Pandora, Gabriella
7 °C
14 °C

Egy ezresből szálltunk le az üstökösre

15161682053 8567b32aae o.png
2014.11.17. 18:27
Képzeljük el, hogy van egy gumikacsánk és egy pingponglabdánk. Eldobjuk a kacsát, és a labdát megpróbáljuk repülés közben a hátára dobni. Tegyük fel, hogy ez sikerül, aztán helyettesítsük be a következőket: a kacsa félmilliárd kilométerre van, 55 ezer kilométeres óránkénti sebességgel repül, a labdát pedig csak azután dobhatjuk a hátára, ha előtte a Föld és a Mars körül is megpörgettük. És ez volt a Rosetta-misszó könnyebb része.

Az Európai Űrügynökség (ESA) történelmet írt, amikor a Rosetta szondáról induló, Philae nevű szonda 2014. november 12-én, magyar idő szerint délután 15:32 perckor sikerrel landolt a 67P/Csurjumov-Geraszimenko üstökös felszínén. Bár volt már olyan, hogy egy űrszonda mintát vett egy üstökös csóvájából, és földközeli aszteroidán már landolt a NASA, üstökösre történő leszállást az ESA előtt még senki nem tudott bemutatni. A kérdés most már csak az, hogy vajon mennyire érte meg a küldetés, főleg akkor, ha a szonda bizonyos szempontból nagyon nem úgy viselkedett, ahogy azt várták tőle. De azért örültek neki nagyon, nézzék csak meg:

Amíg azt nem látom, hopp

Az első, tervszerűen végrehajtott landolás után ugyanis a Philae-nek még maradt annyi mozgási energiája, hogy visszapattanjon az üstökös felszínéről, és ugorjon nagyjából egy kilométert, aztán még néhány tucat métert. A háromlábú mosógépre hasonlító szonda végül a kijelölt landolási zóna asztallap simaságú felszíne helyett egy hatalmas sziklákkal pettyezett területen ért földet, ráadásul az oldalán, két lábbal a talajon, eggyel az ég felé. Ez az amúgy is elég szerencsétlen helyzet végül azért lett végzetes, mert a szonda akkumulátorait feltöltő napelemek nem kaptak elég fényt. A szondával november 15-én éjjel fél kettőkor veszett el a kapcsolat, bár a szakemberek mindent megtettek, még megemelni és elfordítani is sikerült a szondát, de a jelek szerint hiába.

A küldetés ennek ellenére tulajdonképpen teljes sikernek mondható. A szonda nemcsak leszállt, de a tervezett méréseket is elvégezte, fényképeket készített a környezetről, sőt fúrásokkal mintát vett az üstökösmag felszínéből. Ráadásul a szonda valójában nem elpusztult, hanem hibernálta magát, még az is előfordulhat, hogy valamikor 2015 augusztusában, ahogy az üstökös egyre közelebb ér a Naphoz, a felszín megváltozik annyira, hogy újra megfelelő mennyiségű fény érje a napelemeket a működéshez. Bár még most sem tudni, hogy a gumikacsa formájú 67P-n pontosan hol is ért talajt a szonda, az biztos, hogy a rádiókapcsolat szempontjából kiváló helyen, így ha egyszer még felébred, elméletileg kapcsolatba lehet majd lépni vele. Közben hétfőn az is kiderült, hogy az üstökös körül keringő Rosetta kamerája több fotón is rögzítette, ahogy a Philae az első leszállás utáni felpattanás idején sodródott a üstökös felszínén:

A leszállás után szerzett adatokat a szonda szerencsére még időben visszaküldte, de azok elemzése még akár hónapokig is eltarthat. Szakemberek szerint minden egyes mérés, minta vagy fénykép, amit 10 kilométernél közelebb mért a Philae (vagy épp az őt szállító Rosetta űrszonda), már önmagában történelmi esemény, az pedig, hogy a szonda végül háromszor is leszállt a tervezett egy helyett, ráadásul sokkal ellenségesebb környezetben teljesített, mint amire tervezték, szenzációs befejezése az egy évtizedes utazásnak.

Minden kép történelem

Az első képeken például rögtön kiderült, hogy az üstökös felszíne a korábban gondoltnál jóval változatosabb, az egészen finom, porszem méretű szemcséktől a méteres szikladarabokig minden előfordul. A panorámaképeken a talaj kőzetének lukacsos, töredezett felszíne is kiválóan látszik. „A most gyűjtött adatok alapjaiban változtathatják meg mindazt, amit az üstökösökről tudunk” – mondta Matt Taylor, az ESA egyik szakembere. Az üstökösökről korábban amúgy olyan sokat nem tudtunk, szóval bőven van kérdés. Hogy alakulnak ki? Hogy maradnak egyben? Milyen szerepet játszanak a Naprendszer működésében? Lehetséges-e, hogy az élet alapköveit hordozzák? Ha a mintákban ott a válasz, hamarosan sokkal okosabbak leszünk, mint tegnap voltunk.

