Hadd szögezzem le, hogy szerintem elsősorban az agyatlan autóversenyzős játékoknak van létjogosultságuk. Ha arra lennék kíváncsi, hogy milyen nehéz úton tartani egy autót 170-nel az S-kanyarban, kipróbálnám a sajátommal, persze meghalnék. A játékokban pont az a jó, hogy adott esetben be lehet venni 170-nel azt az S-kanyart, és ha mégsem sikerül, akkor sem történik semmi. Nem kezd el füstölni a járgány, nem esik le az oldala, nem kell helyére rakni az ékszíjat, elég mérgelődni azon, hogy a falnak csapódás után lelassultunk 140-re. Szívás, de nem nagy.

Ésszel, de nem sokkal

A kedvencem éppen ezért a Need for Speed-sorozat, a Most Wanted valami olyan magasra helyezte a lécet, amit szinte lehetetlen átugrani: boldogan nekimehettünk a rendőrök sorfalának, simán átsuhanhattunk a kamion kerekei között, nem történt semmi bajunk, az akcióknak, a változatos játékmenetnek és a remek zenének hála nálam máig az a játék a stílus ötcsillagos darabja.

A Project Gotham Racing hasonló, mégis egészen más. Egy becsapódástól nem feltétlenül amortizálódik le az autó, de nem ajánlatos belemenni egy vizes halálkanyarba 150-nel, mert garantáltan ki fogunk csúszni. Akkor meg Schumacherbe oltott Kimi Hamilton legyen a talpán, aki visszahozza a pályára az autót.

A sorozat harmadik darabja debütáló cím volt az Xbox 360-on, egyebek között ennek a játéknak kellett volna megpörgetnie a kezdeti eladásokat, amit a szoftver meg is tett. Bár azt sejtettem, hogy a PGR3 még messze nem mutat meg mindent az X360 erejéből, jó, hogy volt egy olyan autóversenyzős program (az NFS MW mellett), ami az első pillanattól rendelkezésre áll a Microsoft konzoljához. Engem nem különösebben hatott meg a játék, de elszórakoztam vele, és elhittem a környezetemnek, hogy valóban zseniális darabról van szó: ha ők mondják, minek rontsam el az örömüket.

A negyedik rész most, két évvel később jelent meg, hogy azok is a Microsoft konzolját válasszák, akiket valamiért nem érintett meg a Halo 3. Friss játék ez, újracsiszolt grafikus motorral, és néhány újítással, ami nem változtatott alapvetően a programon, de legalább nem hagyta ellaposodni a sorozatot.

Ami a hardverben lakik

A grafika sokat javult, most sem veri le a plafont, de majdnem: pont olyan, amilyen egy kétéves, újgenerációs konzolra megjelent játéknak lennie kell, szinte mindent kihoz a hardverből. A környezet élőbb, mint valaha (bár amikor a szalagkorlátnak csapódok 270-nel, elvárnám, hogy az unott hátralépésnél azért élénkebben reagáljon a közönség), a városok szépek, New York például pont úgy néz ki, mint a valóságban, és többnyire az az épület jön a következő sarkon, amire saját tapasztalatom alapján számítottam. Az autók kidolgozása is remek, persze valójában öt-tíz éve eljutott már oda a szoftveripar, hogy alig érzik a játékosok a fejlődést: a Need for Speed első része is kinézett már úgy, hogy óriási tempó mellett nem jelentett problémát a táj egyszerűsége. Amióta nem két poligon jelzi a fákat meg a házakat, alig van jelentősége annak, hogy mi mellett suhanunk el 270-nel; úgysem látjuk.

Azért az autók fényezésén tükröződő környezet még így is feltűnik, a havas táj is szép, de az esős út már konkrétan beszarás. Az utak pont úgy csillognak a nedvességtől, mint a valóságban, életszerű az is, ahogy az eső ráhull a karosszériára, ennél már csak az autó viselkedése a meggyőzőbb: pont úgy vesztjük el felette az uralmat, miután átsuhantunk egy nagyobb tócsán, mint a valóságban.

