Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

Kártyavár

2003.01.23. 14:17
Végleg leáldozott a flopilemezek kora, s helyüket lassan átveszik a memóriakártyák. Tesztünkkel nem kívánunk rangsort állítani e kártyák között, csupán a működési elvüket, tulajdonságaikat mutatjuk be, valamint azt, hogy mely területeken a leghasznosabbak az egyes típusok. No persze viszonylag nagy mennyiségű adat tárolására és szállítására (vagyis a flopi kiváltására) valamennyi típus megfelelő.
Mindenképpen szükségünk lesz kártyaolvasóra
A memóriakártyák a flopit hivatottak kiváltani, ezért az összevetést is célszerű ebből az irányból megközelíteni. A kártyák ma már legalább 64 Mbájt kapacitást kínálnak, s körülbelül 45 flopira férne el ugyanekkora adatmennyiség. A másik fontos szempont a sebesség. Egy flopi teleírása, illetve tartalmának teljes olvasása nagyjából egy percet vesz igénybe, viszont ugyanekkora adatmennyiség 3-6 másodperc alatt írható a flash-memória chipbe, és 1-4 másodperc alatt olvasható abból vissza. Mivel a flash-memóriával szerelt perifériákat a merevlemezhez hasonlóan használjuk, említsünk meg néhány előnyt azokkal szemben is: a memóriachipekre jellemző a zajtalan működés, a kevesebb energiafelvétel, valamint sokkal könnyebbek és így könnyebben isn hordozhatók, mint mondjuk egy mobile rack-be szerelt winchester. Hátrányuk ugyanakkor a -merevlemezekhez képest - lassú működés. A megbízhatóságot szolgálja, hogy a memóriakártyákban nincsen mozgó alkatrész, ezért a mechanikai meghibásodás teljesen kizárt. A tartósságot reprezentálja, hogy e chipeket átlagosan egymilliószor lehet újraírni. Ez azt jelenti, hogy ha minden órában 12-szer elvégeznénk a memóriachip teljes tartalmának a felülírását, akkor is mindössze kilenc és fél év elteltével kellene csak meghibásodásra számítanunk.

Hot-swap

A hot-swap módszer használatát mindenki elvárja az ilyesfajta készülékektől. Az igényt a gyártók is érezték, ezért a termékek elvileg lehetővé teszik a számítógép újraindítása nélküli installációt és eltávolítást is. Mindez a gyakorlatban is megfelelően működik, ha néhány alapszabályt betartunk. A hardver csatlakoztatása után az operációs rendszer automatikusan elvégzi a konfigurálást, és betűjelet is ad a meghajtónak. A művelet hardvertől függően 10-45 másodpercet vesz igénybe. Ha a konfigurálás alatt eltávolítjuk a kérdéses eszközt, akkor azt a Windows nehezen vagy egyáltalán nem tudja feldolgozni. Rosszabb esetben ez akár a gép lefagyásához is vezethet, ezért minden esetben várjuk meg a telepítés befejezését. Előfordulhat, hogy az üzembe helyezés után a tálca jobb oldalán az óra mellett egy kis ikon jelenik meg. Ezt akkor kell majd használnunk, ha a tárolót el szeretnénk távolítani. Sose legyünk lusták, és a fizikai kapcsolat megszakítása előtt "közöljük" a számítógéppel szándékunkat, ellenkező esetben akár fontos adatokat is elveszíthetünk. A kis ikon ugyanis azt jelzi, hogy a meghajtó írási sebességének növeléséhez a Windows gyorsítótárat használ. Az ikon segítségével nyugtázhatjuk, hogy a cache teljes tartalma a meghajtóra kerüljön, így elkerülhető az adatvesztés. Egy másik járható út lehet, ha kikapcsoljuk a gyorsítótárat (erre az Eszközkezelőben van lehetőség). Szintén időigényes művelet a kártya / USB drájv eltávolítása is, ezért várjunk legalább fél percet, mielőtt újra csatlakoztatnánk a perifériát.

Tesztünkről

A memóriakártyáknak két fontos szempontnak kell eleget tenniük.

