Amikor Moszkva és a Nyugat is saját kárán tanulta meg, hogy az atom veszélyes

A Majak (Világítótorony) erőmű kezdettől fogva veszélyes volt. A szovjetek rögtön a második világháború után sietve építették fel, hogy le ne maradjanak az amerikaiaktól. Hat reaktorból állt a cseljabinszki régió egy hivatalosan nem létező városa, Cseljabinszk–65 mellett (az üzem területét Cseljabinszk–40-nek hívták), és hasadóanyagot állított elő plutóniumalapú bombákhoz. A dolgozóknak fogalmuk sem volt arról, hogy milyen hatással lesz a szervezetükre az ottani munka, de csak részben azért, mert a szovjet vezeték igyekezett eltitkolni mindent, ami kicsit is veszélyes.

Nem is nagyon törődtek semmivel. A radioaktív szennyezést rendszerszerűen a Tecsa folyóba öntötték, a füstöt tisztítatlanul a levegőbe eresztették, a munkások minimális védőöltözéket kaptak csak. Évtizedeken keresztül követték egymást a kisebb-nagyobb balesetek, 53-ban például sugárszennyezés miatt kellett amputálni egy munkás lábát. Egy évtized alatt 17 ezer munkás szenvedett sugártúladagolást.

1957. szeptember 29-én azonban nem egy ilyen „szokásos” incidens történt. A hűtőrendszer elromlott, de csak akkor vették észre, amikor már késő volt. Egy hulladéktartály 350 fokra hevült és felrobbant. 20 ezer négyzetkilométeren 270 ezer ember kapott a radioaktív felhőből.

Csupán 11 ezer embert, az orosz nemzetiségűeket evakuálták a környékről, őket is két év alatt. A maradók védőruha nélkül takarítottak. A közeli Korabolka község ötezer lakója közül 300-an, – az áttelepítésből kimaradt tatárok – napokon belül meghaltak a sugárzástól. A falu rákosodási rátája ma is az átlagosnak az ötszöröse, a helyiek közül sokan a mai napig úgy gondolják, hogy kísérletképp hagyták őket ott. És lehet, hogy némileg okkal: a közeli Muszljumovó falut az 50-es, 60-as években sugárzási szakértők tanulmányozták, hogy információt gyűjtsenek egy esetleges atomháború hatásairól. A kutatásról nem árultak semmit a helyieknek, még azt sem tudták, hogy miért ilyen betegek ennyien. Az egészre 1992-ben derült csak fény.

A nukleáris incidenseket osztályozó, hétfokú INES-skálán 6-os erősségű balesetről pletykáltak ugyan Nyugaton, a CIA légi kémfelvételen is látta utólag, mi történt, de konkrétum csak 19 év elteltével jutott el oda. A disszidáló Zsoresz Medvegyev biológus írt egy cikket a New Scientistbe, és adatok, helyszín és nevek nélkül ugyan, de leírta a történteket, és azt, hogy a szovjet tudósok-orvosok nem tudtak mit kezdeni a sugárszennyezéssel megfelelő ismeret és laborok híján. Azt írta, mindez akkora nyomást helyezett Hruscsovra, hogy végül engedélyezte a genetika mint tudomány elfogadását.

A Majak 1987 óta nem állít elő fegyvernek alkalmas plutóniumot, azóta – mind a mai napig – elhasznált nukleáris üzemanyag reprocesszálásával, átalakításával foglalkoznak. A falut ma Ozjorszknak hívják, és mivel akkor ugye papíron nem létezhetett, a katasztrófát a legközelebbi "nyilvános" városról elnevezve Kistim-balesetként ismeri a sajtó. Ennél nagyobb atombaleset csak az 1986-os csernobili és a 2011-es fukusimai volt a történelemben.

Bezzeg Nyugaton! Ja, nem!

Hogy csinálták volna ezt nyugaton? Nem kellett sokáig várni a gyakorlati tapasztaláshoz:

A Windscale-erőmű a negyvenes években nyílt meg, hogy plutóniumot csináljon a brit hidrogénbombához. Az anyagot urán fűtőelemekből nyerték ki. A folyamat azonban elhasználatlan energia felhalmozódásával jár a fűtőanyag körüli grafitburokban, ami hirtelen túlmelegedéssel távozhat, ha nem figyelnek oda. Éppen ezért ezt az úgynevezett Wigner-energiát egy speciális eljárással, kontrollált melegítéssel engedik szabadjára.

