Árpád
-2 °C
9 °C

A figyelemzavar az új népbetegség

2014.05.16. 14:52
A figyelemzavarral együtt járó hiperaktivitás 30 évvel a feltalálása után népbetegség lett, átlagosan minden osztályra jut egy ADHD-val diagnosztizált gyerek nálunk is. Miért lesz egyre több kliense a gyermekkori pszichiátriának, csak most kezdenek felismerni egy régen meglévő problémát, vagy a mai társadalom termeli ki nagyipari módszerekkel a viselkedési zavart? A poroszos iskola gyümölcse, az autonóm személyiségek normális ellenreakciója vagy középosztályi deviancia – sok minden felmerült az MTA kutatóintézeti vitáján, ahol az útmutató papirosok tízméterenként szegezték nekem a kérdést: neveletlen vagy beteg?

Na mégis, hogy lehetséges, hogy mindig ugyanannak a gyereknek esik le a ceruzája, persze teljesen véletlenül? Folyamatosan ficereg, addig izeg-mozog, amíg sikerül lekönyökölnie valamit, aztán meg az istennek se jönne föl a pad alól, fogdossa a többiek cipőjét, akik még legalább úgy csinálnak, mintha figyelnének. Ő meg mintha itt se lenne fejben, hát akkor már ne legyen sehogy se, jobb helyen van a folyosón, csak el ne kóricáljon, mert persze azért is a tanár a felelős. Most tényleg, ez normális?

Amikor én voltam alsós, mondjuk harminc éve, a kezelhetetlennek látszó gyerekeket leginkább éktelenül rossznak tartották, aki nyilván direkt csinálja maga körül a káoszt, hogy figyeljenek rá. Azóta, úgy néz ki, változott a helyzet. Ma jó esély van rá, hogy hiperaktívnak minősülnek, a diagnózis után pedig nem ritkán gyógyszeres kezelést írnak elő nekik. Ha valaki nem találkozott közelebbről a problémával, akár divatbetegségnek is gondolhatná, a századelőn a nők hisztériásak voltak, később mindenki depressziós lett, most meg egy társadalmi szint csemetéinél a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar terjedt el, na bumm. Valójában persze ennél jóval komolyabb dologról van szó, ami a súlyos egyéni nehézségek mellett egyszerre tükröz tömeges családi problémákat és az iskola válságát, az egyéni autonómia és a szabálykövetés ellentmondásosságát, miközben sok mindent elárul arról is, hogy éppen mit gondolunk normálisnak és patologikusnak. A gyermekkori pszichiátriai diagnózisokról rendeztek csütörtökön vitát az MTA Szociológiai Intézetében, Neveletlen vagy „beteg”? címmel.

Fura osztálytársak

Amióta a nyolcvanas években az angol rövidítéssel ADHD-ként (Attention Deficit Hyperactivity Disorder) emlegetett tünetcsoport bekerült a mentális rendellenességek hivatalos osztályozási rendszerébe, nagy karriert futott be. Az amerikai gyerekek 11 százalékát diagnosztizálták ezzel a problémával. Magyarországon ennél alacsonyabb, a becslések szerint olyan 3 -5 százaléknyi az előfordulási arány, de még ez is azt jelenti, hogy átlagban minden iskolai osztályban van egy elismerten hiperaktív gyerek, és akkor ott vannak még azok, akiknél nem történt meg az állapot felismerése – mondta a beszélgetést moderáló Fernezelyi Bori egészségszociológus.

A kutatóintézeti vitán az orvos, pszichológus és társadalomkutató vendégek mellett sokan voltak ott olyanok is, akik másképpen érintettek, szülők vagy éppen maguk is „diagnosztizált esetek”. Megszólalt például egy, az iskoláskorból már néhány évtizede kinövő hölgy, akinek elmondása szerint felszabadító érzés volt, amikor érett fejjel megkapta diagnózisát. Egy anyuka viszont éppen hogy tragédiaként és téves diagnózisként fogta fel, hogy gyereke erre a problémára kapott gyógyszeres kezelést. Ők annyira el akarták felejteni az egész procedúrát, hogy még a kórtörténettel kapcsolatos papírokat is fecnikre tépték szét utóbb. Van, akinek a pszichiátriai diagnózis a megszüntethetetlennek hitt problémáit új megvilágításba helyező, talán még közösséget, önértelmezési keretet is nyújtó fogódzó, másnak pedig tévesnek és igazságtalannak érzett megbélyegzés.

Eleven gének

A diagnózis pedig egyáltalán nem mindig egyértelmű. Igazából egy széles viselkedési spektrumról van szó, az alaptünetek, hogy a gyerek nem tud hosszan figyelni, rendszeresen félbeszakít másokat, valamennyire mindenkire jellemző egy életkor alatt, nincs éles határ az ADHD-s és az eleven gyerek között. Ha egy gyereknek egyedül a hiperaktivitás a problémája, az önmagában még nem is olyan súlyos dolog, nagyobb baj akkor van, ha – mint az elég gyakori – más zavarokkal együtt fordul elő. Legtöbbször az óvoda végén vagy az iskolába lépés egyébként is zűrös időszakában jelentkeznek a komolyabb tünetek, amelyek fölött már nem nagyon lehet szemet hunyni. Hogy pontosan miért alakul ki a rendellenesség, arról nincs szakmai konszenzus, genetikai okok és környezeti tényezők együttesen határozzák meg. Mint a beszélgetésen Kovács Ferenc pszichiáter főorvos mondta, az agykéreg neocortex területén látszik működési zavar, de a biológiai alap mellett is nagyon sok a bizonytalanság.