A memóriakártyáknak két fontos szempontnak kell eleget tenniük. Az egyik a megfelelő írási/olvasási sebesség, a másik az adatok biztonságos megőrzése. Sajnos tesztünk során csak az előbbit tudtuk mérni, hiszen a megbízhatóság objektív mérésének időigénye meghaladta egy átlagos tesztre fordítható időt. Megjegyezzük azonban, hogy rendeltetésszerű használat mellett egyik kártya sem produkált semmi rendkívülit (lásd: hot-swap). A tesztkörnyezetet ezúttal egy Fujitsu-Siemens PIII-as processzorral szerelt notebook jelentette, amelyre Windows 2000 operációs rendszert telepítettünk. Az USB drájvok tesztelésekor az USB 1.1-es vezérlőt, a memóriakártyák vizsgálatakor pedig a tesztben is szereplő PCMCIA adaptereket használtuk. Minden memóriatípusból a 128 Mbájtos méretűt szerettünk volna tesztelni, ezen a téren azonban nem könyvelhettünk el teljes sikert. Egyrészt azért, mert a MultiMedia kártyák egyelőre maximum 64 Mbájtos kapacitást kínálnak, másrészt a forgalmazók nem tudtak minden esetben a kívánt méretben kártyát kölcsönözi a teszt időtartamára. Ahogyan az a táblázatból kiderült, a névleges kapacitásnál valamivel kevesebb hely használható fel az adatok tárolására (128 Mbájtnyi névleges kapacitás esetén a hasznos terület nagyjából 122-125 Mbájt körülire tehető). A teszt első lépése a formázás volt, amelynek az időtartama igen nagy szórást mutatott. Ezután minden kártyára 120 Mbájtnyi adatot másoltunk fel (a 64 Mbájtos kártyákra 60-at, a 32 Mbájtosokra pedig 30 Mbájtot), majd olvastunk vissza - kétféleképpen. Első menetben a 120 Mbájtot 12 (egyenlő) szeletre osztottuk, és úgy végeztük el a két műveletet. Másodjára már 400 db 256 Kbájtos fájl került a memóriakártyákra. Szerettünk volna minél pontosabb és ez által összehasonlíthatóbb értékeket meghatározni, ezért nem használtuk a Windows gyorsítótárát a fájlműveletekhez, s a méréseket is többször elvégeztük. (A táblázatban a mérési eredmények átlagát tüntettük fel.) Az USB-s meghajtók tesztelésekor szintén az előbb említett módon jártunk el. Legnagyobb sajnálatunkra IBM Microdrájvot nem volt módunk tesztelni, a táblázat néhány sorát így kénytelenek voltunk a gyári értékekkel helyettesíteni. Olvasóink ezúttal nem találnak pontok alapján történő rangsort a termékek bemutatása után. Erre azért nem került sor, mert igazán nagy különbségeket nem tapasztaltunk a kártyák tulajdonságai között (sem a márka, sem a típus tekintetében).
A tesztet részletesen a Computer panoráma 2002/08-as számában olvashatják!

