Ambrus
-7 °C
3 °C

Terrortámadás Budapesten

2006.05.05. 11:56
A magyar Digital Reality legújabb stratégiai játékában szétrobbanthatjuk az Erzsébet téri buszpályaudvart, és rakétákkal lőhetjük az Eiffel-torony lábát. A grafika remek, a zene is, a szinkron viszont gyenge.

Van Armand Assante-nak egy borzasztóan rossz filmje. Valójában a színész tele van vállalhatatlan mozikkal, a Végső Játszma viszont úgy szar, hogy közben mégis tetszik. A történetre nem emlékszem, valami ügynökös, de a lényeg: a film Magyarországon játszódik. A Végső Játszma szerint 2001-ben még mindig szovjet csapatok állomásoznak nálunk, és odahaza mindenki Kamarinszkaját táncol, de mindez kit érdekel, amikor épp Sopron háztetői között lövöldöznek egymásra a jók meg a gonoszok? Amikor végre nem a Temzén, hanem a Dunán, a Parlament előtt látunk hajós üldözést!

Alkalmatlanság


Klikk a galériára!
A Digital Reality játéka, a War On Terror komoly előnnyel indul, hiszen amikor ellátogattam a szoftverfejlesztőhöz, láthattam a magyar pályát. A terroristák épp az Erzsébet teret lőtték ripityára, és amikor a régi buszpályaudvar épülete összeomlott, az annyira megérintett, hogy még egy könnycseppet is elmorzsoltam.

Mindezek ismeretében elvileg alkalmatlan vagyok arra, hogy reális képet adjak a War On Terrorról. Mutatnak egy szétlőtt magyar katonai UAZ-t, és máris zokogok. Ilyen körülmények között óriási szerencse, hogy nem a budapesti küldetéssel indul a játék, arra viszonylag későn kerül sor, amikor már rég kialakul a kép a játékról.

Kell a gép

A War On Terror természetesen stratégiai játék, a hazai játékfejlesztők kötelező stílusa. A történet szerint a közeljövőben egy ismeretlen célú és összetételű csoport, a Rend terrorizálja a világot. Robbantgatnak és lövöldöznek mindenfele, ami annyira felháborítja a nemzeteket, hogy végső elkeseredésükben összefognak. Létrejön a World Forces, hogy lezúzza a Rendet, de játszik még a Kínai Népköztársaság is. Bármelyik csapatot választhatjuk, a játék során úgyis kiderül, hogy a terroristák nem is olyan gonoszak, a kommandósok nem is olyan jó fejek, a kínaiak meg, nos ők kínaiak.

A játék grafikája remek. Távolról, közelről, mindenhonnan, a szokásos stratégiai képhez képest komoly közelítést enged a játék, van olyan nézet, amikor egyetlen katona kitölti az egész monitort – és még így is jól néz ki. Baj csak akkor van, ha túl sok tankunk, katonánk zsúfolódik össze a pályán, mert közelíteni lehet, távolítani már nem eléggé, így nehéz átlátni a teljes csatamezőt.

A jó grafikának persze ára van, nem árt egy közepesen erős hardver, az Athlon XP 2600-as egy nVidia Geforce 6600 GT-vel épp elég volt a játéknak, fél gigabájt memóriával viszont nem is érdemes nekivágni a küldetéseknek: túl sok lesz a töltés, meg a szaggatás. Plusz 512 megabájttal csodákat művel, ez a tízezer forintos beruházás már amúgy is esedékes, főleg, hogy 200n-ben végre megjelenik a Windows Vista.

A zene talán még jobb, mint a grafika, persze a kettő együtt az igazi. Mint a Sólyom végveszélyben című Ridley Scott filmben: zene nélkül csak egy átlagos katonai akciófilm lenne, de Hans Zimmernek hála, betakar a hangulat. Már csak azért is érdemes párhuzamot állítani a játék és a film között, mert az egyik első küldetés olyan, mintha a moziból másolták volna ki. Nem a sztorit, a hangulatot.

Bevetésen


Klikk a galériára!
Csapatainkkal be kell hatolni egy arab városba (a helyszín Irak), és pár épületet szét kell lőni: van, ahol terroristák bujkálnak, máshol meg csak találkozónk van az informátorral. A küldetés végén a sereget össze kell vonni a városból kivezető úton, hogy ott várja a mentőhelikoptereket.

