Felmásztam egy piramisra, na bumm

2017.11.24. 22:24

Tíz éve jelent meg az első Assassin's Creed, ami később a 21. század egyik legismertebb márkájává vált a videojátékok világában. Egy évtized alatt kilenc játék, egy rakás kiegészítő, spinoff és még egy borzalmas egész estés film is kijött, szóval nem véletlenül érezte úgy a Ubisoft, hogy kicsit vissza kéne venni a tempóból, és tavaly kihagytak egy évet az aktuális rész megjelenéséig. Ez lett az Assassin's Creed: Origins, ami elvileg újradefiniálja a franchise-t, és ismét menővé, szexivé teszi, de igazából csak megint megcsinálták ugyanazt, az átlagosnál jóval szebb grafikával.

Rá is fért a sorozatra az egy év pihenés, mert 10 év alatt eljutottunk oda, hogy ami a felszínen egy látványos, történelmi akciójátéknak tűnik, az valójában egy komplikált sci-fi az emberiséget laborpatkánynak használó ősi civilizációról, DNS-alapú időutazásokról, a Földet veszélyeztető napkitörésekről, orgyilkosok és templomosok több évszázados háborújáról, egy Abstergo nevű mamutcégről és misztikus szellemekről, akik emberekben születnek ujjá. Most megnéztem ezt a 18 perces videót az Assassin's Creed történetéről, és továbbra sincs sok fogalmam arról, hogy pontosan miért is öldöklöm évek óta nagy szorgalommal a játékban.

Zűr a parkourben

A legjobb Assassin's Creed-játékok, szerintem

Ez egy abszolút szubjektív lista a saját tapasztalataim alapján. Egy-két kivétellel mindet végigvittem, ez alapján így néz ki nálam az all time toplista. Kiegészítőket, spinoffokat, handheld játékokat most kihagytuk:

  1. Assassin's Creed 4: Black Flag
  2. Assassin's Creed: Brotherhood
  3. Assassin's Creed: Rogue
  4. Assassin's Creed 2
  5. Assassin's Creed
  6. Assassin's Creed: Syndicate
  7. Assassin's Creed: Origins
  8. Assassin's Creed: Revelations
  9. Assassin's Creed: Unity
  10. Assassin's Creed 3

Többször lehetett hallani, hogy a gyártószalag-effekt miatt ellaposodó sorozat rebootolásának inspirációi között emlegetik a készítők többek között a Dark Souls-sorozatot és a Witcher 3-at. Ez abból a szempontból is merész, mert a Witcher 3 a modern játéktörténelem egyik legjobb szerepjátéka, a Dark Souls pedig leginkább azzal szerzett nevet magának, hogy nagyon fejlett és nehéz harcrendszerre építették a készítők. Az Assassin's Creed esetében szerepjátékot vagy nehéz harcrendszert soha nem lehetett említeni, hiszen egyrészről csak egy open world akciójátékról van szó, másrészről a nyílt sisakos harc általában annyiból állt, hogy egy gombbal ütünk, egy gombbal kontrázunk, egy gombbal elugrunk, egy gombbal meg eldobunk valamit az ellenfél felé, mint az Arkham- vagy a Middle-Earth-játékokban.

Az Origins egyik legfőbb újítása, hogy vablóan leszámol az eddigi egyszerű harcrendszerrel, és a Dark Soulshoz hasonló mechanikát honosít meg. Van gyenge és erős támadás, védekezés, kontrázás, elgurulás, és úgy általában sokkal taktikusabb, aprólékosabb a harc. Éppen ezért vége annak az időszaknak, hogy az ember figyelmetlenségből belefut egy 6-8 fős bandába, de aztán két gombot nyomkodva simán lekaszálja mindet. Ez most sem lehetetlen, de százszor nehezebb, és a játék is inkább arra ösztönöz minket, hogy vonuljunk vissza, gondoljuk át a taktikánkat, és próbáljunk meg egy három fokkal kevésbé barbár megoldást. A harc ettől valóban intenzívebb lett, de kevésbé szórakoztató, látványos, és sokszor kifejezetten frusztráló. Hiába tudunk már több fegyvert használni, gyárthatunk saját íjat, pajzsot, csatabárdot, ha a harccal kapcsolatos animációkról kiderül, hogy minden fegyverhez kettőt készítettek, és azt nézhetjük életünk végéig. A Shadow of Mordor vérorgiája után kicsit elkeserítő az Origins harcrendszerét látni akcióban, ahogy természetellenesen csavarodnak a testek, fröccsen indokolatlan irányba a vér, és egy kétméteres csatabárdot is hiába állítunk bele valakinek a fejébe, ha ez mindössze olyan érzetet ad, mint amikor az ember kettévág ollóval egy A4-es papírlapot.

