Cecília
3 °C
12 °C

Nemcsak játék, hanem vallás és háború is

DSC 3473
2016.06.26. 08:31
A futballrajongás olyan módosult tudatállapot, ami egyszerre erősíti a közösséghez tartozás élményét, csinál harcost a legjámborabbakból, és részesíti misztikus élményben azt, aki még életében nem hallott a Bibliáról. És ezt így együtt semmi más nem adhatja meg. A hazafutás vagy a gól nemzetek fölött álló mém; talán ezért vált ki kollektív őrületet a meccseken aratott győzelem.

A sport nem fejleszti a személyiséget, hanem felfedi azt.

– jegyezte meg a Yankeessuck.com szerkesztője, amikor a drukkerek lélektanáról kérdezték.

Sokatmondó volt, hogy a szerkesztő csak álnéven vállalta a nyilatkozatot, de akik ismerik a kommentelők és a sportrajongók lelkivilágát, valószínűleg elhiszik, hogy nem túloz. Két ügyes troll bármilyen internetes vitát káoszba fullaszthat, de ezek ritkán jutnak el a vérontásig. Most képzeljenek el egy Linux- és egy Mac-rajongót, amint terminátornyelven vitatkoznak a kernelekről; hát nehezen hihető, hogy a vita után ezek jól összeverik egymást. A sportrajongók körében viszont ez sem ritka.

A futballszurkolók körében felülreprezentáltak az erőszakos bűncselekmények, legalábbis más sportágakhoz képest. Két Forma-1-drukker összekaphat az új karbonszálas spoilereken vagy Bernie Ecclestone hülyeségein, de nem pofozzák föl egymást a Hungaroringen. Golfozóverésről is ritkán hallani. A bokszolók a ringben ütik egymást. Az úszók... na jó, ne kisslászlózzunk. De nem lenne helyes csak a focit hibáztatni; tessék, a cikk eleji idézet szerint néha a baseballrajongók is elragadtatják magukat, és erre csak részben elfogadható magyarázat, hogy azok az ütők tényleg eléggé csábítanak a huliganizmusra. (Igaz, az amerikaiak leginkább sportcélra vásárolnak baseballütőt, az erőszakos bűncselekményekhez inkább lőfegyvert használnak.)

Nem modern civilizáció, hanem ősi ösztön

A sportolók érthető okokból kötődnek a csapatukhoz és a csapattársaikhoz; ők ebből élnek, nekik ebben a sportágban kell a legjobbnak lenniük. Na de a tízezrek, akik a lelátókon, és a milliók, akik a képernyő előtt ülnek – nekik mi a jó ebben? Miért olyan fontos nekik ez az egész, hogy a rajongást esetenként a munkájuk, a szociális kapcsolataik vagy a testi épségük elé helyezzék?

A nagy harci indulatot könnyű megmagyarázni; megmagyarázhatatlan pszichológiai jelenségekre mindig ad valami kézenfekvő választ az evolúciós biológia. Az indulatok (f)elszabadulásából például arra következtet, hogy már az őskortól fogva bennünk van a harcos ösztöne.

A darwinizmus nem úgy nézett ki, hogy kihúztuk a génlottón a jackpotot, és mi lettünk a világ csúcsragadozói, hanem foggal-körömmel küzdöttünk meg az aranyéremért. A civilizáció ott kezdődött, hogy tovább adhattuk a tudásunkat az utódainknak, és egy idő után már nem izomból, hanem ésszel próbáltuk legyőzni a kardfogú tigrist. Az intelligenciánknak köszönhetjük, hogy veretlenek vagyunk a létért folytatott küzdelemben.

De a meccsek, azzal a sok felszabaduló indulattal, a tesztoszteron- és izzadságszagú hangulattal és üvöltözéssel, meg persze a rengeteg piával elég jól oldják a gátlásokat. Az intelligencia hátraül, a harcos átveszi az irányítást – tényleg, milyen találó leírás az ilyen viselkedésre, hogy civilizálatlan.