Persze támadás várható minden irányból. A katonákkal elaknásítom a környéket. A páncélos járműveket összevonom az út közepére, közéjük berendelem a katonákat, és várom a támadásokat. Persze jönnek is a terroristák, aki túléli az aknamezőt, azt leszedem az Hummer tetején ácsorgó gépfegyveressel, a gyalogosok meg pár sérüléssel megússzák a csatát a páncélosok oltalmában. Közben végig jól eltalált, dinamikus zenét kapunk, úgyhogy tényleg izgalmas a játék.

Ezek a legjobb pillanatok. A későbbiekben már szabadon rendelhetünk csapatokat (ugyanis ezeket nem gyártják, hanem helikopterrel hozzák), eleinte persze katonákkal próbálkozunk. Aztán fokozatosan rájövünk, hogy a tank sokkal többet ér, egy idő után pedig már csak páncélosokat kérünk, ezekkel simán végigzúzhatunk a pályán.

Paradigmaváltás

A legszomorúbb része a játéknak, amikor rájövünk, hogy már nem kellenek az emberek, de tele van velük a pálya. A fordulópont valószínűleg mindenkinél a havas küldetésnél lesz, melynek a végén – úgy tűnik – végtelen mennyiségű ellenséges tank, meg rakétás terepjáró várja csapatainkat.

Eleinte taktikus támadással próbálkozom, lépésről-lépésre haladok, első sorban a tankok, a talajhoz rögzítve lőnek a távolba. Néha egy katonát az ellenséghez küldök, hogy segítségével a tankok bemérhessék a célt, de felesleges az áldozat, nem jutok előre. Szeretnék páncélosokat rendelni, de nem lehet, mert tele van a pálya az embereimmel, és egyszerre legfeljebb 60 egységem lehet.

Gyűlölettel nézek a töküket vakaró, használhatatlan katonákra. Kiadom a parancsot! Egy csapattá rendezem őket, és megindítom a támadást a tankok ellen. A csata alig fél percig tart, füstölnek az ágyúcsövek, aztán egy csomó holttest fekszik a harcmezőn. Végre tudok újabb egységeket rendelni, jöhetnek a páncélosok!

Pillanatokkal később tucatnyi tank várja a parancsomat, hogy aztán két perc alatt győzelemre vigyék az addig taktikusan vívott, háromnegyed órán át döntetlen csatát.

A játék tehát egy idő után inkább arról szól, hogy mekkora túlerőt tudunk felvonultatni, igaz, nehezebb fokozatokban gondolkozás nélkül nem jutunk semmire. Ráadásul még negyven tankkal is kudarcot lehet vallani négy helikopter ellen, ha nem adunk melléjük légelhárító ütegeket, harci helikoptereket, meg javítókocsikat.

Akadnak bosszantó apróságok is. Előfordul, hogy amikor rögzítjük a tankot, az valamiért végsebességre kapcsol, és behajt az ellenséges tankok kereszttüzébe. Máskor még kénytelen vagyok veszélyes idiótákkal harcolni: utasítom az ostromgyűrű egyik szélén álló, kellően szétlőtt harckocsit, hogy vonuljon át a másik oldalra, a javítóautóhoz. Persze feltételezem, hogy a vezetőnek van annyi esze, hogy a páncélosok oltalmat nyújtó sorfala mögött halad el, de nem, inkább előttük, pont az ellenség lőtávolságán belül, így három másodperc alatt darabokra szedik. Nem elviselhetetlen hibák ezek, csak dühítők.

Mentségek


Klikk a galériára!
A War On Terror leggyengébb pontja a szinkron. Nem jó szidni, hiszen a fejlesztők szinte szívességből készítették el, legjobb esetben behozza az árát a színészek alkalmazása és a magyar szöveg megírása. Főleg, hogy ismert színészeket kerestek, így a karakterek többek között Bobby Ewing és Dana Scully magyarhangján szólalnak meg, elég gyengén. Mintha mesét olvasnának, a gonosz, bár igazságos sárkányról, aki sok viszontagság és mulatságos kaland után végül beáll egy alabamai gospelkórusba.

Persze a színészek mentségére szóljon, hogy a szövegek is gyengék, nem tudom, hogy az angol verzió milyen lehet, de a magyarral nem sokat dolgoztak, az biztos. Olyan, mintha egy 15 éves, szókészletét kizárólag C-kategóriás amerikai filmekből szerző gyerek írta volna.

Ja, és a magyar pálya: itt a terroristákkal vagyunk, el kell kapnunk egy kínai diplomatát. És tényleg szétlőhetjük a buszpályaudvart. És tényleg gyilkolhatunk a Kempinski előtt.

War On Terror

Élethű grafika, remek zene, gyenge szövegek: a War On Terror pörgős stratégiai játék, szórakoztató játékmenettel, pár megbocsátható hibával

 

Hivatalos Honlap