Eddig a kutatók úgy gondolták, az ember és a főemlősök kitűnő színlátása a gyümölcs- és ennivaló-gyűjtögetés hatására tökéletesedett. Lynne Isbell, a kaliforniai Davis Egyetem antropológus professzora szerint azonban ennél veszélyesebb körülmény, a kígyók elkerülésének szándéka vezetett az emberi éleslátáshoz.
Jó, ha közelről látja
Jobban lát, ha ránéz a mambára?
"A kígyó az egyetlen ragadozó, amit fontos, hogy hamar észrevegyünk. Ha messze van, nem veszélyes" - érvelt Lynne Isbell a CNN-nek. A Human Evolution című folyóiratban megjelent tanulmánya összefoglalja a neurológiai kutatások eredményeit, amelyek szerint az agy látásközpontja közvetlen kapcsolatban áll az agy éberség-, félelem- és tanulásközpontjaival.
A törzsfejlődés során az emlősök körülbelül százmillió évvel ezelőtt jelentek meg, ugyanakkor, amikor azok az ősi kígyófajok, amelyeknek elég nagy szájuk volt ahhoz, hogy megsebesítsék, esetleg bekapják a kifejlődő emlősöket. A ma szintén nagy veszélyt jelentő ragadozók - a nagymacskák, sólymok és sasok - ennél később jelentek meg, így a főemlősöket fenyegető mérges kígyók jelentették azt a veszélyforrást, ami alapján felgyorsult a főemlősök védekezési formáinak fejlődése.
Evolúciós fegyverkezési verseny
"Ez egy evolúciós fegyverkezési verseny a ragadozók és a prédák között. A főemlősök jobban járnak, ha látják, és óvakodnak a kígyóktól, a kígyók pedig jobban járnak, ha képesek a rejtőzködésre és a mérgezésre" - mondja Isbell.
Elméletének alátámasztására Madagaszkár példáját említi az antropológus, ahol nem élnek mérges kígyók, és a lemúrok látása - véleménye szerint - emiatt rossz, emiatt nem fejlődött az elmúlt hatvanmillió évben.