Tomboló hormonok, adrenalin, győzelem és vereség, ők és mi – ez a kombináció nemcsak érzelmi impulzusokat, hanem identitást is teremt. Talán ez is a törzsi időkből maradhatott vissza. Nem nehéz elképzelni, ahogy az ősember az erjedt pálmalevéltől berúgva, egzotikus füvektől betépve, a törzsi kántálásban feloldódva körbetáncolja a tábortüzet és feltalálja a parázson járást. A tánc, a közös barbár rítusok és a tudatmódosítók fogyasztása évezredek óta ismert alapanyagai a közösségépítésnek. A rajongás nem csak arról szól, hogy valaki választ magának egy kedvenc csapatot:

a fanatikusok önképének legalább olyan fontos része a csapatuk iránti rajongás, mint a nemük, a nemzetiségük, vagy az anyanyelvük.

Amikor ez a sok személyiségrész összeadódik (sportul: kialakul a rajongótábor), az létrehoz egy közös, kollektív tudatot, amiben mindenki feloldódhat. Nem sokaság, hanem lélek, ahogy Berzsenyi írja.

Közösségi kémia

Rajongani annyit jelent, mint tartozni valahová. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban annyian imádják a profi sportot. Amerikában a sport nemcsak szabadidős tevékenység, hanem a nemzeti identitás fontos eleme. Náluk a sport hozza létre azt az egységet, amit az ezeréves történelmű európai országoknak a történelmük teremtett meg.

Egy száz ország bevándorlóiból kialakult nemzetnek más eszközökre van szüksége. Az amerikai néplélek ezt a sportban és a vallásban találta meg. A kettő abban is hasonlít, hogy a mélyen vallásosak szokásai (dogmák, böjtök, társas kapcsolatok) éppúgy kihatnak az életükre, mint a sportrajongókéra a csapatuk teljesítménye. És ezt mindketten magától értetődőnek tekintik.

Csak a külső szemlélő, aki nem érzi, hogy ez egyeseknél milyen lelki szükségleteket elégít ki, nem érti az ezzel járó viselkedést sem.

Hasonlót élhetnek át azok is, akik katonaként együtt szolgáltak, majd a civil életbe visszatérve nem tudják feldolgozni a történteket. Mások segítségére nem számíthatnak, mert a civileknek nincs antennájuk azokhoz a lelkiállapotokhoz, amik érthetővé tennék a viselkedésüket. J. D. Salinger is a poszttraumás stressztől szenvedett a II. világháború után, és bár ő volt az amerikai irodalmi élet remetéje, az egykori katonatársaival élete végéig megtalálta a közös hangot. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiket csak azok érthetnek, akik megjárták ugyanazt a poklot, vagy imádkoztak ugyanahhoz az istenhez. Vagy skandáltak tömegesen trágár-homofób ritmusokat.

Háború, hit, a másik eltiprása: a sport ezeknek teremtett közös nevezőt.

Részben ezért találták ki. Az ókori görög olimpiák hadgyakorlatnak is beillettek, az olimpiai játékokra pedig isteni ajándékként tekintettek. A fő hadianyag akkoriban az ember volt, és a versenyszámok – diszkoszvetés, gerelyhajítás, birkózás – a különböző harci stílusokat szimulálták. De mennyivel jobb egy olyan háború, ahol Athén és Mükéné lerombolása nélkül is le lehet győzni a másikat!

Már az ókorban sem ment zökkenőmentesen a sport, a háborúk és a rajongás szétválasztása. Feljegyezték, hogy 532-ben Konstantinápolyban egy héten át tartó utcai zavargások törtek ki, miután két kocsiverseny-csapat, a kékek és a zöldek hívei közös randalírozást szerveztek. A lázadás leverésének több mint 30 ezer halottja volt. Úgy tűnik, a sport mindig is elképesztő, zabolátlan indulatokat engedett szabadjára.

Erre érdemes is számítani. A sportnak ugyanis fontos eleme, hogy versenyjellegű, vagyis a végén valakit mindenképpen le fognak győzni. A döntetlenek ritkán nem döntenek el semmit, és a barátságos mérkőzések után az ultrák sokszor az ellenfél szurkolóin torolják meg a vereséget.