Flash-memória

A memóriakártyáknak 5 + 1 típusát vettük sorra. Az első ötben közös, hogy flash-memória tárolja bennük az adatot, ezért a részletesebb vizsgálat előtt nem árt megismerni kicsit részletesebben is ezt a memóriatípust. A Flash Memory elnevezésből arra következtethetünk, hogy a kérdéses eszköz memóriaként funkcionál. Nos a helyzet nem egészen ez. A flash-memóriát sokkal inkább merevlemezekhez (flopikhoz) hasonlóan használjuk. Ezzel a memóriatípussal találkozhatunk többek között a tesztben szereplő memóriakártyáknál, de a BIOS esetében is, valamint játékkonzolokba is igen gyakran helyet kap. A chip valójában EEPROM (Electronically Erasable and Programmable ROM - elektronikusan törölhető és programozható ROM) típusú memória. A chip rácsos felépítésű, az adott rácspontok reprezentálják a biteket. Egy bitet értelemszerűen a megfelelő oszlop és sor metszeteként érhetünk el. A sorok és oszlopok találkozásánál mindkét oldalra egy-egy tranzisztor került. Az egyik tranzisztort nevezzük vezérlőkapunak, a másikat pedig követőnek. A követőkaput megtestesítő tranzisztor csak a vezérlőkapun keresztül kapcsolódik a sorokhoz. A két tranzisztor között egy nagyon vékony oxidréteg húzódik. Mindaddig, amíg a két tranzisztor közötti oxidréteg semleges töltésű (a kapu nyitva van), a tranzisztorok között összeköttetés van, s a kérdéses bit értéke 1. Ahhoz, hogy az érték 0-ra változzon, a követőkapu felé feszültséget kell pumpálni a kérdéses bitet reprezentáló oszlopon keresztül. Ennek hatására a követőkapu mintegy elektronágyúként funkcionál, az oxidrétegnek negatív töltést kölcsönöz. Az oxidréteg ezután akadályt képez a két tranzisztor között. Az akadály annál hatásosabb, minél negatívabb az oxidréteg. Egy érzékelő cella méri a követőkapu és a vezérlő között áthaladó töltés mértékét. Ha az érték 50% alá esik, az érzékelő cella 0-t ad vissza a bit értékeként. A bitek visszaváltoztatása nem túl bonyolult. Az egyes biteken keresztülmenő erős töltés ugyanis újra teljesen kinyitja a kaput. A művelet viszont elég lassú a pozícionálás miatt. A törlés sebességének a növelése érdekében a flash chipek esetében egyszerre egy blokk (vagy akár az egész adatterület) törlődik, majd a vezérlőchip újraírja a területet. A flash-memóriák kapui akkor is megőrzik állapotukat, ha nincsenek feszültség alatt, így kiválóan megfelelnek a cserélhető médiumok céljainak.

SmartMedia (SM)

Az eszközt eredetileg SSFDC, azaz Solid-state Floppy Disk Card néven fejlesztette ki a Toshiba. Napjainkban 32 / 64 / 128 Mbájt méretben kapható, esetleg digitális fényképezőgép vásárlásakor kaphatunk ajándékba ennél kisebbet. A kártya méretei: 45 x 37 x 0,8 mm. A belső felépítése igen egyszerű, s ennek előnye a már említett vékonyság, a hátránya viszont a valamelyest sérülékenyebb, ráadásul puha tokozás. Ennek következtében a SmartMedia kártya a legkevésbé ellenálló a nyomásra, hajlítgatásra, ezért nagyon körültekintően kell megoldani a tárolását és a szállítását. Ugyancsak hátrányként említhetjük a kapacitás maximális mértékét, ami jelen esetben 128 Mbájt. A SmartMedia kártyák tekintetében figyelni kell arra is, hogy a régebbi típusok 5V-os feszültséggel működnek, az újabbak már 3,3 V-tal is beérik. A digitális fényképezőgépek rohamos fejlődésével ez a tárolási kapacitás már nem biztos, hogy elég - főleg professzionális, de legalábbis félprofi felhasználás esetén. Ezzel el is árultuk, hogy a felhasználás egyik legfőbb területe a digitális fényképezőgépek képeinek a tárolása. A másik terület valamelyes jobban köthető a multimádiához: a hordozható MP3-lejátszók egyes típusai használják még ezt a formátumot. Az adatok írása és olvasása 256 vagy 512 Kbájtonként történik, a médiumok sebessége 1-2 Mbájt/s körül alakul.

Compact Flash (CF)

A CF kártyát a SunDisk fejlesztette. Az elméleti felépítés és az alapötlet természetesen nagyon hasonló a SmartMedia kártyáknál megismerttel, de azért van egy fontos különbség: a CF kártyák saját vezérlőchipet tartalmaznak. Erre azért van szükség, mert a CF kártyák több flash-memóriát tartalmaznak, és a vezérlő feladat ezek irányítása, összehangolása. Valamelyes változott a fizikai méret is: a Type I típus eszközei 43 x 36 x 3,3 mm-esek, a Type II-es társak pedig valamivel vastagabbak, 5,5 mm-esek. Örvendetes, hogy a CF kártyák kemény tokba kerülnek, ezért jobban ellenállnak a környezet viszontagságainak, nem kell túlzottan vigyázni rájuk. A fizikai mérettel együtt természetesen a kapacitás is nőtt, mégpedig drasztikusan: a Type I esetében fél Gbájt a felső határ, a Type II-nél ennek pont a duplája. Mivel a sebességet elsősorban a flash-chip nyújtotta írási és olvasási sebesség határozza meg, igazából nagy eltérés nem mutatkozott a mért típusok között. Előnyként könyvelhető el, hogy a készülékek egyaránt működnek 5 és 3,3 V feszültséggel is. A felhasználást tekintve megint csak a digitális fényképezőgépeket kell elsősorban megemlíteni.