Persze az igazán profi orgyilkosok csak a legvégső esetben vállalják a direkt konfliktust, általában inkább a csöndes, lopakodós halált preferálják, ami természetesen az egész sorozat alapja. Ezen is tekertek egy kicsit, egy sassal (sólyommal?) tudunk kémlelni, hogy melyik őr merre jár, hova megy, ráadásul most már számít a napszak is, és adtak még pár bónuszt az orgyilkoláshoz. Kétségtelen, ez a rész sokkal részletesebb és komplexebb, mint az eddigieknél, de egy dolgot nem hogy nem javítottak meg, de talán még rosszabb lett, mint valaha. Ez pedig a parkour.

Annak idején az első játék hozta divatba a parkourozést, vagyis a falmászást, ugrálást épületek között, és más hasonló pulzusnövelő akciókat. Az utóbbi években kezdte ez a funkció a varázsát veszteni. A harmadik játék nagy részét kihalt erdők fáin való ugrándozásokkal töltöttük, a negyediknél ugyanezt már hajóárbocokon is csinálhattuk, a legutóbbi felvonásnál pedig eljutottak oda a készítők, hogy London utcai olyan szélesek, hogy elég egy karról indítható mászókötéllel letudni a fáradalmas kapaszkodást. Az egyiptomi környezet miatt kicsit tartottam attól, hogy tetők helyett rohangálhatok majd az utcákon, és sajnos a félelmem beigazolódott. Az első nagyobb városok megjelenése után is azt éreztem, hogy hiányzik a dinamikus tetőről tetőre ugrálás, az érzés, hogy én vagyok a kapucnis Yamakasi, aki a fél várost átszeli a kémények között repkedve. Pedig mennyire izgalmasnak tűnt, hogy majd megmásszuk az egyiptomi piramisokat nem? Hát, rohadtul nem, konkrétan pont akkora élmény egy csupasz falon felfelé haladni, mint bármilyen másik épületen, és még a mászási mechanika sem lett nehezebb, bonyolultabb, izgalmasabb, hanem továbbra is ugyanúgy fel tudunk kapaszkodni bármilyen kis apró résen, legyen szó egy tök csupasz mészfalról, vagy egy komplett hegyoldalról. Ez így kiábrándító és dögunalmas.

Baj van, Bayek

A felszínen hiába látszik akár forradalminak pár újítás, a játék lelke továbbra is ugyanaz. Rohangálj a teljesen élettelen településeken, vegyél fel fél tucat küldetést, mássz fel emelvényekre, gyűjts össze ennyi meg annyi cuccot, lőj le egy csomó állatot, készíts fegyvert, páncélt, paripát. Ahogy a harcrendszernél érezni a Dark Souls hatását, addig a mászkálásnál is üvölt minden apró részletről, hogy tényleg a Witcher 3 volt a készítők fejében, amikor a környezetet kellett megalkotni. Való igaz, az ókori Egyiptom gyönyörű, a táj, az épületek, a helyszínek változatosak, a fények fantasztikusak, a néha megjelenő homokvihar a maga műfajában úttörőnek számít, lenyűgözően szép a víz, mindenhol leölhető állatok (vízilovak, sakálok, krokodilok) mászkálnak, és pár percig tényleg kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a Witcher készítői a piramisok közé merészkedtek volna. De csak pár percig.

Az egyik alapprobléma az Assassin's Creeddel, hogy évek óta a mennyiségre helyezték a hangsúlyt a minőség helyett, ezért jó, ha 2-3 játékonként van egy olyan, aminek legalább a főhőse érdekes, ha maga a történet nem. Altair, Ezio vagy éppen Edward a maguk módján szerethető, érdekes figurák izgalmas környezetben, az Origins főhőse, Bayek és barátnője azonban lehangolóan unalmasak, de sikerült őket is alulmúlni az összes többi szereplőnek. Miközben grafikailag és strukturálisan az Originst bátran lehet a Witcherhez hasonlítani, semmi másban nem éri el a legendás játék színvonalát. Minden NPC teljesen ugyanúgy néz ki, a szinkronszínészeket szerintem egyenesen az utcáról rángatták be, és a küldetések többsége kimerül abban, hogy "vidd el ezt A-ból B-be" vagy "bosszuld meg ezt a halottat", vagy "járj utána, hogy miért van büdös Memphisben". Az utóbbi, azt hiszem, főküldetés.

