a képességek pedig később nyilván erősödnek, fejlődnek. Kat egy fiatal, örökmozgó, kissé infantilis lány, de a képességének és jó szívének köszönhetően igyekszik segíteni mindenkin, akit elé vet a sors.

Röviden ennyi az alaphelyzet, és az igazat megvallva sajnos sokszor már annyira japán a történet és a karakterek, hogy egy idő után elkezdtem reflexből elnyomkodni minden interakciót. Az átvezetők ugyanis képregényesen vannak megoldva, a viszonylag kevés kivételtől eltekintve, és bőven fogyasztottam már annyi animét, mangát és japán videojátékot, hogy az ismétlődő klisék miatt egy idő már kizárólag a játékmenet érdekeljen. És szerencsére a Gravity Rush abban egészen csodálatos.

A nagy húzás ebben a világban, hogy ilyen-olyan természeti események miatt a helyek és települések nem az általunk megszokott rendszerben léteznek, hanem lebegnek a levegőben. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint a borzalmas Waterworld vízen úszó kis városkáit, csak ezen a szigetek a levegőben lebegnek, és repülő autókkal közlekednek köztük az emberek. Mi nem, mert Kat irányítja a gravitációt, és ennek köszönhetően képes átrepülni egyik helyről a másikra. 

Annál szebb, jobb, szórakoztatóbb utazási módszer videojátékban nem nagyon van, hogy

Ez az apróságnak tűnő fejlesztés elképesztően sokat dob a játékon, és egy olyan izgalmas világot tár elénk, amin az sem ront sokat, hogy a kötelező küldetésadó NPC-ken kívül túl sok interaktivitás nincs. Igazából nem is nagyon hiányzik, mert a történetvezetés elég gyerekes, az ezerszer ellőtt politikai ellentétek a magasabban élő elit, és az alacsonyabban élő munkásosztály között szinten nem egy ismeretlen helyzet a videojátékok világában, de nyilván valamilyen sztori kell ahhoz, hogy akarjunk Kattel önfeledten repkedni lebegő városok és egzotikus bányák között. Tényleg felemelő érzés, ahogy felfelé haladva, vagy lefelé zuhanva fel-felbukkan a horizonton egy új terület, ami nem csak háttér, hanem tényleg a játék része. Az meg már tényleg bónusz, hogy az egész játék gyönyörű, inkább hasonlít egy animációs filmre a grafikája, mint valami drága CGI-bombára, amitől sokkal meseszerűbbé válik a hangulat, és valljuk be, egy lebegő városokban játszódó világban ez annyira nem is baj.

Szóval a világ csodálatos, a színek és a zene nagyszerűen alkalmazkodik ehhez a kissé ártatlan főhőshöz, de az egész mit sem érne, ha a harcrendszer nem működne ennyire fantasztikusan. A játék nagyon jó érzékkel motivál arra, hogy bátran kombináljam a képességeimet, nyugodtan rohanjak, repüljek körbe-körbe, és készüljek fel taktikailag a csatára. A sokszor kimerítő harcok még úgyis izgalmasak, hogy egy idő után bizonyos ellenfelek baromira fárasztóak tudnak lenni, de szerencsére ezt kifejezetten kreatív főellenségekkel, pályákkal és néha hozzánk csatlakozó társakkal dobják fel. Viszont miközben a szaksajtó áradozik a mellékküldetésekről, engem konkrétan kiborított, hogy ennyire mozgékony játékba miért erőszakolnak bele gyengén összerakott lopakodós missziókat, illetve olyan gyökérségeket, hogy játszunk fotóriportert vadidegen embereknek. Valóban kicsit kibontja a Gravity Rush egész komplex világát a játékosnak, de játékmechanikailag alig ad valami pluszt. És ez azért baj, mert a sztori- és mellékküldetéseken kívül mindössze kristályokat lehet gyűjtögetni, ami egy ideig leköti az embert, de annyira azért nem részleteiben gazdag a világ, hogy pár nyamvadt kristályért az összes lebegő házat a tetejétől a talpáig átkutassam.

Kifejezetten ódzkodok a nagyon japán játékoktól már egy jó ideje, de a Gravity Rush 2 a kötelező történeti és karakteres kliséken kívül minden mással meggyőzött. A 360 fokban bemozogható játékvilág, a látványos, gyors, kreatív harcrendszer, az egyedi pályák és a konstans fejlődés végig ott tart a játéknál még úgy is, hogy egy bizonyos ponton elvesztettem a fonalat a sztoriban, illetve a fejlődésemhez szükséges kristályok összeszedését is elkezdtem fokozatosan leszarni. A földön történő küldetéseket egy az egyben ki lehetne hagyni, és a kamera mozgatásán is van még mit csiszolni, de a Gravity Rush 2 egy remek példa arra, hogyan lehet a túltolt Assassin's Creedektől hullafáradt open world játékokba új életet lehelni.