Memory Stick

A Memory Stick-et a Sony fejlesztette ki, és eleinte csak ő gyártotta. Mára azonban már több ás gyártó is előállt hasonló szabványt használó termékkel - ezzel a lépéssel egyébként minden valószínűség szerint jócskán megcsapolták a Sony bevételét, hiszen ott feltehetőleg azért választottak egy merőben más méretű konstrukciót, hogy a memóriakártyák eladásából is haszonra tehessenek szert. Az mindenesetre tény, hogy elsősorban Sony termékeknél találkozhatunk ezekkel az eszközökkel. A fényképezőgépek mellett az újabb videokamerák és több audioeszköz is támogatja ezen típusok használatát. Első hallásra a videokamera kissé furcsának tűnhet, de ha jobban belegondolunk, az ötlet nagyszerű! Mára már természetessé vált, hogy mozgóképet is rögzíthetünk digitális fényképezőgépekkel, igaz nem a legjobb minőségben. Mindez több gyártónál már fordítva is működik: a digitális videokamerákkal nagyjából 1 megapixel felbontású állóképeket rögzíthetünk. Eleinte a mozgóképek közé ékelődött be a fénykép, ami a visszajátszáskor némi problémát okozhatott. Ennél sokkal ésszerűbb megoldás, ha a képeket egyből egy memóriakártyára rögzítjük. A fizikai méretek tekintetében a Memory Stick elég furcsa alakú, talán túlságosan is hosszúkás, 50 x 22 x 2 mm-es kiszerelésben kapható. Kemény tokos megoldással készül, ezért strapabíró. A tárolókapacitás maixmálisan 128 Mbájt lehet. Ami mindenesetre a MultiMedia és az SD kártya jelenlegi generációi elé helyezi a Sony találmányát, az a megnövelt írási sebesség. Papíron 1,4 Mbájt/s az írási, valamint 2,5 Mbájt/s az olvasási sebesség. Lehetőség van az adatok védett formában való tárolására is, ilyenkor titkosítva kerülnek az adatok a memóriakártyára. A módszer elvileg megakadályozza az illegális másolást, visszajátszást vagy formázási műveletet.

MultiMedia kártya (MMC)

A MultiMedia kártáyk elméletileg 128 Mbájt maximális kapacitást kínálnak, gyakorlatilag azonban még csak a 64 Mbájtos modelljeiket forgalmazzák. Az alapelv természetesen itt is a már említett, változott viszont a tokozás, valamint a működési feltételek. A fizikai feltételekből adódóan egyéként az írási műveletek elég lassúak (kb. 400 Kbájt/s). Az olvasás már teljes sebességgel működik, ez jelen esetben az írási érték közel négyszeresének felel meg. Az egyre kisebb méretű, 32 x 24 x 1,2 mm-es kártya sokkal jobban ellenáll a hőnek, illetve az extrém hidegnek, mint a társak: a működés közbeni hőmérséklet -25 és 80 C fok közé tehető. Első ránézésre azt mondhatnánk, hogy ki akarná használni a MultiMedia kártyát -25 fokban? A válasz egyszerű: az ilyesfajta eszközöket elsősorban MP3-lejátszókban, mobiltelefonokban használják, s ezek bizony előkerülnek a zsebből a zord téli napokban is.

SecureDigital kártya (SD)

