Olivér
1 °C
5 °C

Nem találták meg a náci aranyvonatot

K EPA20160816164
2016.08.25. 12:31

Eső, rossz idő késleltette az állítólagos náci aranyvonat kiásását, majd az elmúlt napokban egy 64 fős csapat – köztük mérnökök, geológusok, vegyészek, régészek és katonai robbantásszakértők – próbálták megtalálni a legendás aranyvonatot Lengyelország délnyugati részén, Walbrzych és Wroclaw között.

Óriási volt a csapat lelkesedése, mert a terület feltérképezése valamilyen alagutat mutatott a mélyben. De az első próbafúrások, majd a nagyobb ásás semmit nem talált. A kincskeresők – Piotr Koper és Andreas Richter –szóvivője végül szerdán elismerte, hogy nem találták meg a keresett alagutat, sem az abban gyanított náci aranyvonatot. Az MTI szerint a 170 ezer zloty (kb. 10 millió forint) költséggel kiásott három nagy gödröt szerdán nehéz földmunkagépekkel el is kezdték betemetni.

Az ásatás eredménytelensége igazolta a földradarral és egyéb csúcstechnikával korábban végzett tudományos vizsgálatokat, amelyek nem mutatták ki semmiféle alagút- vagy vonatszerű objektum létét a mélyben. A Krakkói Egyetem régészei is azt mondták korábban, hogy semmi nincs a helyszínen, őrültség volt ragaszkodni az elmélethez. A kincskeresők szóvivője úgy nyilatkozott, hogy a remény hal meg utoljára; szeptemberben egy másik, közeli helyszínen végeznek kisebb szabású kutatást.

Nagyjából egy évvel ezelőtt kezdődött az egész: tavaly augusztusban Koper és Richter azzal álltak elő, hogy találtak egy vonatot, ami a nácik által összerabolt kincseket szállította. A következő hónapokban a tudósok cáfolták a bizonyítékaikat, de a lengyel hatóságok valamiért mégis együttműködtek a kincsvadászokkal.

A legenda szerint a nácik 1945-ben egy arannyal, műkincsekkel és drágakövekkel tömött vonatot ástak el a wałbrzychi Bagoly-hegységben, el akarták rejteni az összerabolt kincset. A szerelvény 150 méteres volt és a hegyek alatti titkos alagútrendszerbe falazták be. Minden legendának van valami alapja, ennek az, hogy a nácik tényleg ástak arrafelé alagutakat, de soha nem derült ki, miért. Minden adott egy klasszikus kincsvadászathoz, ami lázban tartja a médiát és az olvasókat is.

Gazdag hobbirégészek

Nem ez az első kincsvadászat a történelemben, ennél sikeresebbek is voltak. A modern időkben a régészet kialakulásában jelentős szerepet játszottak az elveszett kincsek. Ez mozgatta eleinte a Tróját megtaláló Heinrich Schliemannt és az Egyiptomban kutató hobbirégészeket is a 20. század elején. Mostanában már a tengerfenéken keresgélnek a modern kincsvadászok.

Schliemannról már mindenki hallott: ő volt az, aki szó szerint vette Homérosz hőskölteményét, az Iliászt és elhatározta, megkeresi Tróját. Kalandos életútja volt elszegényedett vidéki lelkész fiaként, majd utazásai alatt meggazdagodott. Bámulatos nyelvérzékkel volt megáldva, és igencsak ragaszkodott elképzeléséhez, hogy Trója valóban létezik. Északnyugat-Törökországba azért utazott, mert a szájhagyomány oda tette Trója helyét, egy kis domb, a Hisszarlık alatt kereste a várost, amit végül meg is talált. Sokáig nem hittek neki, végül még több ásatás után tudományosan is igazolták Schliemannt. Talán annak köszönhető Trója megtalálása, hogy a férfi nem volt igazi régész, és addig ásott a mélybe, amíg meg nem találta, amit keresett. Schliemann később Mükénét, Tirünsz városát és Marathónt is feltárta.

Egyiptomnak is volt egy ilyen rajongója, Giovanni Battista Belzoni, aki a 19. században kereste a fáraók kincseit. Sikeresen feltérképezte a Királyok Völgyét, feltárta I. Széthi sírját. Ő nyitotta fel a legnagyobb gízai piramist, a Hafrét. Furcsa módszerei miatt visszás a megítélése, I. Széthi sírját például faltörő kossal nyitotta meg. Kitartása és ismereteinek fejlesztése azonban ismert egyiptológusok, például a Tutanhamon sírját megtaláló Howard Carter elismerését is kivívta.

És ha már megemlítettük Cartert: a 20. század elején az angol arisztokrácia körében trendinek számított valamilyen régészeti ásatást finanszírozni. A feltárt kincsek többsége persze a birodalomba került, ritkán maradtak a feltárás helyszínén, Görögországban és Egyiptomban, amely ezen kutatások legismertebb célpontja volt.

Tengeri roncsok rejtik a milliókat

Manapság már a tengerben keresgélnek a kincsvadászok, az egyik leghíresebb közülük Mel Fisher, aki a legendás spanyol aranyflotta nyomaira bukkant Florida partjainál. A tizenegy hajóból álló flotta Kubából tartott Spanyolországba, de hurrikánba került és elsüllyedt. A fedélzeten összesen 400 millió dollár értékű kincs volt, ebből eddig 175 millió dollárnyi arany és ezüst került elő.

