Antal, Antónia
-7 °C
0 °C

Legyen keresztapa!

2006.04.08. 00:01
A Keresztapa az IMDB olvasói szerint minden idők legjobb filmje – itt volt az ideje, hogy elkészüljön a játékverzió. Ahogy az a mozis átiratoknál lenni szokott, inkább a hírnévre építettek, mint az élvezhető játékmenetre, de azért jó érzés lemészárolni az összes konkurens családot.

Régóta lehetett hallani arról, hogy készül a Keresztapa-játék. Amikor befutottak az első hírek, egyből lecsaptam rá, és mindenkivel közöltem, hogy én leszek az, aki leteszteli. Hosszú hónapokig néztem az előzeteseket, vártam rá, és ahogy az ilyenkor lenni szokott: végül csalódtam benne.

Tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam-tam


Klikk a galériára!
Pedig a Keresztapa úgy indul, hogy muszáj szeretni: ismerős dallamok, ismerős karakterek, akik többnyire az ismerős hangokon, Brandoén vagy Duvallén szólalnak meg. Saját szereplőnket szabadon alakíthatjuk, így a pocakos Bud Spencertől Eddie Murphy-ig akárkire hasonlíthatunk.

A játék gyakorlásokkal kezdődik, már itt sejtjük, hogy nehéz dolgunk lesz: legalább 15 különféle billentyűkombinációt kell megtanulnunk, már az első pillanatban tudjuk, hogy képtelenség lesz használni őket. A nagyobb baj az, hogy gyakran szükség lenne rájuk, persze az elején még ennek az ellenkezőjében bízunk. Csalódni fogunk.

Egyszerű senkiként kezdünk, egy fokkal a család legalja alatt: először még nem is tartozunk a Corleonékhoz, csak segíthetjük őket. Persze nem feltétlenül kell küldetéseken részt vennünk, alakíthatjuk a saját üzleteinket is. A munkamódszer nem túl szofisztikált, bemegyünk mondjuk a péknéhez, és megemlítjük neki, hogy az üzletének védelemre van szüksége. Pékné ellenáll, ekkor megragadjuk a nyakánál fogva, a kemence mellé vonszoljuk, és ritmikusan beleverjük a fejét a tepsibe.

Óvatosnak kell lennünk, mert ha pékné meghal, nem fizet. Először egy nevetségesen alacsony összeget fog felajánlani, ezt növelhetjük, ha a kemence nyitott szájához cipeljük, és kissé bedugjuk a lángok közé. De nem strófolhatjuk a végtelenségig a védelmi pénzt, mert eljön az a pillanat, amikor pékné inkább meghal, mint hogy fizessen. Ilyenkor nem árt kivégezni, enélkül olyan hiábavaló lenne a korábbi két perc. A Keresztapa bővelkedik a brutális jelenetekben, péknét fejbe lőhetjük közvetlen közelről, szétverhetjük a fejét vasrúddal, kitörhetjük a nyakát és a gerincére is taposhatunk, mindegyiktől nő a respect-level.

Beszerzés

A komolyabb küldetésekhez már fegyverekre lesz szükségünk, ezeket a parkokban ácsorgó semmirekellőktől vásárolhatjuk meg, változatos árakon: gépfegyverhez hozzájuthatunk már egy ezresért, de egy komolyabb géppuska félmillió dollárba (akkor még nagy pénz volt) is belekerül. Ez pedig nem kevés, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy küldetésért alig párezer dollárt kapunk.

Persze ahogy megyünk előre a történetben, egyre több folyik be a védelmi pénzből, ahogy a család is többet juttat, amint elérjük a belső köröket. A cél természetesen az, hogy Don váljék belőlünk, de addig még megszámlálhatatlan gerincre kell rátaposnunk.

A játékmenet ugyanaz, mint amit a GTA-ban, vagy pár évvel ezelőtt a Mafiában, ahogy a grafika is. A mondat első felében nincs negatív felhang, a stílus bevált, miért is kéne változtatni egy szórakoztató felépítésen. A második fele már kritikusabb, hiszen a Mafia 2002-es játék, ehhez képest viszont nem sok újdonságot mutat a Keresztapa, már grafikailag. Kicsit több a kelés a figurák arcán, néha átrepül egy-egy újságpapír az úton, galambok ücsörögnek a járdán (nyugodtan átgázolhatunk rajtuk, oda vannak ragasztva), de az épületek ugyanolyan sematikusak, a bokrok csak textúrák, a szobák pedig mindenhol ugyanolyanok.

Cserébe viszont egy gyengébb gépen is elfut a játék, és szinte sosem kell várnunk a töltésre, csak egyszer: amikor betöltődik a töltés menüje. Kattintunk a Load ikonra, megjelennek a mentések, de nem léphetünk tovább, amíg a képernyő jobb sarkára be nem tölti a karakterünk arcát a gép. Ez eltart vagy fél percig, aztán klikk, és másodpercekkel később már New Yorkban mészárolhatunk.