Az SD kártya a Panasonic eredeti fejlesztése, s az E-Wear keretében meghirdetett termékek tárolóegységéül szolgál. Ezek között megtalálhatjuk a Panasonic digitális fotónyomtatóját, diktafont, diskmant, autórádiót, digitális fényképezőgépet és digitális videokamerát is, de találkozhatunk SD kártya olvasására képes mobiltelefonnal vagy PDA-val is. A jelenlegi kapacitás maximum fél Gbájt/kártya. Ez azért érdekes, mert az SD kártya, a fizika méretét tekintve, pontosan akkora, mint egy MultiMedia kártya. A jövőbeli fejlesztések egyébként még az idén lehetővé teszik az 1, később pedig akár a 4 Gbájtos SD kártya előállítását. Sebesség tekintetében is élen jár az SD kártya: a hivatalos adatok szerint 8-9 Mbájt/s olvasási és írási sebességre számíthatunk 256 vagy 512 Mbájtos médiát használva. A kisebb társak (és így tesztdarabunk) sebessége ennek mintegy a negyedére tehető. Nézzük, hogy mire elég az 512 Mbájt kapacitás: 2000 db 1280 x 1024 képpont felbontású kép, három órányi DivX, illetve 18 percnyi MPEG2-es felvétel vagy akár 550 óra CD-minőségű zene is felkerülhet egyetlen ilyen tárolóegységre. Mivel egyre nagyobb méreteket ölt a különböző multimédiás fájlok illegális másolása, az SD kártyát magas fokú védelemmel látták el. Ennek értelmében bele került egy olyan áramkör, amelyik csak az SDMI (Secure Digital Music Initiative) kompatibilis író/olvasó eszközökkel hajlandó együttműködni - ha a kérdéses meghajtó nem felel meg a szabványnak, az áramkör egyszerűen leblokkolja az adatáramot mindkét irányban (innen származik a kártya nevében szereplő SecureDigital elnevezés).

IBM Microdrive

A bevezetőben az előnyöknél azt is megemlítettük, hogy a memóriakártyákban nincsen mozgó alkatrész. Nos ez nem igaz IBM Microdrive-ra, hiszen, ahogyan az eszköz nevéből is következtethettünk, egy apró merevlemezről van szó. Az IBM azért fejlesztette ki a készüléket, mert a digitális fényképezés egyik nagy problémája volt, főleg a professzionális szinten, hogy a nagy felbontású, tömörítetlen képek nagyon nagy tárhelyigényűek, és emiatt még egy 128 Mbájtos kártyára sem készíthető néhány képkockánál több. A 340, 512 és 1024 Mbájt kapacitást kínáló Microdrive-család igyekszik orvosolni a problémát, elég kedvező feltételek mellett. Lássuk, mire is elég ekkora kapacitás (az értékek az 1 Gbájtos kapacitásra vonatkoznak): kb. 18 órányi CD-minőségű zene, 30 db nagyfelbontású, kiváló minőségű fénykép, kb. 45 perc avi formátumú, 640 x 480 képpont felbontású videofelvétel (Fuji FinePix S602-vel készítve), illetve dokumentumok és prezentációk ezrei mind mind elférnek az 1 GBájtos területen. Hozzá kell tenni azonban, hogy még ez a hatalmas kapacitás is csak 4-8 kép készítését engedi, ha az elkészült felvételről posztert szeretnénk nyomtatni, mert egy kép mérete ekkor elérheti a 200-250 MBájtot is. A hatalmas kapacitás persze mit sem ér, ha lassú írási/olvasási sebességgel párosul. A gyári adatok szerint 2600 - 4200 Kbájt/s sebesség érhető el mind írási, mind olvasási művelet esetén. Ezekkel az értékekkel számolva mintegy 6 perc alatt lehet teleírni a meghajtót, ami igazán szép teljesítmény, és teljesen kivárható időtartam. A Microdrive minden paramétere felveszi a versenyt a többi mozgó alkatrész nélküli termékkel (rendkívül energiatakarékos, 0 fok közelében és akár 60 fokos hőségben is működőképes). A technológia fejlettségére jellemző, hogy az alkalmazott adatsűrűség megegyezik az asztali gépekbe szánt 60GXP sorozat adatsűrűségével. A modell egyébként 1 tányérral működik. A gyors működéshez egy 128 KBájtos gyorsítótár is hozzájárul. Ennek a használata persze akkor lenne igazán előnyös, ha 1 Mbájt körül lenne a mérete - ekkora ugyanis egy átlagos felbontású, jó minőségű fénykép. Ha egy ilyen kép beleférne a gyorsítótárba, akkor az már jelentősen növelhetné a használhatóságot (persze csak digitális fényképezés esetén). Az IBM nagyon odafigyelt a mindenféle eszközzel való teljes kompatiblitásra, így úgy alkotta meg a csatlakozófelületet, hogy a Microdrive használható legyen minden CompactFlash Type II kezelésére alkalmas készülékkel. Érdekesség, hogy a Microdrive KIT formájában is megvásárolható. A csomagolásban ekkor a meghajtó mellett PCMCIA adapter és hordtáskát is találunk.

