A mi autóhifink

Két év telt el az első magyar fejlesztésű és gyártású mp3-lejátszó, a Dension DMP3 nevű berendezésének jelentkezése óta. Az akkor forradalmian zseniálisnak bizonyult eszközt az Index az elsők között tesztelte, most pedig utódát, a DH100-est toltuk be a górcső alá.

A DMP3-ról írt szuperlatívuszainkat utóbb aztán a nemzetközi szaksajtó is visszaigazolta, mivel a termék fő piacát határainkon messze túl találta meg, a várakozásoknak megfelelően (sikere elé még az erős forint sem gördíthetett akadályt). Az egyetlen fogás, amit a konkurens multinacionális tőke elvtelen hazai kiszolgálójaként találtunk rajta, az autóba való beszerelhetőség problémássága volt; az adathordozó-interfészként választott szabványos PC-merevlemezfiókok autóba való beszerelése nem triviális mutatvány, egy-egy autótípusnál még a szakszervizeket is megpróbáltatások elé állítja.

Tekintse meg képeinket

Ezeknek a viszontagságoknak int búcsút a gyártó legújabb zeneberendezésével, amely a szélsőromantikus lelkeket biztosan nem elnevezésével - DH-100 - fogja elragadtatni. Az utódcucc - a DMP3-mal ellentétben - komplett megoldás az autóba: rádiót, 4 x 35 wattos végerősítőt, valamint egy kipattintható, a szivarosdobozok méreteivel rendelkező mp3-játszót tartalmaz, amelynek adathordozója egy laptopméret-szabványú merevlemez. A teljes berendezés fizikailag autó-szabványméretű, azaz éppen akkora, mint amekkorának lennie kell, így beszerelése ötperces rutinmunkává aljasult, amit szervizünk az olajcsere végeztével bónuszban is megold.

(Igazából DH-100-assal senki nem fog találkozni, mivel a valóságban DH-101-nek és DH-102-nek hívják a gép két alfaját, amelyek egymástól csak színükben (ezüst vagy antracit) különböznek.)

A gyári csomagolás kibontása után egész kis legókészlettel szembesülünk: négy különálló főegység kerül elő a dobozokból. A legnagyobb mérettel bíró, nevezzük úgy: fődarab az, amit fizikailag a gépjárműhöz kell rögzíteni a szabványos rádiófoglalatba. No ebben valószínűleg szinte semmi különös nincsen, van rajta viszont egy fióknyílás, amibe a csomag egyébként saját jelzéssel (DMP3-C) bíró darabját, a tulajdonképpeni mp3-lejátszó egységet kell ütközésig csúsztatni; ez a második elem.

Harmadiknak a készülék lepattintható előlapja kerül kezünkbe, itt foglal helyet a rádió és a kezelőszervek - szolid, visszafogott és kulturált, bár a trendekhez képest talán egy dizájngenerációval régebbi arca van. A hatalmas LCD kijelzőnek köszönhetően azért még így is le tud adni egy jó erős "hi-tech berendezés vagyok" üzenetet a kutakodó szempár felé. Utolsóként pedig említsük a 220 voltos tápegységet, erre a kocsiban nincs szükség, viszont a fődarabból kihúzott DMP3-C-t önmagában, autótól távol is működtetni képes.

(Igaz, hogy utóbbi esetben beavatkozási lehetőségeink a minimálisra szorítkoznak: lejátszás, megállítás, előző/következő szám, hangerő - egy bonyolultabb könyvtárszerkezetű merevlemezen ezekkel aligha boldogulunk. De azért jó, hogy van.)

Kezdjük a rádióval. Nem a készülék legerősebb pontja, az biztos, de mindent tud, amit alapszinten kell, és semmi többet (licenszelt darab egyébként, nem a Dension fejlesztése). Négyszer hat darab állomás programozható, FM-et és középhullámot tud, többet nem tudok mondani. Kicsit kellemetlen, hogy a kiválasztott állomást, úgy tűnik, nem tartja stabilan: ha a térerő csökken, a kelleténél valamivel hamarabb elhagyja az adót, és keresésbe fog. Zeneadók hallgatása közben ez még elmegy, de az Infórádió híreit mondat közben megszakítani nagyfokú udvariatlanság, inkább elviselnénk egy kicsivel rosszabb hangminőséget átmenetileg.

Ebbe a fejezetbe kívánkozik még a készülék kijelzője, ami nem más, mint egy nagyfelbontású fekete-fehér LCD kijelző, háttérvilágítását 16 színből választhatjuk ki. Az unalmas statikus háttereken túl kipróbálhatjuk a dinamikus megvilágítások valamelyikét is, ekkor a színek valamilyen módszerrel (véletlenszerűen, vagy a hangerő függvényében) folyamatosan változnak - e funkció használatához kötélidegek kellenek, nem mindenki bírja ki vezetés közben a diszkószerű fényeffekteket.

Az LCD jobb széle jelszint-kivezérlésmutató (tudják, az a pontsor, ami a zenével ugrándozik fel-le), az alsó sor pedig a gép különböző állapotait jelzi. A képernyő többi része ábrázolja a fontos dolgokat - rádió esetében ez nyilván a kiválasztott adó neve és a frekvencia (jó nagy betűkkel), egy klassz animált parabolaantenna, illetve a beállítómenüpontok (ha beléjük lépünk).

Szükség esetén a hangerő mértékét is kimutatja a monitor (számmal és grafikusan is), mert a szokásostól eltérően a DH-100 nem rendelkezik körbecsavarható hangerőgombbal, csak egy erősítő és egy halkító nyomógombbal. Ez elsőre ijesztő lehet, de a valóságban nem az; annyira jól megoldja a gombok mögött levő szoftver a problémát, hogy rövid idő múlva már ezt fogjuk jobb megoldásnak érzékelni. A gombok egészen pici érintésekre nagyon jól adják a kívánt leheletfinom vátoztatásokat, de egy véletlenül a fülünkbe ordító adót is másodperc alatt elcsendesíthetünk. (Matematikusoknak: exponenciális skálázás!) Az azért kicsit furcsa, hogy a hangerő számértéke csak páros tud lenni, annyira finoman ugyanis egyszer sem sikerült hozzáérni, hogy ez a szám egyet változzon, mindig legalább kettőt (és feljebb annak többszöröseit) ugrik. Mindegy, úgyis a páros számokat szeretem jobban.

De térjünk rá a lényegre, az mp3-lejátszórészre. A kis dobozkát csaknem teljesen kitölti a laptoplemez, alig hisszük, hogy egy elektronika is belefért. Bármilyen, 2,5 collos merevlemezegységet fogadni képes természetesen, méret szerint jelenleg 20, 40 és 60 gigabájtosakat fogunk találni a boltokban jelenleg. A Dension kérésre előre beszerelt 20 gigás lemezt ad a géphez, ez pedig a már kielégítő, 128 kb/másodperces kódolással körülbelül 300 órányi hallgatnivalót tud elraktározni. A beszerelt lemezegység típusa elvileg mindegy, a gyakorlatban viszont nem: a mi gépünkbe először Hitachi került, amivel a lejátszás egyenetlen útfelületen haladva többször is megakadt, ugrott. A gyártó erre a tapasztalásra több forrásból ráerősített, és beszerelt részünkre egy Toshibát, amit azonnal leteszteltünk a Hungaroring melletti nyílegyenes, ám szégyenteljesen borzalmas minőségű bekötőúton. A Toshiba remekül bírta a többszöri oda-visszaszáguldozást, és azóta is hibamentesen teljesít.