Daniel Wann, a Murray Állami Egyetem professzora a sportrajongás pszichológiai vizsgálatának szentelte a karrierjét. Mint megjegyezte, más szórakozási formákhoz képest a sportnál viszonylag alacsony a várható elégedettségi index. Két csapat vagy két versenyző játszik egymás ellen; a szurkolók egyik fele végül mindenképp elégedetlen lesz. Képzeljük el, mondta Wann, hogy valaki piacra dob egy terméket, ami a fogyasztók felének nem fog ízleni! És vajon hányan ülnének be egy olyan filmre, ahol 50 százalék esély van rá, hogy nem fog tetszeni?

Miért? Mert nekik így jobb

De rajongónak lenni nemcsak a csapatunk győzelméről szól. Dr. Edward Hirt, az Indiana Egyetem kutatója szerint ez egyértelmű, elvégre – már csak statisztikai alapon is – előbb-utóbb mindenki veszíteni fog.

Ha a sport csak a győzelemről szólna, a Chicago Cubs baseballcsapatának egy rajongója sem lenne; több mint száz éven át nem sikerült megnyerniük a World Seriest. Mégis az övék az egyik leglelkesebb rajongótábor. Ha megkérdezik őket, a Cubs-rajongók azt mondják, hogy nem a World Series megnyerése izgatja őket, hanem jól érzik magukat a szurkolók között, vagy bírják valamelyik játékos stílusát. A klub reklámfőnöke, John McDonough is megjegyezte, hogy minden más baseballcsapatnál nagyobb hangsúlyt fektetnek a csapathoz tartozás élményének reklámozására.

Ez az erős kötődés még a lelki nyugalmukhoz is nagyban hozzájárul. Wann több száz sportrajongót vizsgált, hogy megállapítsa, van-e összefüggés a sport iránti elköteleződöttségük és a mentális egészségük között. Az egyezés kimutatható volt. Akik jobban elköteleződtek egy-egy csapat iránt, sokkal kevésbé szenvedtek az elidegenedéstől, magánytól, ugyanakkor a kollektív önbizalmuk is megnőtt.

A rajongók jobban érezték magukat a bőrükben.

Wann szerint kétségtelen, hogy a sport nagyrészt társasági élmény; ha nem lenne közössége, rajongótábora, sokak számára nem lenne ilyen fontos. Nekik már az is felemelő érzés, ha láthatják a csapat emblémáját egy mellettük álló szurkoló pólóján; ugyanazt érzik, mint egy hazafi, ha felvonják a nemzeti lobogót.

És a törvény?

Józan ésszel nehéz belátni, hogy a rendfenntartó erők és a mindenkori kormányok miért nem csapnak le olyan keményen a szurkolókra, mint egy spontán puccskísérletre. A meccs után randalírozó szurkolók káoszt, kiszámíthatatlanságot és zűrzavart okoznak – mégis, mintha ezt természetesnek tartanák.

A szerdai meccs előtt a rendőrség is bejelentette, hogy Budapest belvárosában kiszámíthatatlan lehet a forgalom. S lőn: randalírozás nem volt, de a villamosmegállók tetejéről is lógtak az emberek, és az utakat ellepték a Magyarország-Portugália: 3-3-at ünneplő tömegek.

A rendfenntartók és a törvényhozók szerencsére ismerik a kiszámíthatatlan tudatállapotokat, és azt, hogy ennek milyen robbanásszerű hatása lehet. A Btk. sem véletlenül kezeli külön kategóriaként a pillanatnyi elmezavarokat. Ezek nagyjából mindenre ráhúzhatók, amikor az eszünk helyett az ösztöneinkre hallgatunk. A szerelemféltésből elkövetett gyilkosság épp ezért lehet önálló jogi kategória, mert a szerelem is beszámíthatatlanná tehet.

