További Szoftver cikkek
Régóta lehetett hallani arról, hogy készül a Keresztapa-játék. Amikor befutottak az első hírek, egyből lecsaptam rá, és mindenkivel közöltem, hogy én leszek az, aki leteszteli. Hosszú hónapokig néztem az előzeteseket, vártam rá, és ahogy az ilyenkor lenni szokott: végül csalódtam benne.
Tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam
Pedig a Keresztapa úgy indul, hogy muszáj szeretni: ismerős dallamok, ismerős karakterek, akik többnyire az ismerős hangokon, Brandoén vagy Duvallén szólalnak meg. Saját szereplőnket szabadon alakíthatjuk, így a pocakos Bud Spencertől Eddie Murphy-ig akárkire hasonlíthatunk.
A játék gyakorlásokkal kezdődik, már itt sejtjük, hogy nehéz dolgunk lesz: legalább 15 különféle billentyűkombinációt kell megtanulnunk, már az első pillanatban tudjuk, hogy képtelenség lesz használni őket. A nagyobb baj az, hogy gyakran szükség lenne rájuk, persze az elején még ennek az ellenkezőjében bízunk. Csalódni fogunk.
Egyszerű senkiként kezdünk, egy fokkal a család legalja alatt: először még nem is tartozunk a Corleonékhoz, csak segíthetjük őket. Persze nem feltétlenül kell küldetéseken részt vennünk, alakíthatjuk a saját üzleteinket is. A munkamódszer nem túl szofisztikált, bemegyünk mondjuk a péknéhez, és megemlítjük neki, hogy az üzletének védelemre van szüksége. Pékné ellenáll, ekkor megragadjuk a nyakánál fogva, a kemence mellé vonszoljuk, és ritmikusan beleverjük a fejét a tepsibe.
Óvatosnak kell lennünk, mert ha pékné meghal, nem fizet. Először egy nevetségesen alacsony összeget fog felajánlani, ezt növelhetjük, ha a kemence nyitott szájához cipeljük, és kissé bedugjuk a lángok közé. De nem strófolhatjuk a végtelenségig a védelmi pénzt, mert eljön az a pillanat, amikor pékné inkább meghal, mint hogy fizessen. Ilyenkor nem árt kivégezni, enélkül olyan hiábavaló lenne a korábbi két perc. A Keresztapa bővelkedik a brutális jelenetekben, péknét fejbe lőhetjük közvetlen közelről, szétverhetjük a fejét vasrúddal, kitörhetjük a nyakát és a gerincére is taposhatunk, mindegyiktől nő a respect-level.
Beszerzés
A komolyabb küldetésekhez már fegyverekre lesz szükségünk, ezeket a parkokban ácsorgó semmirekellőktől vásárolhatjuk meg, változatos árakon: gépfegyverhez hozzájuthatunk már egy ezresért, de egy komolyabb géppuska félmillió dollárba (akkor még nagy pénz volt) is belekerül. Ez pedig nem kevés, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy küldetésért alig párezer dollárt kapunk.
Persze ahogy megyünk előre a történetben, egyre több folyik be a védelmi pénzből, ahogy a család is többet juttat, amint elérjük a belső köröket. A cél természetesen az, hogy Don váljék belőlünk, de addig még megszámlálhatatlan gerincre kell rátaposnunk.
A játékmenet ugyanaz, mint amit a GTA-ban, vagy pár évvel ezelőtt a Mafiában, ahogy a grafika is. A mondat első felében nincs negatív felhang, a stílus bevált, miért is kéne változtatni egy szórakoztató felépítésen. A második fele már kritikusabb, hiszen a Mafia 2002-es játék, ehhez képest viszont nem sok újdonságot mutat a Keresztapa, már grafikailag. Kicsit több a kelés a figurák arcán, néha átrepül egy-egy újságpapír az úton, galambok ücsörögnek a járdán (nyugodtan átgázolhatunk rajtuk, oda vannak ragasztva), de az épületek ugyanolyan sematikusak, a bokrok csak textúrák, a szobák pedig mindenhol ugyanolyanok.
Cserébe viszont egy gyengébb gépen is elfut a játék, és szinte sosem kell várnunk a töltésre, csak egyszer: amikor betöltődik a töltés menüje. Kattintunk a Load ikonra, megjelennek a mentések, de nem léphetünk tovább, amíg a képernyő jobb sarkára be nem tölti a karakterünk arcát a gép. Ez eltart vagy fél percig, aztán klikk, és másodpercekkel később már New Yorkban mészárolhatunk.