A jeges részeknél már kevésbé meggyőző a szimuláció, persze nincs összehasonlítási alapom, elég ritkán próbálok tükörjégen bevenni egy halálkanyart 80-ra lassítva. Viszont tettem már meg a Hannover-Berlin távolságot nyári gumikkal és elromlott gyújtástrafóval (négy hengerből csak három működött) úgy, hogy az úton egymást váltották a havas és a jeges foltok, miközben 90 alá nem eshetett az átlagsebességünk. Úgy érzem, azon az estén, az árokba szaladt Mercedesek és a nanométeres kormánymozdulatok estéjén értem férfivá, de még az is semmi volt a folyton falnak csapódó Jaguárokhoz meg Maseratikhoz képest, márpedig a PGR4-ben akad ezekből is bőven.

Az irányítás egyébként jópofa. Nem olyan egyszerű, letisztult, sallangoktól és kanyaroktól mentes, mint a Most Wanted esetében, de a pályák csak kicsit terhelik meg az agyat, még épp elfogadható mértékben. Egy jó kanyarhoz azért már gondolkodni kell, megfelelő időben fékezni, behúzni a kéziféket, visszaváltani majd kövér gázt nyomni, nem mindegy a kanyarív sem, egyszerűen oda kell figyelni a versenyre, amit az ugrató után érkező kanyarok, és az ostoba íven kanyarodó ellenfelek tovább nehezítenek.

Mozartra

Egy pörgős üldözésnél fontos a zene is, aminél hallottam már jobbat, a játék aktuális állásához szorosabban simulót, de attól még sokat ad a PGR4: megszámlálhatatlanul sok stílus, dal van a korongon, és nincs annál meggyőzőbb, mint amikor Mozart Kis éji zenéjére vagy Wagner Walkürjére bőg fel a Murcielago V12-ese. Persze nem kell aggódni, van elég hip hop meg zúzós is a listán.

Újdonság, hogy mostantól motorokkal is nekivághatunk az üldözésnek, bár sok átjárást nem látok a két kategória között. Mert aki autós, az az is marad, kipróbál egy motort, ha úgy tartja kedve, de egy percig sem gondolja komolyan, hogy a Hayabusa egyhármas, 156 lóerős motorja felér a Ferrari F50 GT V12-es, 750 lóerős 4,7-esével. Ugyanígy értelmezhetetlen egy motorosnak az a pár négyzetméteres paca, ami elfoglalja az út közepét, és több tízmilliós vételára ellenére csak hétezerig pörgethető a motorja.

Na de mostantól mindenki kedvére versenyezhet járműtől függetlenül, kár, hogy a motorosok csúnyán lemaradhatnak, mert úgy tűnik, valamivel lassabbak, mint a kocsik. Kanyarban persze sokat faraghatnak a hátrányukból, de valahogy négy keréken könnyebb a PGR4, ráadásul eszembe se jutott többet kiszállni az autóból egy balul sikerült bosszú után. Történt, hogy megelőzött egy motoros, aztán gúnyosan integetett, ezzel húzva alá, hogy megelőzött. Természetesen felbosszantott, és csak egy kanyart vártam azért, hogy visszaadjam a kölcsönt: szélárnyékból támadva elütöttem a szerencsétlent. Amikor százzal elfordultam, még láttam, ahogy a motor megbillen, de azt is, hogy szegény pilóta leesik róla, pedig én azt hittem, csak megkarcolom a benzintankját. Na, akkor határoztam el, hogy többet nem szállok ki a kocsiból.

A választék egyébként elég nagy, ráadásul örvendetesen gyorsan le lehet tudni a Ford Sierra fémjelezte kategóriát, és rögtön egy RS4-es volánja mögött találjuk magunkat, ami csak arra jó, hogy felfedezzük: hiába alig száz lóerő a lemaradása, egy világ választja el a Lamborghini Gallardótól. Végül az A osztályban Murcielagók, Koenigseggek, McLaren F1-ek várják az embert, ezeknek már akkora az erejük, hogy nehéz lesz velük ütközés nélkül kijönni egy kanyarból.