Hiába érezni a próbálkozást, a mellékküldetések pont olyan lelketlenek, mint eddig. Ugyanolyan fejű, ugyanolyan hangú (egy alkalommal, esküszöm, ugyanaz volt az NPC hangja, mint Bayeké) emberek kérnek meg nevetséges szívességekre, amiért XP mellett esetleg kapok valami fegyvert, de az ég egy adta világon nem tesz hozzá semmit a világhoz. Az utcák tele vannak emberekkel, de egy pillanatig sem érzem azt, hogy a lepedőbe burkolt figurák nem azért lófrálnak az utcán, mert így írta meg őket egy programozó, hanem mondjuk éppen dolgozni mennek vagy egymással lépnek interakcióba. Még a GTA-ban is belefér, hogy emberek reagálnak rád, beszélgetnek egymással, autót lopnak, elütik őket a zebrán, itt az a maximum, hogy megtámadja őket egy krokodil, vagy rád üvöltenek az utcán, hogy "Helló, Bayek!", miközben egy nálad nyolc szinttel magasabb fejvadász elől menekülsz.

Egyszerűen nem értem, hogy ugyan bőven van hely meg potenciál inkább a szerepjáték irányába vinni a sorozatot, de láthatóan az Ubisoft erre egy fillért sem akar költeni. Továbbra is nyitott a világ, de lineáris a történetvezetés, nincsenek válaszopciók, nincsenek kihatással a tetteid a világra, nem érzel kötődést két küldetés után valamelyik mellékszereplőhöz, hiszen még a saját főhősöd nevét is csak onnan tudod, hogy minden idióta azt kiabálja az utcasarkon. Lelketlen a szinkron, a történet kimerül egy grandiózus vérbosszúban, és a mikrotranzakciók miatt még egy kicsit arra is kényszerít a játék, hogy fél-egy órácskára tegyél félre mindent, és vadászgass a zöld papírlapokból összerakott bokrok között, hogy kraftolhass egy erősebb fegyvert, amivel majd könnyebb lesz lezúzni a bosst. Vagy vegyél egy ilyen fegyvert valódi pénzért, és megspórolod magadnak ezt az időt.

Assassin Szent Ferenc

Azért azt tegyük hozzá, hogy az Origins inkább a jobbak közé tartozik a sorozaton belül, de közel sem hozza meg azt a revelációt, hogy igen, pont erre vágytam mindig is. A lapos sztori, még laposabb szereplők, üres játszótérnek ható, de hatalmas térkép és a karakterfejlődés ellenére semmi kedvem nincs ezzel tovább játszani. Már annyiszor megbosszultam Bayek gyerekét, hogy nem okoz örömet pár óránként úgy városrészeket, folyópartokat felfedezni. Annyiszor estem már karddal vízilovaknak, hogy a francnak sincs kedve felgyúrnia magát annyira, hogy levághassa minden vízilovak öregapját. Jártam minden házban, toronyba, erődben, földalatti bázison, már nem jelent kihívást a begyakorolt taktikámmal leszedegetni egyenként minden őrt, hogy aztán gond nélkül öljem le a hetedik nagyfőnököt, akit nem is tudom miért ölök meg azon kívül, hogy ő a rosszfiú.

Egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy idegesít az egész. Itt van egy gyönyörű makett az ókori Egyiptomról, amiben 30-40 órája ugyanazokat a dolgokat csinálom. Kevés dicséretet kap a játék, azért, hogy minden hibája ellenére az építészeti dolgokban sosem hibázik, de ez kevés egy igazán élvezetes játékhoz. A barátnőm is nagy rajongója a sorozatnak, de építészetrajongóként is hamar ráunt a tájra, és sokszor azon kaptam, hogy üveges tekintettel lövöldözik oroszlánokra már egy órája ahelyett, hogy rendes küldetéseket vinne.

Magam sem tudom miért csinálom ezt, de kell egy jobb kard, és ahhoz kell három oroszlánszőr meg majd két pelikánnyelv.

- jól mutatja a csajom hozzáállása, hogy az ember sokszor nem élvezetből játszik az Originsszel, hanem muszájból, mert át kell rágnia magát gagyibb részeken, hogy aztán esetleg olyan izgalmas epizódokba fusson bele, mint egy tengeri hajócsata, vagy egy oázisban található bázis bevétele.

A rajongók lehet, hogy imádni fogják az Originst, mert a franchise átlagához képest tényleg jóval több újítás fért bele. Azonban a leginkább zavaró dolgok nem hogy eltűntek volna, de talán még fel is erősödtek. Minek izgalmasabb harcrendszert csinálni, ha igazából fogalmam sincs miért és kiért harcolok? Minek gyönyörű városokat építeni, ha ott ugyanaz a négy NPC sétál más-más színű lepedőben? Minek különleges tárgyakat és fegyvereket behozni, ha közben a főhősünk karakterfejlődésére semmi hatásunk nincs? Az Assassin's Creed: Origins minden, csak nem egy bátor, rizikós próbálkozás. Csak egy év helyett két év munkájának köszönhető folytatása az eddigi játékoknak, semmi több.