Lehetetlen irányítás


Klikk a galériára!
A Keresztapában fontos a számítógép segítsége, látszik, hogy a játékmenet erre van kihegyezve: a figura képes automatikusan célozni, vagy például mindig azon az oldalon száll ki az autóból, amelyiken a gép szerint ki akarunk szállni. A baj csak az, hogy a gép tök hülye: a hátam mögött ácsorog a mogorva gonosz, óriási shotgunnal a kezében, naná, hogy a remegő pincérnőt állítja a célkeresztbe az automatika. Harminc rendőrautó, meg öt ellenséges család üldöz két városrészen keresztül, már látom a szállásom, ahová bármikor bemenekülhetek, oda nem követhet senki, és az üldözők is lekopnak, amíg bent vagyok. Becélzom, hogy az autóm bal ajtaja pont a kapu előtt álljon meg, befékezek, kiugrom a járműből, de a gép a jobb oldalon rak ki, a többiek legnagyobb örömére, akik kedvükre szitává lőhetnek. A baj az, hogy az automatika nélkül gyakran még nehezebb a dolgunk, bonyolult az irányítás, a figura össze-vissza forog, bénázik, idióta.

A legbosszantóbb dolog az autózás: eleinte szórakoztató végigjárni a régi New Yorkot, különböző városrészek, különböző élethelyzetek, gépjárművek. Rájövünk arra is, hogy ha dudálunk, nem is kell kerülgetnünk az autókat, hiszen azok maguktól félreállnak. Aztán idővel kezd kissé unalmas lenni a vezetés. Ki kell nyírnunk a Barzinik consigliere-ét, irány New Yersey. Bombát kell dobni a Tattaglia család rezidenciájára, menjünk Brooklynba. A küldetések legfeljebb pár percig tartanak, a kocsikázás meg 8-10 perc.

Ugyan mégis miért gondolták az alkotók, hogy bárkit is szórakoztatni fog, amikor hosszú perceken keresztül autózhatunk a New Yerseryt Little Italyval összekötő nyílegyenes alagútban? Ha száguldozni vágyom, megszerzem a Need for Speed Most Wantedet, a Keresztapa a történetben meg a küldetésekben legyen erős. Persze vannak fontos feladatok is, de ezek rendszerint a város ellentétes végén várnak ránk, úgyhogy egy idő után nem is foglalkozunk velük. Megzsarolunk egy ártatlant itt, aztán hat utcával feljebb kivégzünk pár Barzinit, veszünk töltényt a fegyverünkbe a parkon túl, aztán előbb-utóbb majd odaérünk a Corleone-rezidenciára, ha már Tom Hagen annyira látni szeretne minket. Vagy jöjjön ide.

Kihívás és respect-level


Klikk a galériára!
Persze nyilván a realitás követeli meg a valósághű távolságokat, de ez engem nem érdekel, főleg nem egy olyan játékban, ahol egyedül kell kivégeznünk legalább hatvan ellenfelet egy-egy komolyabb küldetésben, pedig itt még páncél meg rocket jump sincs. Talán azért ilyen nagyok a távolságok, hogy megtanuljunk autózni, ami azért lehet fontos, mert a kocsi jobb fegyver, mint a shotgun, vagy a colt. A legegyszerűbb ugyanis elütni az ellenfeleket, aztán ha az összes családtagot meg rendőrt végigkentük a járdán, kényelmesen besétálhatunk az üzletbe és átvehetjük az irányítást.

Összességében azért nem annyira rossz a Keresztapa, jó a hangulata, és van motiváció is: ki ne akarna bevágódni Don Corleonénál? A történetvezetés több ponton megegyezik a filmével, mi védjük meg a keresztapát a korházban, nekünk kell elrejtenünk a fegyvert az étteremben, amivel Michael Corleone lelövi a törököt, Virgil Sollozzót. Ha megtanuljuk a billentyűkombinációkat, látványos akciókat láthatunk, hiteles a karakterünk, ahogy a falnak lapulva néha belő pár golyót a hentesnél vicsorgó gengszterekre. Ráadásul ha sikerül valamelyik lehetetlen küldetés – mondjuk bombát rejtünk egy ellenséges család alagsorába, közvetlenül azután hogy lemészároltuk egyedül a teljes családot – óriásit nő a respect-level, és mi is jobban érezzük magunkat a gyilkolás után.

The godfather

Közepes grafika, remek zene, nehéz irányítás, szaggatott játékmenet: A Keresztapa szórakoztató játék, de azért nem nagyon.

 

Hivatalos Honlap

Oszd meg élményeidet!

Oszd meg nyári élményeidet más utazókkal is, tölts fel beszámolót, fotókat!

Ha már erre járok beugrom

..tényleg ez történt, Palau és Mikronézia szigeteit járva úgy döntöttem, hogy Saipanra is átugrom.