Amerikában, ahol ez komoly üzlet, amire egy egész fejlesztő iparág épült, sokak szerint például túldiagnosztizálják a gyerekeket, így jön ki az említett magas előfordulási arány. Kovács doktor úgy becsüli, hogy Magyarországon az ADHD-diagnózist kapók 10-20 százalékánál címkéznek tévesen, náluk valójában más viselkedési problémákat kategorizálnak így. A pontos diagnózis pedig a komplex – pszichoterápiás és időnként gyógyszeres – kezelés szempontjából nagyon fontos lenne: akiknek valóban szüksége van rá, a Ritalin rendszeres szedése sokat segíthet – igaz, ezt az inkább csak tüneti kezelést nyújtó szert általában az iskolai napokra kapják, és gyakori, hogy a köztes szünetekben az ADHD-tünetek még súlyosabban jelentkeznek.

De a részben gyógyszeres kezelés ellenére még a pszichiáter is úgy fogalmaz, hogy a hiperaktivitás és a figyelemzavar valójában nem betegség, hanem „olyanság”, veleszületett vonás, ahol a diagnózist és a kezelést leginkább az határozza meg, hogy a család, az iskola, a környezet mennyire tűrőképes a megszokottól eltérő viselkedéssel szemben.

Nagyon beteg hely ez az iskola

Két tanórát még jól kibírnak a hiperaktív gyerekek, a harmadik viszont már hihetetlen kínszenvedés nekik – mondta Vekerdy Tamás pszichológus. Már önmagában az is nagyon fárasztó nekik, hogy sok ember között kell lenniük, ugyanis minden ingerre figyelnek. A közhiedelemmel ellentétben nekik nem kevesebb a figyelmük az átlagembernél, hanem több, csak éppen az szét van szórva a térben, ezért nem tudnak tartósan egy irányba koncentrálni.

Ha egy galamb száll az ablakpárkányra, ő mindig odanéz, holott a társadalmi elvárás szerint ezt egy iskolai órán nem lenne szabad, fegyelmezetten kellene ülnie.

Az ADHD-s gyerek így nagyon gyorsan zavart fog okozni a rendszer működésében, ez azonban nemcsak az ő viselkedési problémájaként, hanem az iskola működési defektusaként is felfogható. Vekerdy Tamás a magyar fejlődéspszichológiai klasszikust, Mérei Ferencet idézte: az iskola vagy gyerekre szabott, vagy intézmény- és tantervközpontú, a magyar iskolák döntő többsége pedig az utóbbiak közé tartozik; Vekerdy szerint a poroszos nevelés már Németországból is kikopott, az csak Magyarországon maradt meg még mindig. „Az iskola frusztráló tényezőire mindenki máshogy reagál: a lányok, akiket a tanítónénik úgy szoktak szeretni, inkább pszichoszomatikus tünetekkel fizetnek az iskolai helytállásért, a fiúk pedig rosszalkodással”, ami erősebb esetben akár hiperaktivitásnak is minősülhet.

Miközben az érdemi differenciálásra, a valóban egyéni fejlesztésre képtelen oktatási rendszer is felelőssé tehető a figyelemzavaros gyerekek nehézségeiért, azt sokan elismerik, hogy ebben azért nálunk is javult a helyzet az elmúlt két évtizedben. Az integrált pedagógia térnyerésével ma már nem különítik el automatikusan a sajátos nevelési igényű gyerekeket, a tanároknak több helyen tartanak olyan továbbképzéseket, amelyek az ADHD-s gyerekekkel való foglalkozásban is segítenek – komplex módszerektől az olyan egyszerű belátásokig, hogy szamárpad helyett inkább előre érdemes ültetni a folyamatos szemkontaktus érdekében.

Deviáns karrier

Bár a cikk elején megidézett példa a folyosóra küldésről ma már remélhetőleg az állami iskolák többségében sem számít alapmegoldásnak, sok szülő inkább az alternatív iskoláktól remél több egyéni figyelmet. Ezekben az intézményekben a hiperaktív gyerekek is sokkal inkább építhetnek kreativitásukra. A waldorfos és hasonló opciók azonban már pusztán a szűkös férőhelyszám miatt is csak keveseknek állnak rendelkezésre, nem beszélve az ezzel járó anyagi terhekről. Külön kérdés, hogy mi lesz velük, ha a liberális szellemiségű iskolából kikerülve egy sokkal szorosabb alkalmazkodást elváró világban kell megfelelniük. Mint a beszélgetésen egy AKG-ban végzett ADHD-s lány mesélte, neki az érettségi után nagyon nehéz volt a teljesen eltérő szellemiségű magyar egyetemen helytállnia.

A monotóniatűrés a felnőtt ADHD-soknak sem erősségük. Ők Amerikában is gyakran inkább a művészeti szférában és a kreatív iparágakban tudnak jobban érvényesülni. Erre Jim Carrey lehet az egyik példa: a komikus nem volt könnyű gyerek, ha nem kötötték le újabb feladatokkal, folyamatosan zavarta az órákat és a társait szórakoztatta, de a sok ADHD-sra jellemző osztály bohóca szerepet idővel az előnyére tudta fordítani, mint arról karrierje is tanúskodik. A hasonló sikertörténetek az egész „kórállapotot” új megvilágításba helyezik. Ez tölti meg a külvilág számára is megfogható tartalommal azt, hogy ez nem annyira betegség, mint inkább egyéni sajátosság, vagy – Erőss Gábor, az MTA-s beszélgetés házigazdájának szavaival – adomány, ami nem csak negatívan, betegségként vagy neveletlenségként fogható fel.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Fergeteges Szilveszter

Fantasztikus szilveszteri vacsorával, hajnalig tartó bulikban, ismert sztárokkal töltheti el az év utolsó éjszakáját.