Mel Fisher a Nuestra Señora de Atocha nevű hajót találta meg 1985. július 20-án, több mint negyven tonna arannyal és ezüsttel. Ezek között 114 ezer darab spanyol ezüstpénz, egyéb aranypénzek, kolumbiai smaragdok, ezüst és arany műalkotások voltak. Fisher szerencsés helyzetben volt, akkoriban még nem annyira terjedtek el a kincsvadász cégek, így nem is volt precedens arra, hogy kié legyen a hatalmas vagyon. A hatóságok tartották magukat ahhoz a mentési joghoz, hogy a kincs megtalálója akár a rakomány 90 százalékát is megtarthatja. Fisher megtartotta.

Elveszett kincsek

A történelem tele van eltűnt kincsekkel, amik izgatják a kincsvadászok fantáziáját. Ilyenek például a Fabergé-tojások, amelyeket Carl Fabergé készített az orosz cári családnak. A 65 milliókat érő tojásból azonban csak 57-től tudják, hogy hol van. A híres cári borostyánszoba kincseit is keresik, a szentpétervári Katalin kastély gyönyörű szobáját a németek szedték szét és vitték Németországba, értéke 142 millió dollár lehet.

A Patiala-nyakéket sem találják, a 2930 darab gyémántból készült ékszert 1928-ban készítette a Cartier ékszerészház. A nyakékre tették a De Beers gyémántot, amely a világ hetedik legnagyobb gyémántja. A nyaklánc 1948-ban tűnt el, a De Beers gyémánt 1982-ben feltűnt egy genfi aukción, 3,16 millió dollárért adták el. 1998-ban megtalálták a nyakék egy részét egy londoni használt ékszereket árusító boltban, de a legértékesebb ékköveknek még mindig nincs nyomuk. A sor a végtelenségig folytatható, gyémántok, festmények, pótolhatatlan őskori leletek vannak rajta.

Talán példáján felbuzdulva, talán más példákat követve, ma már nagyon sok kincsvadász járja Florida partjait. Egyes becslések szerint akár ezer roncsot is rejthet a térség, közülük sok értékes rakománnyal felszerelt. Az UNESCO tengeralatti kincsek megőrzéséért felelős irodájának vezetője azonban óriási gondnak tartja, hogy a kincsvadászok nem törődnek a helyszínek állapotával.

Ma már nem ez a helyzet, az ENSZ egy olyan megállapodást kötött, amely a tengeri örökség védelmét szavatolja. Nagyon sok állam csatlakozott ehhez és ennek az a következménye a kincsvadászokra nézve, hogy most már nem tehetik zsebre a kincseket. Igaz, vannak kivételek, egyes jó kapcsolattal rendelkező cégek (mint például az Investigaciones Marinas del Istmo, IMDI) külön megállapodást kötnek kormányokkal. Az IMDI például néhány éve megtalálta az 1631-ben elsüllyedt San Josét, a hajót 700 tonna rakománnyal érte a szerencsétlenség, közte 400 ezer ezüsttallérral, 1400 ezüstrúddal. A megtalálók több millió dollárnyi kincset hoztak a felszínre. Különmegállapodásuk szerint a panamai kormány minden történelmi jelentőségű leletet megkap és még 35 százalékot a fennmaradó kincsekből, a többi a kincskeresőké lehet. Illetve lehetett volna, mert többen megkérdőjelezik a különalku jogosságát.

Más esetekben a kincsek eredeti tulajdonosa is bejelentkezhet, ha egyáltalán be lehet azonosítani azt. A floridai térségben lévő hajóknál azonban jó eséllyel a spanyol állam is jelentkezik a kincsért, mint a hajók és a kincsek eredeti tulajdonosa. 2009-ben egy híres kincskereső cégnek 17 tonna aranyat és ezüstöt kellett visszaszolgáltatniuk, amelyet az 1804-ben elsüllyedt Nuestra Señora de las Mercedes roncsában találtak. A spanyolok szerint ezek a roncsok időkapszulák, amelyeket meg kellene őrizni a közjó érdekében. Régészeknek kellene megvizsgálniuk a hajókat, nem pedig kincsvadászoknak tönkretenni a történelmi emlékeket. A Nuestra Señora de las Mercedes kincseit végül múzeumok között osztották szét.

A kérdés azonban ennél kicsit bonyolultabb, mert ezek a kincskereső cégek nagyon sok pénzt fordítanak a roncsok felkutatására. Az IMDI például több millió dollárt érő eszközökkel tárja fel a roncsokat és emeli a felszínre a rakományokat. A keresés sem egyszerű, korabeli feljegyzéseket bújnak, a hajók rakományleveleiből és biztosítási papírjaiból mondják meg, hogy melyik roncsot érdemes átkutatni.

A lengyel kincseknél is ez az egyik legfontosabb kérdés. Amikor Piotr Koper és Andreas Richter tavaly bejelentették, hogy megtalálták az aranyvonatot, azt mondták, hogy addig nem árulják el, hogy hol van pontosan a vonat, amíg a hatóságok nem garantálják nekik, hogy tíz százalékot kapnak a felfedezés értékéből. A lengyel jog szerint ugyanis a lengyel államé minden, amit a föld alatt találnak. 

(Borítókép: Munkagéppel kutatnak egy erdős területen a legenda szerint a második világháború végén a nácik által elásott, arannyal, ékszerekkel és műkincsekkel teli páncélvonat feltételezett búvóhelyén, a délnyugat-lengyelországi Walbrzych (régi német nevén Waldenburg) bányászváros közelében 2016. augusztus 16-án. Fotó: MTI/EPA/Maciej Kulczynski)

Ne maradjon le semmiről!

15%

Edith Eva Eger A döntés

3999 Ft
3400 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft