A napfoltok a megnövekedett felszín alatti mágneses tevékenység eredményei. A finnországi Oulu egyetemén dolgozó Ilya Usoskin geofizikus munkatársaival és a német Max Planck Intézet kutatóival közösen a napfolttevékenységet vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy a negyvenes évek óta több napfolt jelent meg, mint az elmúlt 1150 évben összesen.
Izotópok
Az első napfolt-megfigyelések a 17. század elejéről, a teleszkóp feltalálásának idejéből származnak. Usoskin csapata egy fizikai modell segítségével azonban jóval korábbra is képes volt "visszatekinteni": a napfolttevékenységet az antarktiszi és grönlani jégben fellelhető radioaktív izotópok alapján rekonstruálták.
A jégrétegekből kimutatható az adott időszakban a levegőben található berillium-10 izotópok mennyisége. Ezt az izotópot az űrből származó nagy energiájú részecskék hozzák létre a légkörbe érkezve. Amikor a Nap aktivitása nő, a mágneses mező megóvja a Földet ezektől a részecskéktől, így az izotópok koncentrációja is kisebb.
Hatással van a felmelegedésre?
Már korábban is voltak arra bizonyítékok, hogy a berillium-10 ritkábban van jelen az atmoszférában, mint korábban, mondta a New Scientistnek Mike Lockwood, a brit Appleton Laboratórium munkatársa. De amikor meglátta a berilliumadatok és a napfolttevékenység összevetését, elmondása szerint arra gondolt: "Mi a fenéért nem én csináltam ezt meg?" Az összehasonlítás szerinte teljesen egyértelművé teszi a kutatók következtetéseit.
Ez a felfedezés minden bizonnyal felszítja azt a régóta húzódó vitát is, hogy lehet-e szerepe a naptevékenység változásainak a globális felmelegedésben. Usoskin és kollégái nem szívesen szállnának be a vitába, de munkájukra valószínűleg előszeretettel hivatkoznak majd azok, akik szerint az elmúlt évszázadban tapasztalható felmelegedés a naptevékenység változásával van összefüggésben. A Nap mágneses tevékenysége és a Föld éghajlata közötti összefüggés azonban továbbra sem tisztázott.