Nemcsak a Facebookon ömlik a kamu, a médiában is
További HOAX cikkek
- Nem, Obama, Fauci és Melinda Gates nem látogatta meg együtt a vuhani víruslabort 2015-ben
- Ha Müller Cecília ingyenes védőfelszerelést kínál emailben, ne kattintson rá, vírus!
- Nem, nem szólaltak fel a japán parlamentben a hun-magyar testvéreik trianoni tragédiájáról
- Nem gyullad fel az autó, ha benne marad a kézfertőtlenítő
- Filléres matrica különbözteti meg az 5G ellenes csodapendrive-ot a simától
Álhírgyárosok vagytok
– ezzel utasította el a CNN kérdését a megválasztása utáni első sajtótájékoztatón Donald Trump leendő amerikai elnök.
A kiszólás arra vonatkozott, hogy a CNN robbantotta a sztorit, hogy egy hírszerzők birtokába került jelentés szerint Trump már a választási kampány alatt együttműködött az oroszokkal, akiknek kompromittáló adataik is a birtokukban lehetnek róla. A jelentés megbízhatóságával kapcsolatos kételyekről ebben a cikkben részletesen is írtunk, az az állítás viszont, hogy álhírről lenne szó, nem állja meg a helyét, hiszen a jelentés maga valóban létezik.
Nem eszik olyan forrón a Szását
Bár Trump előszeretettel dobálózik az álhírváddal, valóban találni olyan eseteket, amikor megkérdőjelezhető hitelességű cikkek jelennek meg a mainstream médiában is. Ez azért különösen kínos, mert éppen ugyanez a mainstream média vádolja azzal a Facebookot, Twittert, Google-t, hogy a választás eldöntésében is szerepet játszottak azzal, hogy nem léptek fel elég hatékonyan az álhírek ellen.
Fontos különbség persze, hogy gyakran csak azt tekintik álhírnek, ami szándékosan félrevezet, és tényleg fontos különbség van ezek és a véletlenül elkövetett valótlanságok között. Az olvasók szemszögéből azonban a végeredmény, vagyis ha úgy tetszik, a felhasználói élmény lényegében ugyanaz mindkét esetben, pláne, hogy a kettő között gyakran elmossa a határt a megerősítési torzítás – és most nem arra a sajátos magyar jelenségre gondolunk, amikor a kormánypárti média funkcionál az orosz propaganda szócsöveként.
Mutatunk négy példát a mainstream amerikai médiában megjelent valótlanságokra, mindegyik a választások utáni álhírpara közepette jelent meg, és hogy témánál maradjunk, mindegyik az amerikai orosz befolyásról szól.
1. Vörös veszedelem és feketelista
A legenyhébb, de már csak a témája miatt is szimbolikus eset még novemberben történt. A Washingon Postban jelent meg egy cikk arról, hogy az orosz propagandagépezet hogyan segített az álhírek terjesztésében. Ebben egy homályos hátterű csoport homályos módon összeállított feketelistáját mutatják be, amely állítólag tudatosan vagy öntudatlanul, de az orosz médiagépezet fogaskerekeiként tevékenykedő oldalakat sorol fel. Valójában azonban a kétszáz szereplő közé sok legitim oldal is bekerült, amelyeknek semmi köze az álhírekhez.
A lap független szakértői szervezetként hivatkozik a PropOrNot nevű csoportra, de ezen kívül nem derül ki a cikkből se az, hogy kik ők, se az, hogy mire alapozzák az állításukat, és a Washington Post egyik szereplőt se kereste meg, mielőtt lejáratták őket. A cikken sok lap ki is akadt, mire végül két héttel később az eredeti cikk elejére bekerült egy szerkesztői jegyzet arról, hogy attól még, hogy írtak a PropOrNotról, nem kezeskednek a hitelességéért.
2. A híres orosz szólásszabadság
A második eset a wikileakses Julian Assange egy interjújának alapos elferdítése. A Guardian december 24-én rakott be a fa alá egy cikket, amelyben az olasz la Repubblica által készített Assange-interjút szemlézték.
A Guardian-cikk azt állította, hogy Assange Trumpot dicsérte, és azt nyilatkozta, hogy Oroszországban a nyílt és pezsgő viták miatt nincs is szükség a Wikileaksre. Bár ezek az állítások jól illeszkednek abba a könnyen elképzelhető, de bizonyítékokkal mindmáig nem túl acélosan megtámogatott narratívába, hogy a Wikileaks Putyin közvetlen parancsára dolgozik, van velük egy probléma: az idézett interjúban egyik sem hangzik el, a Guardian-szemle pedig semmilyen további bizonyítékot nem kínál rájuk.
