Hella
14 °C
27 °C

Örökölhető-e az intelligencia?

2012.10.16. 14:09
Az intelligencia az a sajátosságunk, amire talán a legbüszkébbek vagyunk. Nem fontos, hogy mi magunk rendelkezzünk vele személyesen, elég, ha a nemzetünk büszkélkedhet okos emberekkel. Magasztos érzés ugyanis egy intelligens nemzet tagjának lenni, hiszen ez valami vérrel terjedő dolog, ami más népekben csak hígabban csorog. Az intelligenciát nem tudjuk pontosan meghatározni, mégis mérjük, és magas számok esetén Mensa klubokba lépünk. Rendületlenül folyik a heves vita arról, hogy vajon elsősorban örököljük vagy a szorgalmunkkal érdemeljük ki ezt a képességünket. Mindkét elképzelésre vannak egyértelmű bizonyítékok, ami arra utal, hogy itt nem egy eldöntendő kérdésről van szó, hanem a két tényező együttes hatása a lényeg.

Az intelligencia – pongyolán fogalmazva – az összefüggések megértését és a problémamegoldó képességet jelenti. Gyakran az intelligenciához sorolják a gyors gondolkodást, a jó memóriát és a műveltséggel kapcsolatos ismereteket is. Másfajta gondolkodásmód szükséges ahhoz, hogy egy adott kereten belül hatékonyan megoldjunk egy problémát (analitikus gondolkodás), mint ahhoz, hogy magát a keretet feszegessük, és kevés információ alapján meglássuk a lényeget (kreatív gondolkodás), vagy hogy sok adat birtokában felépítsük magát a fogalmi keretet, és rendszerként szemléljük az adott problémát (szintetikus gondolkodás).

Szintén más kvalitások szükségesek egy absztrakt probléma megoldásához (IQ; intelligencia hányados), mint az emberekkel való kommunikációhoz (EQ, érzelmi intelligencia hányados). Zseninek tartjuk a különleges matematikai képességgel rendelkezőket, például az Asperger-szindrómás autistákat. Pedig ez a képesség valószínűleg alapból rendelkezésünkre állna, ha az ősi körülmények között lett volna értelme. Amikor ugyanis a barlangi oroszlán támadt az ősemberre, nem az volt a lényeges információ, hogy hány levél van a közeli vadalmafán, vagy hogy az oroszlán ugrásszögének és erejének ismeretében kiszámítsuk a pontos érkezési helyét, hiszen az ismert volt (az ősember maga). Az oroszlán szándékainak kifürkészése sokkal fontosabb volt: például felismerni, hogy evett-e már vajon.

Még fontosabb volt a törzsbéli társak szándékainak megfejtése, főként a törzsbéli nőkkel kapcsolatban. A problémát jelzi, hogy ma egy egyszerű számológéppel óriási sebességgel tudunk matematikai egyenleteket megoldani, de még a legütősebb szuperszámítógépek sem nem tudják reprodukálni az emberi lényeglátó gondolkodást, ez ugyanis jóval nehezebb probléma.

Óriási vita van azt illetően, hogy az intelligencia inkább örökletes, vagy szerzett sajátságunk. Az örökbecsű aforizma szerint egy genetikaprofesszor gyerekei öröklik, tanítványai pedig szerzik e képességet. Valamilyen ok miatt a genetikai teória tetszetősebb a laikusok számára mint a verejtékkel megszerzett képesség elmélete. Lehetséges, hogy ennek oka az, hogy a DNS-ben lappangó értelem menti azt a körülményt, ha ez esetleg külsőleg nem nyilvánul meg. Az egyes rasszok és népcsoportok elleni legmetszőbb gyűlölet is az IQ értékek genetikai létének megkérdőjelezésében nyilvánul meg.

Környezet és intelligencia

Az intelligencia tekintetében környezetként elsősorban a szociológiai körülményeket értjük. A stimuláló családi és iskolai légkör zsenit nevelhet. Nem lehet puszta véletlen, hogy a Fasori gimnázium ontotta a tehetségeket, mint ahogy az sem hogy a hejőkeresztúri általános iskolába a gyerekek sietve járnak, hogy tanulhassanak.

Egy–egy tanár áll a háttérben, aki képes megragadni a gyermekek és a fiatalok öröklött megismerés vágyát, nem pedig elfojtani, mint azt sokszor a jelen iskolarendszer teszi. Polgár apuka elhatározza, hogy sakkbajnokokat nevel a lányaiból – az eredmény ismert. Ezek a példák azt mutatják, hogy a motiváló környezet alapvető hatással van az intelligenciára. Hozunk-e valamit vajon a génjeinkben is?

Genetika és intelligencia

A viselkedés genetikai alapjait három különböző módszerrel vizsgáljuk. A klasszikus genetika összehasonlítja az együtt és a külön nevelt egypetéjű és kétpetéjű ikreket, a testvéreket és az adoptált gyerekeket és azok szüleit. Az értelmezési paradigma szerint – hacsak a két szélsőséget tekintjük – a külön nevelt egypetéjű közös vonásai genetikai eredetűek, míg örökbe fogadott gyerek hasonlóságait a vér szerinti gyerekekkel a közös családi környezet alakította ki.

A másik megközelítés az, amikor megpróbáljuk egy gén bizonyos variánsait (alléljait) vagy egy rövidebb kromoszómaszakaszt egy viselkedésváltozattal összefüggésbe hozni. Például, összehasonlítjuk az adott genetikai variáns gyakoriságát a viselkedés előfordulásával rokonok és nem rokonok között, és ha szignifikáns eltérést találunk, kész a magyarázat. A harmadik – csak állatmodelleken alkalmazható – megközelítés az adott viselkedésben vélhetően szerepet játszó gén kiütése. A génkiütött állat viselkedésének az ellenkezője lesz a gén funkciója. Például ha a mutáns állat fél a nyílt tereptől, akkor a felfedező viselkedésében szerepet játszó gént üthettük ki. Az intelligencia genetikai háttere is a viselkedésmodellekhez hasonló módszerekkel vizsgálható, bár az állatokon kapott eredményeket óvatosan kell értelmezni, mert az emberi intelligencia alapvetően más lehet.

A klasszikus genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy a biológiai szülőktől elkülönülten nevelkedő gyermekek észbeli képességeik sokkal jobban hasonlítottak a valódi, mint a nevelő szülőkére. Az IQ meghatározásában a genetikának 40-80 százalékot tulajdonítanak, de nem világos, hogy mi lehet ez a genetikai háttér.

A kolinerg muszkarin 2 receptor (CHRM2) az acetilkolin ingerületátvivő molekula egyik receptora. A receptor közvetlenül az idegsejtek ingerelhetőségét és az idegsejtek kapcsolódásának plaszticitását szabályozza, közvetett módon pedig a magasabb rendű kognitív folyamatokra van hatással. Különböző kutatások azt az eredményt hozták, hogy a 7. kromoszómán elhelyezkedő CHMR2 gén különféle allélvariánsai intelligenciabeli változékonyságot okoznak. Miféle genetikai változékonyságról van szó? Világítsuk meg a problémát a viselkedésgenetika példáján. Jelenleg kevés viselkedésbeli sajátság genetikai okát ismerjük. Az esetek többségénél a gének kifejeződését irányító szabályozó szekvenciák (promóterek) hosszbeli különbözősége okozza a viselkedésbeli különbséget. A hosszabb promóter rendszerint magasabb szintű génkifejeződést okoz. Ritkábban a gén által kódolt fehérjében van egyetlen aminosavbeli különbség a két eltérő viselkedés variánssal rendelkező egyed között. A leggyakoribb eset azonban az, amikor nem ismerjük az oki tényezőket, hanem csupán annyit tudunk, hogy bizonyos genetikai markerek egy adott viselkedésbeli variánshoz rendelhetők hozzá.

A genetikai markerek leggyakrabban úgynevezett sznipek, amelyek egyetlen bázisban való eltérést jelentenek. Például az ATATGACCCATAA szekvencia egyetlen bázis kivételével megegyezik az ATATGGCCCATAA bázissorrenddel. Abban az esetben beszélünk egy-nukleotid polimorfizmusról (SNP, ejtsd: sznip) ha egy variáns legalább 1 százalékban előfordul a populációban.

Tehát egy adott viselkedéshez bizonyos sznipet, vagy több sznip esetén sznipmintázatot lehet hozzárendelni. Ezek pusztán markerként szolgálnak, mivel fogalmunk sincs, hogy okként szerepelnek-e. Így van ez CHRM2 gén esetében is. Több kutatócsoport egymástól függetlenül különféle, a CHRM2 génben vagy annak közelében lévő sznipeket vagy sznipmintázatokat tudott összefüggésbe hozni az IQ-tesztek kitöltésének sikerességével, tehát az absztrakt problémamegoldással. A gond az csupán, hogy ez a korreláció nevetségesen alacsony (~0,4 százalék), amit egy statisztikus hibahatáron belülinek határozna meg. Hogy ezek mégis eljutnak szaklapokba, annak magyarázata az, hogy a szenzációéhség néha felfalja a tudományos precizitást.

