Tekla
9 °C
16 °C

Na, mi hiányzik a Ceres felszínéről?

maxresdefault
2016.08.05. 07:05
Egy kutatás azt vizsgálta, mi lehet az oka, hogy a Ceres törpebolygó felszínéről szinte teljesen hiányoznak a nagy becsapódási kráterek. A szakértők szerint ez a bolygó különleges összetételének és belső fejlődésének eredményeként zajló erózió következménye lehet.

A Ceres a legnagyobb objektum a Mars és a Jupiter közötti zsúfolt kisbolygóövben. Ütközési modellek szerint a törpebolygón legalább 10-15 nagy, 400 kilométert meghaladó átmérőjű, és legalább 40, 100 kilométert meghaladó méretű becsapódási kráternek kellene lennie. A NASA Dawn űrszondája viszont ezekből csak 16-ot talált, és egy sem volt köztük, aminek az átmérője meghaladná a 280 kilométert – írja a Csillagászat.hu.

A kráterek mérete és eloszlása fontos információ a kutatók számára a bolygók és az aszteroidák korával, felépítésével és geológiai történetével kapcsolatban. A Ceresről azt tartják, hogy a magja 4,5 milliárd évvel ezelőtt, a Naprendszer hajnalán alakult ki, mérete pedig kisebb égitestekkel ütközve növekedett az idők során. Néhány nagyobb testvére hasonló módon még nagyobb égitestekké, bolygókká állt össze. A Ceres és a fő kisbolygóöv aszteroidái valójában a bolygókeletkezési folyamat maradványai.

Látják? Nem látják? Na látják!

Bár a Ceres átélte a Naprendszer fejlődésének rendkívül heves, ütközésekkel tarkított fázisát, és a Dawn űrszonda felvételein számtalan kisebb becsapódás krátere látható, a nagy kráterekből igen kevés van. A legnagyobb, egyértelműen ilyen eredetű objektum a már említett 280 kilométeres maradvány. Ez a tény a kráterek méretével és eloszlásával foglalkozó modellek többségét komoly kihívás elé állítja, és nem illeszkedik a korábban lefényképezett aszteroidákról kialakított képünkhöz sem.

A hamisszínes felvétel felső részén a Ceres legnagyobb becsapódási krátere, a Kerwan látható. A “kitűnő” állapotban fennmaradt alakzat átmérője 280 kilométer, magas pereme (vöröses-sárga szín) és a központi bemélyedés (kék) is jól kivehető. A kép közepe felé haladva a Kerwan fokozatosan olvad bele a 800 kilométer széles, 4 kilométer mély, Vendimia Planitia nevű depresszióba (zöld). Ez az alakzat valószínűleg a Ceres korai történetében bekövetkezett legnagyobb ütközések egyikének a maradványa.
A hamisszínes felvétel felső részén a Ceres legnagyobb becsapódási krátere, a Kerwan látható. A “kitűnő” állapotban fennmaradt alakzat átmérője 280 kilométer, magas pereme (vöröses-sárga szín) és a központi bemélyedés (kék) is jól kivehető. A kép közepe felé haladva a Kerwan fokozatosan olvad bele a 800 kilométer széles, 4 kilométer mély, Vendimia Planitia nevű depresszióba (zöld). Ez az alakzat valószínűleg a Ceres korai történetében bekövetkezett legnagyobb ütközések egyikének a maradványa.
Fotó: NASA/JPL-Caltech/UCLA/MPS/DLR/IDA

A Cereshez képest feleakkora Vesta kisbolygón a Dawn hatalmas, az égitest egyik felét teljesen beborító krátereket fényképezett. Az egyik mérete eléri az 500 kilométert. A kutatás vezetője, Simone Marchi és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a Ceres felszínén korábban létező nagy kráterek jelentős részét a törpebolygó különleges összetételével és belső fejlődésével kapcsolatos, hosszú időn keresztül zajló folyamatok tették felismerhetetlenné.

A Ceres topográfiáját alaposabban megvizsgálva halvány utalást találhatunk egy lehetséges megoldásra is. Három, csaknem kör alakú, mintegy 800 kilométer átmérőjű sekély, kisebb kráterekkel keretezett medence bújik meg a felszín alatt. Marchi szerint ezek a bemélyedések a Ceres történetének korai szakaszában bekövetkezett becsapódások maradványai. Azaz a modellek által jelzett nagy kráterek egyszer valóban létezhettek a törpebolygó felszínén, de a Ceres mintha begyógyította volna a testén ütött óriási sebeket.

A kutatók úgy vélik, hogy a nagy kráterek hosszú idő alatt tűnhettek el, amint a felszín alatti, jégben gazdag vagy kis viszkozitású anyag kitöltötte azokat, illetve ez a krioláva végigfolyt a felszínen. Elképzelhető, hogy a legnagyobb és legmélyebb becsapódási kráterek esetében a folyamat talán nem működött elég hatékonyan.

Marchi szerint a krátereket leradírozó mechanizmus részleteitől függetlenül az eredményük azt jelzi, hogy azoknak a késői nagy bombázási időszak után jóval, még körülbelül 4 milliárd évvel ezelőtt is aktívan kellett működniük. Így a Ceres kráter-históriája összekapcsolódik a törpebolygó különleges összetételével és belső szerkezetének a fejlődésével.