Mit hoz a jövő?

A mai statikus tárolóegységek közül kétségtelenül a flash-memória terjedt el
A mai statikus tárolóegységek közül kétségtelenül a flash-memória terjedt el a legjobban, és ez a leginkább költségkímélő eszköz. Mivel azonban a számítástechnikában minden nagyon gyorsan fejlődik, pár éven belül ez a technológia is elavulttá és pazarlóvá válhat. Az IBM és az Infineon közös fejlesztéseként kerülhet sor a mágneses RAM sorozatgyártására. A remények szerint ez az új memóriatípus mind kapacitás és sebesség terén akkor változásokat hozhat, hogy a statikus és dinamikus memóriákat egyaránt helyettesíteni tudja majd. (Dinamikus memóriának azokat a memóriákat nevezzük, amelyeknek folyamatosan feszültségre van szükségük az információ megtartásához. Ezekben a memóriákban a biteket reprezentáló kondenzátorok ugyanis "felejtenek", ezért időről időre teljesen újra kell írni az egész tartalmat. Ezt a feladatot a ma használatos RAM modulok vezérlőáramkörei több ezerszer megismétlik másodpercenként. A művelet alatt természetesen semmiféle adatáramlás nem lehetséges, ezért a memóriák a potenciális sebességnél jóval lassabban működnek. A flash-memória bitjei viszont feszültség hiányában is megtartják az állapotukat. Az MRAM nagyszerű kilátásokkal kecsegtet, elég csak arra gondolni, hogy a PC indítása akár másodpercek alatt történhet majd, hiszen nem lesz szükség az állandó boot procedúrára - kikapcsolás után is megmarad a RAM tartalma, s pontosan oda térhetünk vissza, ahol abbahagytuk a munkát. A mai konfigurációknál egyébként ugyanezt a célt szolgálja a hibernálás, de aktiválásakor a gép kikapcsolt állapota mellett a memóriának továbbra is feszültség alatt kell maradnia. Mondanunk sem kell, hogy egy áramszünet hatása nagyon kellemetlen következményekkel járhat, ezért szinte mindenki inkább a lassabb, de biztonságosabb hagyományos módot választja, és kikapcsolja számítógépét. Az ígéretek szerint az MRAM a statikus RAM-ok gyorsaságát, a dinamikus memóriák tárolási kapacitását és a flash-memóriák "szoliditását" (vagyis, hogy az adatokat nem kell frissíteni) kínálja. Fizikai felépítését tekintve az MRAM, a flash-memóriához hasonlóan, oszlopok és sorok szerint épül fel, közöttük egy apró kapuval. A kapuk nyitása és zárása viszont nem elektromos, hanem mágneses elven történik. Ez lényegesen gyorsabb megoldás, sőt hosszabb távon sokkal tartósabb is, mint a flash-memóriák adattárolási periódusa (azért nem kell megijedni, a flash-memóriákon tárolt adathalmaz nem napok alatt vész el, ennél lényegesen több időre van szükség).