Askenázi Nobel-díjak

A kelet-közép-európai zsidók nagyon sikeresek a tudományban, amit az általuk elnyert Nobel-díjak nagy száma is mutat. Ennek több magyarázata is létezik. Egyik a szokásos cionista összeesküvés alesete, amely szerint a Nobel-díj bizottságnak a „maguk fajták” felé hajlik a keze – de ezt persze nem vehetjük komolyan. Egy másik magyarázat a zsidók polgárosodottságával, és a társadalomban eltöltött szerepükkel magyarázza a fenti tényt. A harmadik lehetőséget a genetikai háttér jelenti. Egy érdekes feltételezés a 15. kromoszómán elhelyezkedő hexózaminidáz (HEXA) gén mutációját gyanítja a héttérben.

A HEXA enzim a zsíranyagcserében játszik szerepet. Ha mind az apai mind az anyai génkópia mutáns, akkor – elsősorban az idegsejtekben – káros mennyiségben felhalmozódnak az úgynevezett GM2 típusú gangliozid molekulák, és emiatt az idegeket körülvevő mielinhüvely nem alakul ki megfelelően. Ez a Tay-Sachs-féle szindróma, egy rendkívül súlyos betegség, ami viszonylag gyakori az askenázi zsidóknál. A feltételezés szerint a kór a heterozigótákban (egy mutáns és egy nem-mutáns HEXA gént tartalmazók) nem okoz betegséget, hanem az intelligenciát növeli. Ezt a jelenséget nevezik heterozigóta fölénynek, már amennyiben szelekciós előnyt is biztosít a hordozóknak. A mikéntre nincs magyarázat.

Az emberi agy homloklebenyében elhelyezkedő prefrontális kéreg többek között a kognitív funkciók székhelye. Az agy jutalmazó központjából a prefrontális régióba érkező neuronok dopamin idegátvivő anyagot használnak a kommunikációjukhoz. Különféle tesztekkel kimutatták, hogy ebben az agyrégióban az alacsony dopaminszint csökkent kognitív képességeket eredményez. A katekol O-metiltranszferáz (COMT) enzim a dopamin ingerületátvivő anyag lebontását végzi. A COMT génnek az embernél két fontos variánsa létezik: a met és a val allélek, amelyek a fehérje 158. pozíciójában metionin vagy valin aminosavakat kódolnak.

Egan és munkatársai kimutatták, hogy a val allél által kódolt fehérje négyszer magasabb enzimaktivitással rendelkezik mint a met variáns génterméke, ami azt eredményezi, hogy a val variánssal rendelkező személyek dopaminszintje viszonylag alacsony lesz. A met allél hordozóinak agyában viszont az idegsejtek – a magasabb dopamin szint miatt – nagyobb sűrűségben alakítanak ki kapcsolatokat az érintett agyterületeken. A vizsgálatok azt mutatták, hogy az olyan egyének, akik mindkét szülőjétől a COMT gén met allélját örökölték jobb kognitív funkciókkal rendelkeznek, viszont nehezebben jutnak döntésre, mint val alléllal rendelkezők. Az elképzelések szerint a COMT enzim aktivitási szintje kétféle stratégiát jelenít meg: bátor döntés alacsonyabb szellemi teljesítménnyel (met variáns), vagy hezitáló döntés magasabb kognitív funkcióval (val variáns). A körülmények határozzák meg, hogy melyik az adaptívabb viselkedés.

stockfresh 1225796 human-brain sizeS

A kíváncsiság génje

Sokan úgy gondolják, hogy az intelligencia az agy folyamatos tréningezése következtében alakul ki, tehát inkább következmény, mint ok. Az agyunk kreatív tevékenységre való használatát a motiváció serkenti. Tehát feltételezhető, hogy ha találunk a motivációra vonatkozó genetikai változékonyságot, akkor egyben az intelligencia öröklődési komponenseit is megismerjük. Az ember egyik dopaminreceptor (DRD4) génjében van egy olyan régió, amely ismétlődő szakaszokból áll: egyetlen ismétlődő szakaszt 48 bázispár alkot, ami 16 aminosavat kódol. A leggyakoribbak a négyszeres (R4) és a hétszeres (R7) ismétlődések.

Egy kutatásban az R7-es variánssal rendelkezők nagyobb motivációval keresték az újdonságot, mint az R4-es variánst hordozók. Közvetlenül az intelligenciára vonatkozó vizsgálatokat nem végeztek, kimutatták viszont, hogy az R7-es alléllal rendelkezők jóval könnyebben létesítenek egyéjszakás kalandokat (50 százalék), mint a R4-es változattal rendelkezők (20 százalék). A DRD4 sokfélség hatását a kíváncsiságra megvizsgálták egy cerkóffajnál és a széncinegénél is, s mindkét esetben pozitív korrelációt kaptak.

