A videojátékok elhallgatott szexuális élete
További Godmode cikkek
Itt egy elgondolkodtató sztori a videojáték-gyártás történetéből: Japánban éppen készítik a Final Fightot, az első, legendás, oldalra scrollozós verekedős játékot. A lényege, hogy egy vagy két karakterrel végig kell verekedni magunkat egy New York-klón városban, közben elagyabugyálni rendőröket, pankrátorokat, szamurájokat, késes bérgyilkosokat, és a végén egy kerekesszékes embert.
A tervezők készítenek még két ellenfelet, Roxyt, és Poisont, akik történetesen nők – szóval a játék egy adott pontján úgy tűnik, hogy nőket kell hülyére pofozni a macsó férfikarakterekkel, hogy elpusztítsuk a gonoszt a bűnös városban. De a kiadó Capcomnál megijednek: lehet, hogy az amerikaiak nem fogják jó szemmel nézni azt, hogy nőket kell verni egy egyébként szuper játékban? Úgyhogy úgy döntenek, hogy Roxy és Poison hivatalosan transzneműek vagy transzvesztiták lesznek, mert az amerikaiknak azzal nem lesz problémájuk.
Ilyen történetekkel van tele a Rainbow Arcade nevű tárlat, amit a berlini Schwules Museumban állítottak ki, és ami a világon elsőként a videojátékok és az LMBTQ-világ viszonyával foglalkozik. Kevésbé finomkodóan: hogyan tudtak melegek, leszbikusok, transzok, és egyéb, nem ortodox beállítottságú emberek megjelenni egy olyan szubkultúra termékeiben, ami elfogadásban és toleranciában nagyjából a fociultrák színvonalán található. A válasz egyébként az, hogy cselesen, és fokozatosan, de nem feltétlenül a mainstreamben. Gondoljunk csak a Grand Theft Auto V-re, amiben egy férfi karakter van, akinél szóba kerül, hogy más férfiakkal is szexel: az pedig a játéktörténelem egyik legnagyobb pszichopatája, Trevor Phillips. És ez is csak egy gonosz vicc.
Az LMBTQ-videojátékok története kicsit rövidebb, mint a videojátékok története általában, de ez annak is köszönhető, hogy sokáig sem a grafika, sem a hozzáállás nem volt alkalmas arra, hogy ilyen történetekkel foglalkozzanak. De ha nem kifejezetten a központi témákat nézzük, akkor volt bőven reprezentáció már a nyolcvanas évek játékaiban: az egyik első nyíltan leszbikus karakter meglepő módon 1989-ben, az amúgy homofób és szexista Leisure Suit Larry harmadik részében tűnt fel, mint a főszereplő exneje, aki Larryt egy másik nőért hagyja ott.
A jelenlegi állás szerint a legelső játék, amiben kifejezetten nem heteroszexuális a főhős, egy szöveges kalandjáték 1989-ból, a Caper In The Castro, amit a készítője egy Macintosh gépekhez tervezett üzleti szoftverrel készített.
A Caper In The Castro főszereplője egy leszbikus detektív, aki az eltűnt drag queen barátnője után nyomoz. A játék ingyenes volt, de az amúgy Szilícium-völgyben dolgozó készítője, C.M. Ralph annyit kért mindenkitől, aki letöltötte vagy így-úgy megszerezte, hogy ha tetszett neki, akkor adakozzon egy tetszőleges AIDS-szel foglalkozó jótékonysági szervezetnek. Ralph csak később tudta meg, hogy a játéka Európában is sikeres lett, még az internet előtt korban 250 ezer példányt töltöttek le belőle különböző BBS-rendszereken. Az anyagi siker reményében Ralph készített egy másik változatot is, Murder on Mainstreet címmel, ebből kisikált minden nemheteró utalást. És erre már talált terjesztőt is.
A Caper In The Castro remek példa arra, hogyan lehet egy alulról építkező játékkal foglalkozni a témával egy olyan korban, amikor ez nem nagyon mehetett máshogy, csak saját kútfőből. A kilencvenes években például a Nintendo hivatalos plecsnit rakott minden játékra, ami megfelelt a saját standardjaiknak, azaz a “társadalom elfogadható normáinak”, de ez elég kemény cenzúrát jelentett, mind erőszak, mind szexualitás témájában.
A számítógépes játékok nagyobb teret engedtek, főleg a csináld-magad játéktervező szoftverek megjelenésével, vagy egyszerűen csak rafkós programozók segítségével. Andy Bichlbaum (vagy másik nevén Jaques Servin) például a kilencvenes években a Maxisnál dolgozott a SimCopter fejlesztésén, és meleg férfiként elrejtett egy olyan kódot a helikopter-szimulátorban, amitől bizonyos napokon (a születésnapja, a barátja születésnapja, stb.) a játékban szereplő városok megteltek alsógatyás, egymás kezét fogó, és csókolózó férfiakkal. Sajnos egy programhiba miatt kicsit többször jelentek meg, mint kellett volna. Ezt az easter egget már csak azután találták meg, hogy a játékot a boltokba szállították, úgyhogy a Maxis vissza is vont példányokat, és egy javítócsomaggal kijavította utólag a gatyás férfiakat, Bichlbaumot pedig kipenderítették a cégtől.
