Vendel
5 °C
20 °C

Egy életre kiverekedtem magam

2009.03.05. 21:43
Újraértelmezett grafika, régi karakterek és poénok bukkannak fel a legújabb Street Fighterben, ami felvonultat mindent, ami jó volt az elmúlt két évtized verekedős játékaiban. De ez ma már nem feltétlenül elég.

Őszinte leszek: világ életemben Mortal Kombatos voltam. Annak idején persze kipróbáltam a Street Fightert is, sőt, a sorozat, talán a játéktörténelem legjobban elnevezett epizódjával, a Super Street Fighter II Turbóval elég sokat játszottam, de sosem állt olyan közel hozzám ez a verekedős játék, mint a másik. Scorpion nekem cimborám, Ryunak meg csak biccentek.

De van nagyobb baj is: a Street Fighter negyedik részének tesztje közben rájöttem, hogy örökre kinőttem a verekedős játékokból. Sejtettem ezt már a Mortal Kombat vs. DC Universe tesztje alatt is, de ott még a tapasztalattal magyaráztam a dolgot: másfél évtizede játszom ezekkel a programokkal, nehéz már nekem újat mutatni, a pofás grafikától elájulni nem fogok, újszerű megközelítésre vágyom.

Ehhez képest a Street Fighter IV, bár felvonultat egy rakás ötletes újdonságot, alig tudott lekötni. És akkor sem sokáig.

Rajzolt valóság

Pedig tényleg remek epizóddal van dolgunk. A játék grafikája például egészen zseniális. Nem jó, hanem zseniális. A rajzolt-renderelt karakterek újszerűek, a Street Fighter úgy ment el a realitás irányába, hogy száz százalékig hű maradt az eredeti epizódhoz. A környezet is látványos, sőt él, ráadásul mindegyik helyszín berendezését telerakták ötletekkel, amik még akkor is szórakoztatók tudnak lenni, amikor már odafigyelés nélkül ütjük halálra az ellenfelet: Európában utcalányok mászkálnak a háttérben, a katonai támaszponton a repülőgépeket támasztják az egyenruhások, Kínában meg teáznak és néha félrenyelnek a népek.

A zene szórakoztató, a hangok viszont még jobban feldobják a játékot, technikai oldalról tehát nem lehet támadni az SF IV-et.

Érdekes, hogy játékélmény szempontjából sem: persze csak egy nagy verekedésről van szó, a műfajból viszont nagyjából mindent kihoztak. Legkönnyebb fokozaton még a sima ütésekkel-rúgásokkal is jó eredményt tudunk elérni, feljebb viszont már szükség lesz a kombókra, amiket megtanulni hosszú, fáradságos munka.

Legyőz a csajom

Mindegyik karakternek saját mozgáskombinációja van, tehát egyenként kell megtanulnunk a gombsorozatokat is, de a kivitelezés néha már fizikailag is megterhelő. Nem csak arról van szó, hogy megfelelő ritmusban és sorrendben kell kattintgatnunk: előfordult, hogy az Xbox 360 különben egész jó távirányítójának joystickje már szétdörzsölte a hüvelykujjamat, annyiszor kellett 180 fokos fordulatokat leírnom vele.

A kombók másik hátránya, hogy csak komoly ellenfelek ellen érdemes bevetni őket: amikor a verekedős játékokhoz semmit sem értő csajom ellen álltam ki, hiába varázsoltam végig az egész képernyőt a már mesterek ellen is hatásos speciális mozdulatokkal, pár pofonnal, mindenféle erőlködés nélkül laposra vert. Valahogy úgy, ahogy Bud Spencer ütötte le az Én a vízilovakkal vagyok-ban a karatézó japán turistát.

Ugyanakkor nagyon jól sikerült megoldani a karakterek különbözőségét. Zangief például nagy és nehézkes, ellenben óriásikat üt, ezzel szemben Dhalsim nem olyan kemény, viszont négy méterről is lerúgja a fejünket. Éppen ezért mindegyik figura másfajta harcmodort kíván - nem azt mondom, hogy ez 16 féle végigjátszást jelent, inkább, hogy könnyen megtalálhatjuk a nekünk legszimpatikusabb karaktert a listán.

A sima ütéseken és kombókon kívül megjelent még a fókuszmód (Hókuszpók), a megfelelő gombot nyomva tartva a karakter összeszedi minden erejét és úgy támad. Remek hír, hogy egy ilyen csapás után pillanatokra magatehetetlenné válik az áldozat, akit tovább kínozhatunk mindenféle kombókkal. De a funkció nem csak hasznos, látványos is: a támadás pillanatában belassul az akció, a karakterünk teste kissé elmosódik, a játéknak képregényes lesz a hangulata.

Időt kell rá szánni

A lényeg, hogy gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni kell. Erre a Street Fighter IV lehetőséget is biztosít, hiszen van egy edzőmód, ahol gombnyomásonként magyarázza el a program egy-egy kombó összetételét, viszont órákat kell bent tölteni ahhoz, hogy megfelelő szinten tudjunk játszani a játékkal. Végigcsináltam a kiképzést, mert ez a munkám, de magamtól biztosan nem áldoztam volna fél napot arra, hogy egyáltalán játszani tudjak egy verekedős programmal. Tudom, hogy másfél évtizede még boldogságot okozott az összes kombó ismerete, mostanra azonban nem lelkesít az értelmetlen verekedés. Nincsen vele semmi bajom, csak hidegen hagy.

A Street Fighter IV-ben azért nem maradunk fogódzó nélkül, mert kapuk némi kerettörténetet is, de motivációnak azért az kevés, hogy a helyi hülyegyerekeknek megmutassuk, tényleg Zangief a legerősebb harcos Bergengóciában. Az egyszerűség persze nem baj, mert aki nem akar gondolkozni egy pillanatig sem játék közben, az valószínűleg minden idők egyik legjobb verekedős programját kapja meg az SF IV-gyel, aminek én is határtalanul tudtam volna örülni a 90-es évek végén.

Most azonban a teszt után kivettem a lemezt, és beraktam helyette a GTA IV-et, amit még mindig a játéktörténelem egyik legjobbjának tartok.