Kártyaolvasók

Ha a memóriakártyákat flopihelyettesítőként használjuk, mindenképpen szükségünk lesz kártyaolvasóra, de akkor is hasznát vehetjük e készüléknek, ha például fényképezőgépből szeretnénk a képeket letölteni a PC-re. Az utóbbi esetben a kényelmi megfontolások kerülnek előtérbe. Ahány kártya, annyiféle kártyaolvasó - gondolhatnánk, ám most nem igaz, két okból sem. Az USB Flash Drive nem igényel speciális adaptert, így tehát máris egy típussal kevesebb van. A másik tényező, ami sokkal jobban hat a sokszínűségre és a készülékek számára (de immár az ellenkező irányba): a kártyaolvasók gyártói mindenki igényét igyekeznek kielégíteni. Sok esetben elég, ha a kártyaolvasó csak egyetlen típussal boldogul, előfordulhat azonban az az eset is, amikor valaki több (akár mindenféle) típussal találkozik a munkája, netán a hobbija során. Kártyaolvasó arzenál használata helyett azonban ideálisabb megoldás lehet valamilyen kombinált készülék. Tesztlaborunkban e tekintetben egyébként többféle típus párosításával találkozhattunk, sőt két olyan készüléket is kaptunk, mely mind a hat memóriakártya típust képesek kezelni. Az USB-s vagy FireWire-es interfészes változatokat PC-hez ajánljuk, a PCMCIA-s pedig a notebookosok körében lehet népszerű. És ezzel még mindig nincs vége a válogatási feltételeknek! Az USB-s és FireWire-es változatok esetében ugyanis nem ritka, hogy a kártyaolvasó rendelkezik saját memóriával is - némi felárért persze. Legvégül azt kell eldöntenünk, hogy mire szeretnénk használni az olvasót. A nagyobb készülékek mellett (amelyek értelemszerűen nem hordozhatók) olyan hibrid megoldást kínáló változatok is kaphatók, amelyek egyesítik az USB-s kártyaolvasó, valamint egy USB Drive tulajdonságait is. Méretüknél fogva ugyanis ezek a készülékek a médium cserélhetősége mellett a hordozhatóságról is gondoskodnak. A professzionális felszereltségű notebookoknál sűrűn találkozhatunk beépített SD (+MMC), valamint SmartMedia kártya olvasóval, emellett azonban néhány alaplap is tartalmaz már integrált vezérlőket (pl. Gigabyte 8IRXP). Az alaplapoknál rendszerint lemarad az opcionálisan csomagba kerülő külső adapter, így azt magunknak kell beszerezni pár ezer forintért.

Az olvasók sebessége

Az USB-s változatoknál értelemszerűen az USB 1.1 által maximálisan kínált 1,5 Mbájt/s-os sávszélesség a meghatározó. Ez inkább az olvasásnál jelent korlátot, mert amint a táblázatból kiderül, a kártyák írási sebessége még csak 1200 Kbájt/s körül alakul, az olvasás viszont akár a 2000 Kbájt/s-ot is elérheti. A kettő szűk keresztmetszeteként az elméletileg kialakuló 1,2 Mbájt feltöltés és az 1,5 Mbájt letöltés helyett a gyakorlatban oda-vissza kb. 1 Mbájt/s sebességre számíthatunk. Ennek a sebességnek bőven meg kell felelnie. Gondoljunk csak bele, hogy pl. a digitális fényképezőgépekkel 3 megapixeles felbontás esetén 1 Mbájt a képek átlagos helyigénye, amelyek letöltése így darabonként mindössze egyetlen másodpercig tart. Ha ez a sebesség nem lenne elég, akkor próbálkozhatunk a FireWire-t ismerő készülékekkel, de véleményünk szerint ennek csak akkor van értelme, ha az olvasott médium legalább 512 Mbájt kapacitású. Amennyiben hordozható számítógépünk van, érdemes megfontolni egy PCMCIA adapter megvásárlását, amely, a FireWire-hez hasonlóan, a kártya teljes sebességét engedi kihasználni. Telepítő CD-re ezúttal sincs szükség. A PCMCIA adapterek közül sajnos nincsen olyan, amelyik minden típust képes olvasni, de ez érthető is, ha a méretre gondolunk! Általában a CompactFlash + Microdrive vagy a SmartMedia + Secure Digital + MultiMediaCard + Memory Stick párosítással találkozhatunk.

Telepítés

Mint már említettük, a kártyaolvasók minden USB csatlakozóval szerelt számítógéppel kompatíbilisek, ha azon legalább Windows 98 vagy Mac OS 8.6 fut. Az olvasók telepítése után rendszerint egy (vagy több) cserélhető meghajtóval leszünk gazdagabbak, amely(ek) a továbbiakban a merevlemezekhez hasonlóan kezelhető(k). Valamelyes nehezebb a helyzet PCMCIA adapter használata esetén. A hely szűke miatt ezekből ugyanis rendszerint csak akkor vehető ki a memóriakártya, ha a PC kártyát is eltávolítjuk. Ezeknél az eszközöknél számítsunk tehát a tálcán megjelenő kis ikonra (erről bővebben a Hot-swap résznél írtunk)!