De az is érdekes, amikor LMBTQ-reprezentáció teljesen véletlenül történik: a Fable című szerepjáték első részében a játékos bármilyen nemű karakterrel házasodhatott, de ez nem a szupernyitottság jele, hanem egy programozói hiba volt.
Vagy van olyan is, amikor a szándék nemes, csak éppen a kivitelezése elhibázott: a Star Wars: Old Republic egyik kiegészítőjével lehetséges volt azonos nemű karakterrel az oltár elé állni, csak éppen a fejlesztő BioWare az összes ilyen karaktert egy bizonyos bolygóra, gettószerűen telepítette.
A Rainbow Arcade tele van ilyen sztorikkal, amik engem több évtizednyi játék után is megleptek, és valahogy arra emlékeztetett, ahogy a mai mainstream filmekben a készítők mostanában mindig belengetik, hogy ez vagy az a szereplő pánszexuális vagy queer (James Bond a Skyfallban, Dumbledore a Fantasztikus szörnyekben, Lando a Solo-filmben), csak éppen magában a tartalomban aztán nincsen semmi, ami alátámasztaná ezt.
Rengeteg videojáték megadja az esélyt arra, hogy LMBTQ-témákkal találkozhassunk benne, mégis mindenki ódzkodik, hogy mondjuk szándékosan egy queer-történetet mondjon el az AAA-kategóriás videojátéka. Vannak játékok, amikben én alakíthatom a sztorimat úgy, hogy az legyen, de például a Skyrimben vagy a Falloutban nincsen ennek súlya, hiszen az előbbiben lehetek gyíkember is, az utóbbi negyedik részében pedig el van rendelve, hogy egy hetero házasság egyik tagja leszek a történetben.
Nem értem, miért van ez az ódzkodás, miért van az, hogy ha lehetek űrkadét, meg gyíkember, meg ork, akkor miért nem lehetek mondjuk olyan ork, aki a saját neméhez vonzódik. És azt sem értem, hogy miért képes aztán egy őrületes trollhadsereg egy emberként ráugrani, ha valaki ilyesmivel próbálkozik. Bár a GamerGate bemutatta, hogy nincsen érzékenyebb csoport a világon, mint a videojátékok vásárlását magának megengedhető, középosztálybeli fehér férfi, aki azonnal kiakad, ha valami hozzá képest teljesen ismeretlen vonalon halad - a Rainbow Arcade egy “trigger warning”-feliratú táblán bele is megy a GG jelenség bemutatásába, párhuzamot von az alt-right felemelkedésével, és több tévén is bemutatja Anita Sarkeesian vitaindító videóit.
De az is igaz, hogy ahol a gyűlölet megtalálja az utat, ott azért tud párhuzamos ösvényt taposni a szeretet is, a Rainbow Arcade-en hosszú szövegek vannak arról, hogy bizonyos játékok mennyire tudtak biztonságos teret teremteni LMBTQ-közösségeknek: vannak például Pride-felvonulások a World Of Warcraftban és a Runescapeben. És a kiállítás egyik hátsó részén már mi is kipróbálhatjuk a queer-játékok új generációját, ahol már fittyet lehet hányni mindenre, hiszen nem kell már Nintendo-plecsniket rakni a játékokra, a Steamre vagy saját honlapokra már azt tölt fel mindenki, amit akar. Így születhet meg a kizárólag apukákat szerepeltető randiszimulátor, a Dream Daddy, vagy a Rinse And Repeat című zuhanyszimulátor. Vagy a két műpénisszel irányítandó Genital Jousting, amit egyszer kéne beállítani egy magyar kocsmába 100 forintos menetekért, és onnantól csak a pénzt számolni.
A Rainbow Arcade sajnos messze van attól, hogy tökéletes kiállítás legyen: a legtöbb információt hatalmas, sűrű szövegek adják át, amikbe könnyen bele lehet fáradni. A legtöbb kiállított játék vagy nem működött, vagy épp szerviz alatt volt, és az egész gyakorlatilag egy térbe van zsúfolva, pedig egy kétszer-háromszor nagyobb helyszínt is elbírna. De létezik, és ez a legjobb benne.
A Rainbow Arcade megtekinhető május 13-ig a berlini Schwules Museumban. További információ a kiállításról itt található.
Rovataink a Facebookon