Ilyen játékot még tényleg nem láttunk

tae4
2017.06.15. 10:16

Egy játék a magas elvárásokról, híres folkénekesekről, leselkedő árnyakról, űristenekről, hallucinogénekről, függetlenségről, hüllőboltokról és a szabad képzelőerőről.

Nem, az említett hallucinogént nem én vettem be; ezt a szöveget olvastam az Artful Escape of Francis Vendetti című videojáték hivatalos honlapján. Igen, ez a játék címe. És a fejlesztőt Beethoven & Dinosaurnak hívják. A vezető dizájnerük meg egy Johnny Galvatron művésznevű arc, aki korábban novellista és rockzenész volt, de a filmművészetben és a számítógépes animációban is otthon van. Inspirációs források? David Bowie, mint Ziggy Stardust; Stanley Kubrick; a firkálások a régi matekkönyvből; meg a Galvatron együttessel szerzett tapasztalatok.

Az Artful Escape egy történetvezetésű akció-kaland-platformjáték, sok felfedezéssel. Igen, ezt még mindig a honlapról másolom, mert bár végigjátszottam a kiállított demót, még most sem vagyok biztos benne, hogy mit láttam. Ha már látvány: a játék főhőse, Francis Vendetti úgy néz ki, mint egy kivágott papírmasé figura, hogy szép kontrasztot képezzen a realisztikusan bevilágított, de szürreálisan színezett hátterekkel. De ezt leírni nehéz, mutatni könnyebb:

De mi ez? Egyrészt platformjáték, mert balról jobbra haladunk benne, és van ugrás gomb, amit kétszer megnyomva duplát ugorhatunk. Ha nyomva tartjuk az ugrás gombját, a főhős gitárszólóba kezd, és lebeg a pálya fölött. Hát, az biztos, hogy ez nem a Super Mario-féle pixelpontosan kicentizett ugrásokról szól. (De akkor miről?) Egy későbbi snowboardos szakaszon Francis úgy billeg a levegőben, mint az ElastoMania motorjai, de ha azok felborulnak, vége a játéknak. Francis nem borul föl. Neki küldetése van.

Itt jön a képbe a történetvezetés – mert vannak benne szereplők és dialógusok. De sem a Violetta nevű szellemlány, sem a világító fejű szőrös pók, sem a művészetről, stílusról és becsvágyról folytatott interaktív párbeszédek nem kínálnak semmilyen kapaszkodót, hogy miről is van szó, hova megyünk, kik vagyunk, mi elől menekülünk, és mi a célunk. Csak szökdécselünk egyik helyről a másikra, történik valami teljesen kiszámíthatatlan dolog, majd haladhatunk tovább.

És fontos szerepet kap a zene is. Ha nem tudnám, hogy Johnny Galvatron zenebuzi, ez akkor is kiderülne az asztalra tett, a kezelést ismertető kártyáról. A bal analóg karon és az ugrás gombja egyértelmű: a kontroller frontoldalán lévő három másik akciógomb és a két ravasz a hangjegyeket jelöli. Milyen hangjegyeket?  merülne fel a kérdés, de a kis kártyán is csak annyi szerepel, hogy majd megértem. Tényleg?

11MovieFrame00192

Tényleg. Némi botorkálás után elérkezem egy pályaszakaszra, ahol egy rózsaszín, világító neonkoponyában ácsorgok, előttem egy szőrös, pókszerű lény áll, akinek a fején öt szem van: ezeknek a felvillanásait kell figyelni, amit mindig egy hang kísér. Ha ügyesen utánozzuk a kombinációt (pszeudo-Guitar Hero), Francis a gitárján lejátssza az adott hangokat. A póklénnyel folytatott beszélgetés után jön a már említett snowboardozás, majd a neonszínű holdfénnyel megvilágított erdőből kiérve óriási tripodok bukkannak fel előttünk.

Miféle lények ezek? Mi ez a játék?

Ezen a ponton véget ér a demó, szóval a megjelenésig ez nem fog kiderülni. Hogy az mikor lesz? A hivatalos álláspont: when it's damn ready.

Mi az istent láttam?

Lassú mozdulattal visszateszem a kontrollert az asztalra.

 Na, tetszett a játék?  kérdezi a székem mögött álló pasas. Félhosszú szőke haj, borosta, felvarrós farmerdzseki. PR-osnak fura figura, de az E3-on látni ennél cifrábbakat is.

Láttam már néhány pszichedelikus szart életemben, de ez a legelbaszottabb mind közül. Nem értem az egészet. El vagyok ragadtatva. De ezt csak magamban gondolom.

 Nagyon. Szürreális élmény volt. Imádtam.

 Nos, igazán köszönöm  mosolyog a pasas. Kezet nyújt.

 Johnny.

 Richard. Örülök, hogy megismerhettelek, Johnny.