USB Flash Drive

Az USB-s meghajtók 32-1024 Mbájtos névleges kapacitással kaphatók. Az adatok tárolásáról jelen esetben is flash-memória chip gondoskodik, így a sebességről és a megbízhatóságról nem tudunk újat mondani. Valamennyi USB Drive közös jellemzője a parányi méret. Általában kulcstartóra szerelhető változatban kínálják a termékeket, s nem egyszer előfordulhat olyan extra is, mint elemlámpa beépítése. A fizikai felépítésről csak annyit, hogy a meghajtók kb. 2,5 x 2 x 8 cm-es méretekkel rendelkeznek, a csatlakozót pedig minden esetben kupak védi. Az esetek többségében egy LED is a tokba kerül, amely jelzi a készenléti állapotot és a fájlműveleteket is (pl. színváltoztatással vagy villogással). Természetesen egy ilyen meghajtó energiafelvétele nem jelentős, ezért nincs szükség semmilyen külső erőforrás használatára, bőven elegendő az USB által szolgáltatott feszültség is. Az USB drájv sem tartalmaz mozgó alkatrészt, ezért a környezeti hatásokkal szemben meglehetősen jó a tűrőképessége. Egy újfajta tendencia is kezd kibontakozni: megjelentek az első olyan eszközök, amelyekről akár bootolni is lehet. Nagymértékben szubjektív annak megítélése, hogy ez a képesség szükséges-e avagy sem. Mi mindenesetre hasznosnak tartjuk, mert akár egy egész operációs rendszer is felférhet egy 256 Mbájtos darabra. (Egy erősen lecsupaszított Windows 98 minden gond nélkül, és viszonylag gyorsan el tud indulni - ez akkor lehet előnyös, ha csak egy merevlemezünk van, amelyen NTFS fájlrendszert használunk, néha azonban jól jönne a Windows 98 egy-egy régi játék előkerülésekor. És ami még szintén fontos lehet: egy esetleges meghibásodást eddig csak a bootlemezen lévő programokkal tudtunk kezelni, a hely szűke miatt azonban nem kerülhetett fel minden a flopira. Egy bootolni képes flash-drájv segítségével azonban már javítóprogramok széles skáláját használhatjuk vészhelyzetben.) Felmerülhet egy kérdés: mi a teendő, ha az előlapon nincs USB kivezetés? Sokszor ugyanis a gépek annyira el vannak barikádozva, hogy vagy csak rendkívül kényelmetlen módon, vagy egyáltalán nem érhető el a hátsó csatlakozó (sajnos egyelőre csak a márkás konfigurációk esetében, és néhány noname konfiguráció esetében találkozhatunk csak első USB csatlakozókkal). Nos, ilyenkor van szükség egy USB hosszabbító beszerzéséte. Ez a kábel 1000 Ft körüli áron vásárolható meg, a nagyobb kapacitású drájvokhoz általában szériafelszerelésként kínálják.

Véleményem - Higyed Gábor tesztelő

A kártyák használata során szerzett tapasztalatok alapján bátran állíthatjuk, hogy az USB drájvok mindenképpen kiválthatják a flopit, akár már ma is - hiszen USB már majd minden PC-ben megtalálható. Valamivel költségesebb, de rugalmas megoldást jelenthetnek az USB drájv és a kártyaolvasók között elhelyezkedő kompakt csodák, hiszen ezek tárolója a csere révén bővíthető. A PC-s olvasók jövője is kétségkívül biztató, hiszen rengeteg olyan helyzetet lehet elképzelni, ahol a típusok kombinálásával a legjobb megoldást kínálják (pl. azokban a fotószalonokban, ahol digitális felvételről is készítenek papírképet, s ahol akár 6 féle médiumon érkezhet az anyag). A szimpla olvasókat leginkább az otthon és a munkahely, valamint már bejáratott utak esetén tudjuk elképzelni, ilyen esetekben gondoljuk ugyanis kifizetődőnek a beruházást.

Drájverek

Alapesetben a memóriakártya nem igényel speciális meghajtóprogramot, mégis jobban járhatunk, ha a mellékelt lemezen található szoftvert használjuk. Ezzel ugyanis, típustól függően, akár azt is beállíthatjuk, hogy vizuális vagy hangjelzést kapjunk minden írási művelet tényleges befejezte után, (ha a cache kiürült). Ez a módszer jóval kényelmesebb használatot tesz lehetővé, mint a Windows által felkínált "fapados változat".