Hogyan lehetséges az, hogy egyetlen gén egy ilyen komplex tulajdonságot képes kódolni mint az intelligencia? Sehogy, az intelligenciát nyilvánvalóan rengeteg gén határozza meg. Még az is lehetséges, hogy mesterkélt egyes gének kiemelése, mivel az emberi szervezet egységes rendszer, és ha elveszünk belőle egy részt, akkor más részek sem működnek tökéletesen (ha egyáltalán). Elméletileg azonban lehetséges, hogy egyetlen gén változékonysága intelligenciabeli varianciát okoz a populációban. Az emberi genom változékonysága rendkívül alacsony, csupán 0,1 százalék a pontmutációk (egyetlen báziscsere) tekintetében. Ráadásul e változékonyság döntő többsége funkcionális szempontból semleges.

Érdekes módon azonban a viselkedést kódoló gének esetében relatíve magas a funkcionális változékonyság. Tehát valószínűleg egy magas intelligenciával rendelkező egyén nem egy, hanem több gén „megfelelő” allél variánsával rendelkezik, a genetikai komponensek tekintetében.

Valószínűnek tűnik, hogy egy átlagos genetikai háttérrel rendelkező emberből is lehet zsenit faragni, csak lehet, hogy kicsit nehezebb. Úgy tűnik, hogy a környezet és a gének ugyanarra a biológiai rendszerre hatnak, ez pedig a gének kifejeződése. A DNS és az azt körülvevő hiszton fehérjék kémiai módosítása a génkifejeződés elsőrendű szabályozó mechanizmusait képviselik. Az ezt vizsgáló tudományterület neve epigenetika. Gyanítható, hogy az intelligenciánk kialakulását illetően ez a diszciplína fog majd választ adni.

Evolúció és intelligencia

Az elménk emelt ki bennünket az állatvilág sötétjéből. De vajon mi volt a megnövekedett észbeli képességeink eredeti oka? Az intelligenciák egyfajta svájcibicskaként minden felmerülő problémát
megoldott volna, ez volt a sikerünk kulcsa? A modern evolúciós elméletek bizonyos speciális képességeket tételeznek fel az agy és elme fejlődésének mozgatórugójaként. Ezek egyike szerint az intelligenciánkat mások átverésére használtuk.

Mások szerint a magas szintű és hibátlan agyműködés csupán azt jelzi, hogy mentesek vagyunk a parazitáktól, és ezért a leendő partnerünk szemében kisebb genetikai rizikót képviselünk. Megint mások, az elmét a hencegés eszközének tartják. Egy alternatív lehetőség az, hogy az intelligencia csupán egy „megszaladt” dísz, mint a páva káprázatos tollazata. Az intelligenciánk és a partnereink intelligenciánkat illető csodálata egy mókuskerékszerű mechanizmus részeként pörgethette egymást az ősidőkben. Nem tudjuk a valós okot.

Az azonban bizonyos, hogy az elménket a génjeinken keresztül az evolúció formálta. A gének pedig elsősorban az evolúciós szempontból hasznot hozó viselkedés motivációjával érik el céljukat. Vajon felismeri-e ezt az intelligenciánk, és ha igen, képes-e ellentmondani a gének önzésének?

Népek intelligenciája

Nem tudjuk még a választ arra, hogy van-e genetikai különbség az egyes népek intelligenciáját illetően. Ha a válasz esetleg igenlő, akkor is csupán arról lenne szó, hogy az egyik nép átlaga a másik nép átlagától eltérő. Érdekes módon a leghangosabbak az IQ-görbe balsarkából kiabálnak. Soha nem arról van szó, hogy alávalók az alacsony intelligenciájúak, hanem, hogy a más „fajúak” alacsony IQ-val rendelkeznek. A sajátos logika alapját az képezi, hogy mivel én (az üvöltöző) egy intelligens néphez tartozom, ezért – még ha buta vagyok is – lappang bennem az okosság.

Az intelligenciákra vagyunk büszkék, hiszen ebben különbözünk az állatoktól. Érdekes módon mégis inkább a különféle sportokban mérjük össze a képességeinket, pedig az állatok erősebbek, gyorsabbak és ügyesebbek mint mi vagyunk. A sportesemények nézettségével még a műveltséginek nevezett vetélkedők sem veszik fel a versenyt. A műveltséget különféle tények – a biológiában rendszerint különféle legek – ismerete jelentik, nem pedig a hogyanok és a miértek megismerése.

A modern tudomány is megváltozott, mintha elvált volna egymástól a szakmai nagyság és a zsenialitás. Az ember a gondolatai elé tesz egy láthatatlan szűrőt, amit agyunk a prekoncepció hálójából szőtt. Azt hisszük, hogy vélekedéseinket a világ dolgairól a puszta logika határozza meg, és nem az előítéleteink. Sajnos ebben tévedünk, gondolatainkat ugyanis a szándékainkhoz igazítjuk.

(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)