Mária
-6 °C
-2 °C

Kaktuszok, sziklák, robotok

2005.10.11. 10:57
Az általános töketlenkedés láttán felizzott a bennem parázsló szittya virtus, és versenyen kívül egy speciális indexes járművel eredtem a DARPA robotautóinak nyomába. A Nevadában rendezett sivatagi versenyt a Stanford Volkswagenje nyerte, de örömmel jelenthetem, hogy ár-mérföld arányban mi is ott vagyunk, ahol az élmezőny.

Hideg a hajnal a sivatagban, és csak nem akar felkelni a nap - több ezren várjuk a sötétben, hogy kikandikáljon végre két nevadai hegycsúcs között, és elindulhasson a DARPA Grand Challenge, az amerikai hadügyminisztérium kutatóintézetének idén másodszor megrendezett robotautóversenye.


Klikk a képre!

A verseny ott kezdődik, ahol a tavalyi befejeződött: a Primm nevű kaszinóvárosban, ami rögtön Kalifornia és Nevada határán biztosít gyors, kulturált elszegényedési lehetőséget azoknak a nyugat felől érkező utazóknak, akik nem bírják ki a maradék néhány mérföldet Las Vegasig. A főhadiszállás és egyben szállás, a Primm Valley Resort is egyetlen hatalmas kaszinó, ami már - vagy még - hajnalban teli van kialvatlan szemű, nagyseggű ohiói szerencselovagokkal, akik láthatóan az utolsó centnyi konyhapénzt tolják fel a ruletten a pirosra.

Odakint, a betonelemekből rögtönzött rajtbokszokban három sofőr nélküli autó. A két szélen két piros Hummer a Carnegie Mellon egyetem színeiben, közéjük ékelődik egy kék Volkswagen Touareg a Stanfordról. A Pentagon azt várja tőlük, hogy a tavalyi kudarc után végigmennek a kétszáz kilométeres sivatagi pályán, ami jókora lökést adhat az amerikai hadsereg robotizálásának. A hadügy ugyanis szeretné elérni , hogy néhány éven belül a földi harcjárművek harmadába ne kelljen sofőrt ültetnie, és ez megér kétmillió dollárt - ennyit kap a győztes, ha végigmegy az utolsó pillanatokig titokban tartott pályán.

Hegylakó, teknős, beduin

A napkeltéig a közönséget szóval tartó szpíker kötőszóként használja a "történelemkönyvet": itt most mindenki történelmet ír, történelemkönyvbe illenek a járművek, a csapatok, a rendezvény, a DARPA, a szándék, az akarat és a várva-várt napfelkelte. Aztán két tetszőleges nevadai hegycsúcs közül végre tényleg kikandikál a nap, és a lelátókon összezsúfolódott, álmos tömeg megadóan hallgatja végig a vikidál gyulai magasságokban szárnyaló himnuszt, majd boldogan csujjogat, ahogy az első Hummer, a H1ghlander nekivág sivatagnak. Folyamatosan csipog, nyilván hogy elijessze az út közben az útjába tévedő pockokat és beduinokat, tétován beveszi az első kanyart, aztán felgyorsít, és lassan eltűnik a sivatagban, A robotautót, mint az összes többit is, a DARPA legénysége követi egy másik terepjáróval, hogy leállíthassák, ha megbolondulna, letérne a kijelölt pályáról, és mondjuk az autópályán Vegas felé venné az irányt.

A versenyzők tízpercenként-negyedóránként rajtolnak - a három élről induló nagyesélyest követik a kvalifikált versenyzők, a Desert Tortoise (sivatagi teknős), a Spirit (legyen spiritusz) és a "DAD, Are We There Yet? (fater, mikor érünk már oda?), és a többi.

Sufnituning


Klikk a képre!

