A legtöbb élőlényben a DNS hordozza az elsődleges genetikai információt, és osztódáskor mindig ugyanazt az ismert genetikai állományt örökíti tovább. A DNS építőelemei az adenin, timin, citozin, és a guanin, ezek segítségével kódoltak be a japán tudósok rövid matematikai formulákat egy kémcsőben élő talajbaktériumba. A számítógép processzora tehát nem egy szilícium lapkára épül, hanem egy bacillus subtilis nevű baktériumra.
A bioszámítógép szövegek feldolgozására nem alkalmas, előnyei akkor mutatkoznak meg, ha sok számítást párhuzamosan kell végezni. Az adattárolási eljárás a következő: a tárolni kívánt adatokat lefordítják a kémiai anyagok nyelvére, és felírják a baktérium génjeire. Az adatokat több helyen is el lehet menteni a baktérium génállományán, ami segít kiküszöbölni a gén-mutáció következtében esetlegesen fellépő adatveszteséget. Az információ későbbi dekódolásához csak az eredeti és az új génállomány összehasonlítására van szükség.
Egyelőre nem tökéletes a módszer, mert esetenként nem a megfelelő DNS részek találkoznak, és előfordul, hogy nem történik meg a biokémiai reakció valamennyi DNS bázissal. Minél több számítási lépést kell végezni, annál pontatlanabb lesz az eredmény. Ugyanakkor a japán kutatók dicsérik a DNS információtároló képességét, ugyanis a két milliomod milliméternyi területen több millió bio-bit információt lehet elhelyezni, tehát a baktériumgépek kevesebb helyet foglalnak el, mint a merevlemezek.