És ha össze akarjuk foglalni a küldetés lényegét, akkor ez a válasz arra a kérdésre, hogy miért érte meg nagyjából 400 milliárd forintot elkölteni erre az egészre: mert okosabbak lettünk. Emellett azért, hogy az Európai Unió megmutassa, képes komoly, látványos és korábban őrültségnek gondolt tudományos projektek végrehajtására. Hasonló teljesítmény volt az, mikor a szovjetek először küldtek embert az űrbe, vagy amikor az USA először vitt embert a Holdra, akkoriban szuperhatalom volt az az ország, ami ilyesmit hajtott végre.

3 euró 50 cent, csak oda

Ráadásul fontos tudni, hogy ezt a 400 milliárd forintot egy húszéves projekt vitte el, és ebben benne van a fejlesztés és a fellövés költségein túl a tudósok fizetése is. Thomas Reiter, az ESA egyik igazgatója szerint a végeredmény nagyjából néhány eurocent fejenként, ha azt nézzük, mennyi pénzt is vitt el a Rosetta és a Philae az EU lakosaitól. Más források 3 és fél euróról beszélnek, vagyis nagyjából egy ezresről, forintban. Összehasonlításul: a magyar kormány az elmúlt négy évben egy főre lebontva nagyjából 6500 forintot költött el eddig stadionokra.

De nemcsak az fontos, hogy mennyi nettó tudomány jön ki az elköltött pénzből. Ez a küldetés kiváló példája annak, hogy lehet a következő nemzedéket is inspiráló tetteket végrehajtani. Kevesebb pátosszal ez úgy hangzik, hogy legközelebb, ha valakitől azt kérdezi a gyereke, hogy mi a fenének kell trigonometriát meg fizikát tanulni az iskolában, nem kell kétségbe esni, elég megmutatni neki az üstökös körül keringő Rosetta fényképét, amelyen a Philae első leszállásakor felvert por látszik. Azért kell a tudás, hogy ha az a feladat, hogy szálljunk le egy üstökösre, tudjuk, hogy képesek vagyunk rá.

Persze közben arról is szólt ez az egész, hogy mennyire nem magától értetődő dolog a világűr felfedezése. Mostanában több jel is volt, felrobbant egy rakéta a start után pár másodperccel, szétesett egy űrrepülő (bár annak elég kevés köze van az űr meghódításához), a Philae-n pedig tulajdonképpen semmi sem működött, amit a tervezők a leszállás közbeni és utáni biztosításra a szondára szereltek. Még a Rosettáról való lekapcsolódás előtt kiderült, hogy nem működik az a felülre szerelt fúvóka, ami a felszínhez nyomta volna a szondát, ráadásul a tízéves űrutazás alatt meghibásodtak azok a pirotechnikai patronok, amik a Philae-t a felszínhez rögzítő szigonyokat lökték volna ki.

Ehhez még hozzá kell venni azt a hatalmas csúszást, ami a kommunikációban volt. A rádiójelek 28 perc alatt tették meg az 511 millió kilométeres utat az üstököstől a Földig, vagyis amikor a Földön épp azt ünnepeltük, hogy a szonda leszállt az üstökös felszínén, az valójában épp több tucat méter magasan volt ismét a levegőben azután, hogy egyszerűen visszapattant a felszínről.

Nem halt meg senki: siker

A Philae kalandja tehát nemcsak önmagában értékelhető, történelmi jelentőségű tudományos esemény, hanem jó bemutatója annak is, mi minden mehet félre egy, a bolygóközi térbe tervezett küldetésnél. Kiderül, hogy nem feltétlenül csak az a kérdés, kibírja-e az összezártságot a Marsra tartó első űrhajóscsapat, hanem az, hogy mi minden romlik majd el, mire odaérnek.

Az ember sok szempontból olyan, mint egy robotszonda: az csak egy dolog, hogy biztosítani kell az alapvető működéshez szükséges feltételeket (levegő, víz, étel), arra az esetre is ki kell találni valamit, amikor előre nem látható veszélyek jönnek szembe. És az ilyen veszélyek bizony jönnek: pár hónapja a Nemzetközi Űrállomás személyzetének egy tagja majdnem belefulladt néhány deciliter vízbe egy rutinszerű űrséta közben. Képzeljük el, mi minden történhet, amikor az ember úgy dönt, hogy a Marsra költözik, vagy megcsáklyáz egy aszteroidát, és a Hold mellé vontatja, hogy ott gyakorlatozzon.

A mostani küldetést könnyű sikerként értékelni, hiszen bár volt egy komoly probléma, a végeredmény mégis pozitív. Nehezen lehetne ugyanezt mondani, ha az adatok megszerzése közben emberek haltak volna meg.