Október 7-én azonban egy rutin felfűtés nem sikerült jól, és megrepesztette az urántároló kazettát, a kiszabaduló urán pedig oxidálódni kezdett. A munkások ebből annyit vettek észre, hogy a nukleáris üzemanyag nem akart felmelegedni, így nagyobb energiát adtak rá.

Október 10-én lett baj az egészből. Akkor már a kelleténél jobban melegedett a fűtőanyag, így levegővel próbálták hűteni, ami eleinte sikerült, de aztán kicsúszott a kezükből a folyamat. Amikor a károsodott fűtőanyagot el akarták távolítani, a környezete már vörösen izzott, a deformálódott fűtőanyag pedig beszorult. Tűz keletkezett, ami elérte a kritikus 1300 fokot.

Tom Tuohy, az erőmű ügyvezető-helyettese a beteg családjával volt épp otthon, ott kapta a telefont, hogy azonnal induljon be dolgozni, mert tűz van az 1-es reaktorban. A férfi olyan rémálommal szembesült, amivel előtte senki. Ha hagyja a tüzet kiégni, az radioaktivitást terjeszthet szét Nagy-Britanniában. Ha vízzel oltják, akkor a reakció miatt egy mindenkit megölő atombombát hozhatnak létre akaratukon kívül.

Az emberiség ilyen helyzetben még nem volt. Nincs senki, aki tanácsot adhatna

- idézte a visszaemlékezését a BBC  az 50. évfordulóra megjelent cikkben. 

Elsőként folyékony széndioxiddal próbálkoztak oltani, sikertelenül. Reggel a kockázatok ellenére megpróbálták a vízzel oltást, mert már 16 órája égett a tűz, és az a veszély fenyegetett, hogy maga a reaktor betonépítménye is összeomlik a nagy hő miatt. A vízzel végül sikerrel jártak, ami persze sokkal bonyolultabb és összetettebb, heroikusabb munka volt, mint hangzik. Amint lehűlt a környezet, 15 tonna uránt fedtek el, ezt 2037-ig biztosan békén hagyják. A baleset a hét fokból álló INES-skálán 5-ös besorolású.

A kormány az ügyről készült jelentést cenzúrázta, és az üzem felelőssége helyett a munkásokat, konkrét személyeket kezdett hibáztatni, például Tom Tuohyt, aki valójában megakadályozta a katasztrófát. A következő hat hétben a 30 mérföldes sugarú körben begyűjtött tejet diszkréten nem dolgozták fel a tejüzemek, amikor pedig véletlen mégis bekerült a rendszerbe egy szállítmány, a kormány titokban tartotta, hogy "ne okozzon felesleges pánikot". Az embereknek nem mondták el, hogy miért hullanak el az állataik.

1982-ben a brit radiológiai védelmi tanács kiadott egy jelentést, amely szerint 32 halál, és minimum 260 rákos megbetegedés köthető a windscale-i tűzhöz. 1993-ban egy kormányzati egészségügyi szervezet közölte, hogy Seascale közelében az országos átlagnál 14-szer több a leukémiás és non-Hodgkin limfómás megbetegedés. 2007-ben a tudósok azt mondták, minden addigi számot felül kell vizsgálni, mert vélhetően az addig mondottaknál is több megbetegedést okozott az 1957-es baleset.

Tom Tuohy 2008-ban halt meg. A róla szóló megemlékező Telegraph-cikkben az áll, hogy amikor megkérdezték tőle, mit szólt a kormány hamisító akciójához, hogy gyakorlatilag őt és az embereit jelentették hibásnak Amerika felé, megfontoltan azt felelte:

Azt gondoltam, hogy egy csapat rohadék.

Borítókép: Mitlino elhagyott városa a  Cseljabinszk-65 régióban 1994-ben. 

fotó: Svf2 / Getty Images Hungary