A futballrajongásra (még?) nincs külön paragrafus, de világos, hogy ijesztően szélsőséges indulatokat válthat ki. Amikor a magyar válogatott 1954-ben elvesztette a focivébét, még annak ellenére is spontán tüntetések és napokig tartó zavargások törtek ki Budapesten, hogy az emberek tudták: nem a rendőrségi tömegoszlatástól kell tartani, hanem attól, hogy az ÁVH belelő a tömegbe.

De a futballra sokan úgy tekintenek, mint egy kivételes eseményre, amikor nem érvényesek a szabályok; ahol a törvényt és a rendet felülírja a pillanat heve. Spontán anarchia. Ha veszítünk, a kollektív nemzet borul gyászba: ha győzünk, mindenki ünnepel. Hát csoda, hogy szerdán örömünnep tört ki? Harminc éve példátlan eredményt értünk el a világ legnépszerűbb sportágában. Erre még az is felkapja a fejét, aki csak annyit ért az egészből, hogy nagyot nyertek a magyarok. Egy szokatlan, de szép eredmény visszaadhatja a reményt, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.

Mindig lesz egy szebb holnap

Hirt professzor szerint a szezonok ismétlődése is fontos része annak, hogy a rajongók kitartanak a választott csapatuk mellett. Elvégre mindig lesz egy következő szezon: mindig lehet javítani, vagy legalább meg lehet próbálni – vagyis remélni, hogy minden jóra fordulhat. Akár a csapattal, akár az életben. És erre a rajongóknak bőven van idejük - így lehet, hogy nekik is legalább olyan fontos lehet a játék, mint a játékosoknak. Talán azért, mert

a rajongóknak többnyire hosszabb kapcsolata van a választott csapatukkal, mint a játékosoknak.

Egy focista legfeljebb bő két évtizedet tölthet aktív játékosként a profi ligában. Miután kiöregszik, lehet belőle szövetségi kapitány vagy edző; képernyőképes figuraként tévés szakértő, sportriporter, esetleg egy üdítő vagy egy menő cipőmárka reklámarca. De a rajongó mindig megmarad.

Hasonló karrierívet futnak be egyes zenekarok is, azzal a fontos különbséggel, hogy a zenében van öregfiú-bajnokság. Az aktív zenészélethez nem kellenek makulátlan orvosi leletek: több rocklegenda hordta ki lábon a drogfüggőségét. Viszont a sportolók kikopnak. Csikorgó ízületekkel, meszesedő gerinccel és porckorongsérvvel nem lehet bajnokságot nyerni.

A sportrajongás mégis egy életre szóló elkötelezettséget jelent. Sokan csak belecsöppennek az egészbe, mert a nagypapa is fradista vagy emtékás volt; az ilyen érzelmi alapú kötődéseket nem észérvek fogják elszakítani. Ahogy a vallásukról is kevesen térnek át egy másikra, úgy az igazi rajongók is ritkán fordítanak hátat a kedvenc csapatuknak. A Cubstól sem pártolt el senki, sőt, pedig az ő győzelmi esélyeikre már senki sem fogad nagy tételben.

És a sport szabályai sokkal kötöttebbek, mint a zenéé – ezért is könnyebb követni. A sikeres bandák is elhaknizhatnak a hatvan éve írt sikerszámaikkal, de a kulturális jelentőségük egy idő után megkopik. A hatvanas-hetvenes években Keith Richard gitározásáért őrült meg a világ, ma Killer Mike rapjéért. A zenének muszáj követnie a kulturális változásokat (vagy éppen formálnia azt), de a futball szabályain sok évtizede nem változtattak: volt idő megtanulni a szabályokat, így a foci az egész világ legnépszerűbb sportmémjévé válhatott. A Brown Sugar pár évtizede popzenerajongók millióit őrjítette meg, de már nem a jelen filmzenéje.

Egy hazafutás vagy egy gól viszont a néplélek időtlen rezonátora maradhat. És marad is, amíg nem lesz más, ami emberek millióiból váltja ki egyszerre az összetartozás élményét, az eufórikus örömöt és a misztikus hevületet.

(A szerző nem spotrajongó.)