Nem mindegyik versenyautó került dollárszázezrekbe. A parkolóban igazi házi berhelésű különlegességek is várnak a sorukra - legtöbbjük mezei terepjáróból kiképzett robot, de van közöttük segédkerekes motorkerékpár és lefűrészelt tetejű traktor is. Egy részükön közelről megfigyelhetők az amatőr lelkesedés nyomai, az építőanyagként használt pc-alkatrészek és az űrkutatásban már bizonyított szigetelőszalag.

Amíg a robotautók a parkolóban állnak, jókat lehet mosolyogni rajtuk, de amikor elindulnak, hogy elfoglalják helyüket a rajtnál, félelmetes látványt nyújtanak. Hogy elindulnak, azt a köszörülésen-berregésen-morgáson kívül onnan lehet tudni, hogy a szervezők minden bóklászót fülön csípnek és biztonságos helyre, egy vaskerítés mögé terelnek, mert könnyen eldurvulhat dolog.

Imhol közeleg például az áramvonalas idommal megbolondított 16-os versenyző, a MonsterMoto, amelyet a háromfős legénység (bemutatkozásuk szerint mérnökök, krosszosok és cicababák kicsiny, de tapasztalt csapata) egyik tagja rugdosásos módszerrel igyekszik jobb belátásra bírni. A masina először nem reagál, aztán boldogan felpöfög és nekilódul. A humán csapattagok a roboton tartják a kezüket, igyekeznek felvenni vele a tempót - nagyjából úgy szaladnak vele, ahogy az elnöki limuzin mellett szoktak a testőrök. Csakhogy ebben nem ül sofőr. Ebben nem ül senki. Életveszélyes, amit művel, szóljon már nekik valaki.

Vastagszik a történelemkönyv

A verseny alatt többször újraíródik a történelemkönyv, mint az első és a második világháborúban együttvéve. Először a Red Team H1ghlandere lépi át a nyolcmérföldes álomhatárt, a tavalyi csúcsot, aztán megtörténik az első előzés, a Desert Tortoise lehagyja a Spiritet. Bár a lelátóhoz közeli poros úton még elhaladnak egyszer az autók, a versenyből többet látni már nem sokat lehet. Akit érdekel az állás, a kontrollsátorban tolong, ahol GPS-es, 3D-s térképen látszik az útvonal és a versenyzők pillanatnyi helyzete. A végén meglepetésre győz a Stanley, a két piros Hummer a második és a harmadik, de van olyan versenyző, amelyik még éjszaka is kint bóklászik a sivatagban - őt estére behozzák melegedni, és reggel folytathatja újra a fair play-díjért.

Az utolsó fejezet


Klikk a képre!

Magyar versenyző nincs az indulók között, de bennem felizzik a szittya virtus; el is határozom, hogy versenyen kívül elindítok a sivatagban egy indexes kandidátust. Ha lenne nálam egy robotporszívó, sivatagi körülmények között reprodukálhatnám leleplező jellegű robotporszívótesztünket, így sajnos kénytelen vagyok megelégedni a második legjobb opcióval, a Ford 150-es terepjáró élethű hasonmásával. Az eredetileg távirányításra kiképzett, tehát emberigényes járművet rövid töprengés után úgy robotizálom száz százalékosra, hogy a távirányítót a többi csapatnál már sikerrel bizonyított szigszalaggal a platóra erősítem, a távirányító karját az "előre" állásban rögzítem - mintha téglát tennék a gázpedálra -, aztán útnak eresztem, hadd szóljon.

Új fejezet a történelemkönyvben: a jármű lendületes, jól kivitelezett startot vesz, bátran nyakába veszi a sivatagot, úgy tűnik, semmi nem állíthatja meg.

Tíz méter múlva elakad egy satnya kaktuszban. Ha viszont azt veszem, hogy ár-mérföld arányban mit sikerült kihozni belőle, valahol ott vagyok a Stanley és a H1ghlander, a Stanford és a Carnegie Mellon között. Igaz, akkor a hat ceruzaelem árát még nem számoltam.