További Szoftver cikkek
A XX. század elejétől egyre több nép irodalmában megjelent haiku jellegzetes japán versforma és egyben lírai műfaj. A megkülönböztetés azért fontos, mert az ugyanebben a formában íródott tréfás alkalmi versek és halál előtti búcsúversek nem tartoznak a műfajba.
Egyszerű szerkezetű: három sorból áll, a sorok öt, hét, öt szótagosak. A sorvégek elvileg kötetlenek, akár rímelhetnek is, ám ez nem kötelező. A szimmetrikus forma adta ritmus, a magán- és mássalhangzók értéke és a rövidség miatt erőteljes zeneiség jellemzi.
Haikutörténelem
Az első haikukat a 7. században írták: a műfaj (tanka néven) japán népdalokból alakult ki, kínai hatással. Eleinte öt sorból (5-7-5-7-7) álltak, az első háromban egy látványt és/vagy az általa előidézett benyomásokat örökítette meg a szerző, míg a két záróban az erre adott reflexiók következtek. Ebben a formában társasági játékká is alakult: valaki elkezdte a verset, valaki más pedig hozzátett kettőt, míg a következő játékosnak az előző két sort kellett folytatnia. A tanka három sorra rövidülésével jött létre a haiku, és a 17. században akkora népszerűségre tett szert, hogy fokozatosan kiszorította ötsoros elődjét.
A hagyományos haiku elméletét a 17. század második felében dolgozták ki. Eredetileg inkább könnyebb tartalmúnak, szójátékokra épülő, összejöveteleken előadott komikus verseknek számítottak. Aztán egyre súlyosabb tartalommal és plasztikus képekkel telítődtek.
Magát a szót Maszaoka Siki alkotta meg a 19. században. (Korábban a haikai és a hokku neveket használták a szigetország egyik védjegyének tekinthető háromsoros költeményekre.)
A számítógépes poézis kezdetei
A program által generált haiku egyidős a számítógépes költészettel. 1968-ban készítették el az első haikugyártó szoftvert. Sem a szoftver, sem a hardver nem maradt fenn, csak az egyik programozó, Margaret Masterman 1971-es esszéje (Computerized Haiku). Művüket az 1968-as londoni Cybernetic Serendipity kiállításon mutatták be, azóta is a számítógépes poézis egyik figyelemreméltó első kísérleteként tartják számon. (A serendipity szó csak körülírással fordítható magyarra: képesség értékes dolgok találására, ott, ahol kevéssé valószínű.) „Elfogadható versek” – írta Carole McCauley (Computers and Creativity, 1974). Ray Kurzweil szintén hivatkozott rájuk az 1990-es Intelligens gépek korában. Margaret Boden egyértelmű sikerről beszél (The Creative Mind, 1992).
Szilíciumalapú költő
Az MIT-t is megjárt, világhírű múzeumokban és fesztiválokon kiállított Naoka Tosa, a Kiotói Egyetemen dolgozó multimédia-művész és kutató számítógépek és emberi kultúra kapcsolatát vizsgálja; azt, hogy miként értik meg az előbbiek az utóbbit.
Legújabb munkája egy interaktív haikuíró rendszer: a felhasználó begépel két-három kulcsszót, majd a program azokhoz kapcsolódó verset generál. A szoftver a megfelelő szavakat több adatbázisban és tezauruszban is keresi. Több szempontot, fonetikait (hangutánzás, hangfestés, stb.) és jelentéstanit (ugyanarra az évszakra vonatkozás, stb.) igyekszik kielégíteni. Egy, a szavak kapcsolódási szabályait tartalmazó adatbázis segítségével jön rá az optimális kombinációkra. Ha a felhasználó elégedetlen, vagy finomításokat szeretne, természetesen megváltoztathatja a végeredményt. Ráadásul úgy, hogy a program tanul belőle, és a későbbiekben tapasztalataira is támaszkodik.