Lehetetlen irányítás
A Keresztapában fontos a számítógép segítsége, látszik, hogy a játékmenet erre van kihegyezve: a figura képes automatikusan célozni, vagy például mindig azon az oldalon száll ki az autóból, amelyiken a gép szerint ki akarunk szállni. A baj csak az, hogy a gép tök hülye: a hátam mögött ácsorog a mogorva gonosz, óriási shotgunnal a kezében, naná, hogy a remegő pincérnőt állítja a célkeresztbe az automatika. Harminc rendőrautó, meg öt ellenséges család üldöz két városrészen keresztül, már látom a szállásom, ahová bármikor bemenekülhetek, oda nem követhet senki, és az üldözők is lekopnak, amíg bent vagyok. Becélzom, hogy az autóm bal ajtaja pont a kapu előtt álljon meg, befékezek, kiugrom a járműből, de a gép a jobb oldalon rak ki, a többiek legnagyobb örömére, akik kedvükre szitává lőhetnek. A baj az, hogy az automatika nélkül gyakran még nehezebb a dolgunk, bonyolult az irányítás, a figura össze-vissza forog, bénázik, idióta.
A legbosszantóbb dolog az autózás: eleinte szórakoztató végigjárni a régi New Yorkot, különböző városrészek, különböző élethelyzetek, gépjárművek. Rájövünk arra is, hogy ha dudálunk, nem is kell kerülgetnünk az autókat, hiszen azok maguktól félreállnak. Aztán idővel kezd kissé unalmas lenni a vezetés. Ki kell nyírnunk a Barzinik consigliere-ét, irány New Yersey. Bombát kell dobni a Tattaglia család rezidenciájára, menjünk Brooklynba. A küldetések legfeljebb pár percig tartanak, a kocsikázás meg 8-10 perc.
Ugyan mégis miért gondolták az alkotók, hogy bárkit is szórakoztatni fog, amikor hosszú perceken keresztül autózhatunk a New Yerseryt Little Italyval összekötő nyílegyenes alagútban? Ha száguldozni vágyom, megszerzem a Need for Speed Most Wantedet, a Keresztapa a történetben meg a küldetésekben legyen erős. Persze vannak fontos feladatok is, de ezek rendszerint a város ellentétes végén várnak ránk, úgyhogy egy idő után nem is foglalkozunk velük. Megzsarolunk egy ártatlant itt, aztán hat utcával feljebb kivégzünk pár Barzinit, veszünk töltényt a fegyverünkbe a parkon túl, aztán előbb-utóbb majd odaérünk a Corleone-rezidenciára, ha már Tom Hagen annyira látni szeretne minket. Vagy jöjjön ide.
Kihívás és respect-level
Persze nyilván a realitás követeli meg a valósághű távolságokat, de ez engem nem érdekel, főleg nem egy olyan játékban, ahol egyedül kell kivégeznünk legalább hatvan ellenfelet egy-egy komolyabb küldetésben, pedig itt még páncél meg rocket jump sincs. Talán azért ilyen nagyok a távolságok, hogy megtanuljunk autózni, ami azért lehet fontos, mert a kocsi jobb fegyver, mint a shotgun, vagy a colt. A legegyszerűbb ugyanis elütni az ellenfeleket, aztán ha az összes családtagot meg rendőrt végigkentük a járdán, kényelmesen besétálhatunk az üzletbe és átvehetjük az irányítást.
Összességében azért nem annyira rossz a Keresztapa, jó a hangulata, és van motiváció is: ki ne akarna bevágódni Don Corleonénál? A történetvezetés több ponton megegyezik a filmével, mi védjük meg a keresztapát a korházban, nekünk kell elrejtenünk a fegyvert az étteremben, amivel Michael Corleone lelövi a törököt, Virgil Sollozzót. Ha megtanuljuk a billentyűkombinációkat, látványos akciókat láthatunk, hiteles a karakterünk, ahogy a falnak lapulva néha belő pár golyót a hentesnél vicsorgó gengszterekre. Ráadásul ha sikerül valamelyik lehetetlen küldetés – mondjuk bombát rejtünk egy ellenséges család alagsorába, közvetlenül azután hogy lemészároltuk egyedül a teljes családot – óriásit nő a respect-level, és mi is jobban érezzük magunkat a gyilkolás után.
The godfather
Közepes grafika, remek zene, nehéz irányítás, szaggatott játékmenet: A Keresztapa szórakoztató játék, de azért nem nagyon.