Trumpról valójában azt mondja Assange az interjúban, hogy a győzelme destabilizálja az eddigi hatalmi struktúrát, ami lehetőséget jelent a változásra, akár rossz, akár jó irányba. Oroszországról pedig akkor beszél, amikor arról kérdezik, miért lehet, hogy nyugaton van a Wikileaksnek nagy hatása, nem mondjuk az oroszoknál vagy a kínaiaknál. Assange szerint azért, mert a Wikileaks stábja elsősorban angolul tud, a forrásaik általában szintén angol nyelvűek, aki pedig oroszul akar szivárogtatni, annak van erre jobb lehetősége, bár ennek ellenére az oroszokkal és Putyinnal kapcsolatban is kiadtak már nagyjából 800 ezer dokumentumot. A kínai kultúra pedig még távolabb áll az angolszásztól, ezért esik ki Kína még jobban a szórásból. Mindezzel lehet egyetérteni meg nem – sőt azt is fel lehet róni a Wikileaksnek, hogy tudatosan Clinton kárára időzítették a szivárogtatásaikat –, de hogy semmi olyasmit nem jelentenek ezek a mondatok, hogy Oroszország a szólásszabadság fellegvára, az nyilvánvaló. Maga az olasz újságíró is tiltakozott az interjúja eltorzítása miatt. A Guardian kihúzott és átírt néhány mondatot, és a végére odaírták, hogy módosítottak a cikken.
3. Az oroszok már a villanyvezetékben vannak
A legnagyobb hatású a Washington Postnak az a december végi cikke volt, amely eredetileg azt állította, hogy orosz hekkerek feltörték az amerikai elektromos hálózatot. Ez már csak azért is súlyos állítás, mert a kritikus infrastruktúra meghekkelése a kiberháború laikus szemmel is jól látható és félelmetes szintje, pláne a hekkerek által okozott tavalyi ukrajnai áramkimaradás óta.
A cikk megjelenése után viszont gyorsan kiderült, hogy a hekkerek nem fértek hozzá a hálózathoz, mert a vermonti szolgáltató fertőzött gépe nem is kapcsolódott hozzá. (Ez óriási különbség, elszigetelt gépen német atomerőműben is találtak kártevőt tavaly, az se jelentett veszélyt.) Az “orosz hekkerek” pedig könnyen lehet, hogy még csak nem is oroszok voltak, mert egy bárki által szabadon elérhető kártevőt használtak, mint korábban orosz(nak vélt) hekkerek is. (Később az orosz kapcsolatot már ki is zárta a Washington Post újabb cikke.)
Hogyan derült ki, hogy nem is az történt, amit a cikk állított? A meghekkelt erőmű közleményéből. A Washington Post, mielőtt egy nemzetbiztonsági súlyú kibertámadásról kijelentő módban cikket jelentetett meg, nem egyáltalán kereste meg az erőművet, hogy megkérdezze, mit is történt. (Eleinte nem lehetett tudni, melyik erőműről van szó, de az eredeti cikkben is szerepelt, hogy kettő jöhet csak szóba.)
4. Trump és az elmegyógyintézet
De nemcsak egy-egy cikk, hanem maguk az újságírók is közel sodródhatnak az álhírfolyamhoz. Decemberben a Newsweek egy újságírója, Kurt Eichenwald írta ki Twitterre, hogy Donald Trumpot 1990-ben elmegyógyintézetben kezelték idegösszeomlás miatt. Mint aztán kiderült, ez egy totálisan alaptalan kijelentés volt, Eichenwald pedig azzal védekezett, hogy a jobboldani Fox News tévéadó Clinton egészségi állapotával kapcsolatos vádjait figurázta ki – vagyis azt mondta, hogy csak viccelt, ami kísértetiesen hasonlít arra, ahogy Trump érvelt, ha egy-egy necces kijelentésével szembesítették.
A kamuvonaton nincsen fake
Bár hibázni mindig fog a média (például az Index is), ráadásul a hírverseny nyomása se könnyíti meg a helyzetét, a nagy nevű újságoknak és a sokak által követett újságíróknak minden eddiginél nagyobb a felelőssége az álhírek leleplezésében.
Az álhírek ellen harcoló lapok viszont, mint a saját tényellenőrző szekciót is működtető Washington Post, ironikus módon nemcsak, hogy maguk is hajlamosak alaptalan vagy a valóságtól lényegesen elrugaszkodó cikkek megjelentetésére, de az eredetileg szenzációs cikkek helyesbítéseit gyakran pont ugyanúgy süllyesztik el a cikk aljára, ahogy a panaszaik szerint a Facebookon se kapnak ugyanakkora figyelmet a pontosító cikkek, mint maga a kamu. Hasonlóképp, gyakran a közösségi médiában aktív újságírók se osztják meg, ha egy korábbi megosztásukról kiderül, hogy félrevezető volt.
Az álhírbalhé aktuális fordulata, hogy a politikusok elkezdték a számukra kényelmetlen, de közel sem kamu hírekre rásütni az álhírbillogot. Ez egyrészt azért káros, mert ahelyett, hogy ezeknek a cikkeknek a tartalmára reagálnának, egyszerűen magát a médiát hiteltelenítik el az álhírkártya asztalra csapásával. Másrészt azért is, mert már így is olvasók tömegének válik egyre nehezebben megkülönböztethetővé a tény a fikciótól, és ezt a jelenséget legalább annyira súlyosbítja a határok további elkenése, mint ha Donald Trump összeesküvés-elméleteket posztolgat Twitteren.
Rovataink a Facebookon