Magdolna, Léna
17 °C
30 °C

Mondd meg, ki az apád, megmondom, ki vagy

kozmunka
2015.09.28. 14:38
Van kocsid? Van barátod? Mire jutottál a többiekhez képest? Nem is érdekel? Ha mégis, akkor itt van néhány újabb érdekes adat. Ha meg mégsem érdekel, ez a cikk akkor is rólad szól, meg arról, hogy egy csomó embert egy csomó minden már nem érdekli – és erről is van néhány érdekes adat.

Nem, a cím egyáltalán nem túlzás arról, hogy a családi indíttatás milyen fontos, hogy a származás alapvetően befolyásolja a társadalmi esélyeket, legalább annyira, mint a lakóhely. Az országon belül hatalmasak a különbségek, az anyagi hátrányok mellett

az emberi kapcsolatokban is nagy a nélkülözés.

– derül ki egy új kutatás adataiból. De az MTA és a Tárki felmérése azt is jelzi, hogy mennyire tömeges a demokráciából való kiábrándulás és a reményvesztettség.

Statisztikákkal tele a padlás, de azok közül egy csomó oda is való, a komoly és tényleg aktuális szociológiai kutatásokból viszont mostanában elég nagy a hiány. A pangás oka persze a pénz, úgyhogy tök jó, hogy az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja most a Tárkival közösen komolyabb eszközökkel vizsgálhatja azt, hogy mi van ma: „az integrációs és dezintegrációs folyamatokat”, vagyis nagyjából azt, hogy mennyire vagyunk egyben, vagy szétcsúszva.

A tavaszi 3500 kérdőívükből most itt vannak az alapadatok, és már ezekből is látszik néhány fontos összefüggés. Például olyanok, amelyek kicsit konkretizálják a „kutyának kutya a kölyke”, és a többi hasonló népi bölcsességet arról, hogy a dolgok jelentős részét úgyis az dönti el, hogy ki hova születik.

Az, hogy az apád mennyit tanult, majdnem annyira meghatározza a jövedelmed, mint a saját végzettséged

– ez az egyik elég ijesztő eredmény. Szám szerint: a diplomás apák gyerekei átlagosan 188 ezret visznek haza, ha viszont a papa megállt 8 osztálynál, ez alig százezret jelent — még egyszer: egy generációval később.

Ez a diagram pedig a saját iskolai végzettség és a jövedelem kapcsolatáról mutatja meg, hogy az oktatáspolitikai reformelképzelések dacára a felsőfokú végzettség mennyire komoly ugrást jelent: a diplomások háztartásában közel 200 ezer forint az egy főre eső jövedelem, az érettségizetteknél ennek csak a kétharmada.

 

A 3 millió deprivált országa

Óriásiak a területi különbségek is. Budapesten az emberek 60 százaléka mondja azt, hogy könnyen tudják fedezni a háztartás kiadásait, a falvakban élők kilenctizedének okoz ugyanez nehézséget.

A regionális különbségek kelet és nyugat, főváros és vidék között látszanak a foglalkoztatottságban is, de már nem annyira a munkanélküliségben, mint inkább a közmunkában. Az Észak-Alföldön és Észak-Magyarországon az összes foglalkoztatott negyede volt közmunkán az elmúlt évben, vagyis már nem csak egy-egy faluban, de

egész nagyrégiókban jelenti a közmunka az elsőszámú munkalehetőséget,

legalább a statisztikákban javítva a helyzetképet. 

Fotó: Kovács Tamás

Az ország egészében a háztartások 37 százaléka számít depriváltnak, az emberek több mint ötöde pedig súlyos anyagi deprivációban él, magyarul igazi szegénységben. Ezt többek között azzal a kérdéssel mérik, hogy a háztartás milyen alapvetőnek tekintett dolgokat engedhet meg magának, és mi az, amivel – anyagi, és nem mondjuk elvi okokból – nem rendelkezik.

 

Míg a válaszok szerint tévére és telefonra tényleg csak a legszegényebbeknek nem futja, egy egyhetes nyaralást már csak a felső harmad engedhet meg magának.

A hátrányok nem csak az anyagiakban jelennek meg, hanem az emberi viszonyokban is. A diplomásoknak, a fiataloknak, a fővárosiaknak, a jobban keresőknek több a szoros érzelmi, családi, baráti kapcsolata.

A rosszabb helyzetűek nem csak gazdasági értelemben szegényebbek, hanem a kapcsolataikban is.

A magány különösen erősen jelentkezik az idősebbek, a munkanélküliek és a közmunkások között. És szintén a lent lévők érzik magukat a leginkább kirekesztve a társadalomból.

Állás és álláspont

Az idősebbek (megöregedni önmagában is szinte minden szempontból komoly hátrányokkal jár Magyarországon) mellett ugyanők azok, akik a leginkább kitaszítottnak, értéktelennek érzik magukat, és akik közül sokan értenek egyet azzal az állítással is, hogy „az élet olyan bonyolulttá vált, hogy alig találom a helyemet”.

Miközben nekik lenne a legtöbb okuk elégedetlenségre, a vizsgálatok alapján a legrosszabb helyzetben lévők zöme passzív. Nem politizál, nem nagyon szavaz, nem demonstrál – elkeseredettsége és frusztrációja nem is nagyon hallatszik sem a helyi, még kevésbé a nagypolitikában. Pedig az önmagukat az alsó osztályba sorolók vannak a legrosszabb véleménnyel a politikai intézményekről, úgy érzik, hogy a teljes intézményrendszer magára hagyta őket.

A baloldal eközben egyre inkább visszaszorul Budapestre, és már csak az idősebbekre összpontosul.

Az ország egészében az emberek nagyobb része jobboldalinak mondja magát. Egyébként a jobboldali póluson lévők is legnagyobb arányban a fővárosiak közül kerülnek ki, tehát ideológiailag Budapest a legpolarizáltabb. Az eredmények szerint az osztálylétrán felfelé haladva növekszik az önmagukat jobbra, és csökken a centrumba sorolók aránya.

Hozzám hasonló emberek

Bár a demokráciapártiak jelentős többségben vannak a kifejezetten diktatúrapártiakhoz képest, a demokráciából való kiábrándultság, beletörődés abból is látszik, hogy

csak a válaszolók kisebbsége ért egyet azzal, hogy a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb.

 A magyar társadalom egyharmada rendszerszkeptikus: úgy gondolja, hogy számára és a hozzá hasonló emberek számára tök mindegy, hogy milyen politikai rendszerben él.

Ez a politikai minden mindegy hangulat leginkább az alsó rétegekre és a munkásosztályra jellemző. A diktatúrát vonzónak érzők viszont nem is annyira ők, mint inkább az alsó középosztály. A magyarázat valószínűleg arrafelé keresendő, hogy az utóbbi csoport tart leginkább a lecsúszástól.

Mint a kutatók írják a most megjelent tanulmányaikban: „a politikai rendszerrel, intézményekkel szembeni elégedetlenség önmagában nem vezet az érdekartikuláció, vélemény-kifejezés növekedéséhez. Sőt, inkább úgy tűnik, hogy az elégedetlenség növekedése és a politikai intézményi bizalom csökkenése inkább reményvesztéshez és passzivitáshoz vezet.” Ezt persze a politika már régen felismerte.