Rózsa
17 °C
27 °C

Akadémikus az lesz, aki hallgat

2008.03.05. 13:00
A külföldön élő Vajta Gábor és Szabó Csaba után egy itthon dolgozó tudós, Darvas Béla professzor, az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének ökotoxikológusa is éles kritikával illette az Akadémiát. Az Élet és Irodalom hasábjain rendszeresen publikáló szerző korábban a növényvédőszer-gyártókkal és a genetikailag módosított (GM) haszonnövények fajtatulajdonosaival is szembekerült: a GM-kukoricafajták környezeti hatásait vizsgálta, de kritikus eredményei miatt a fajtatulajdonosok már nem működnek együtt vele és munkatársaival. Ezúttal a tudományos közösség egy prominens csoportja fordult ellene.
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Az Élet és Irodalomban januárban közölt, a hazai kutatásszervezés és tudománypolitika visszásságait ekéző "Húsz év magány" című írása nagy vihart kavart. Mivel húzta fel ennyire a hazai tudományos elitet?

Most rá fogok duplázni a fájó állításaimra, mert nem az egészet, hanem csak az akadémikusokat, pontosabban azoknak egy jókora szeletét. Szeretném elmondani, hogy számtalant közülük őszintén tisztelek. Egy részük viszont vitatható teljesítménnyel ül az érdemesek helyén. Az akadémikusi teljesítmény semmilyen minőségi ismérve sincs meghatározva, azon túlmenően, hogy csak az MTA doktorai közül választhatók. Ezen túlmenően akadémikus az lesz, akit titkos szavazással a többi megválaszt.

Ehhez a címhez a csenden át vezet az út: akadémikus az lesz, aki hallgat. Az akadémiai tanácskozótagnak nem a megkülönböztető képességeit kell csillogtatni, amikor a família azt méregeti, hogy rokonlélek-e, hanem meghatottan bólogatni mások véleményéhez. Itt tartalék és nem csatár kerestetik.

Lehet ennek az élét tovább recézni, csak fölösleges, ezért 1996-ban, amikor az ÉS-ben a „Lopakodó leépülés, avagy a tudományos pályázati rendszer kórképe" című írásomat megjelentettem már egyértelműen eldöntöttem a kérdést, hogy lehetek-e valaha is akadémikus. Hamarosan újraolvasható lesz a most készülő honlapomon szinte valamennyi írásommal együtt.

Ha jól értem, a vita főleg a tiszteletdíjról szól: a fejlett országokban tagdíjat fizetnek az akadémikusok, míg nálunk komoly javadalmazást kapnak.

Azt gondolom, hogy az akadémikusságnak hatalmas károkat okozott a mellérendelt - a magyar tudományos világban addig elképzelhetetlen nagyságú - tiszteletdíj. Ettől kezdve már nem csak az érdemesek gyülekeztek a címért, hanem baráti társaságok megkülönböztető figyelmességgel bővítgették a köreiket. Ma mindez már sokkal inkább pénzről és befolyásról szól, mint az érdemességről.

Gondoskodó keresztapák már most is működnek. Nem véletlenül lehet azt hallani, hogy kis és nagy akadémikusok vannak. A nagy akadémikus az, aki másból is akadémikust képes csinálni. A kis akadémikus figyel és szívességet tesz, vagy szavaz, ahogyan gondolja, de akkor a perifériára kerül.

Csak a pénzről szól a történet?

Messze nem ez a legfontosabb üzenete az eredeti írásomnak. A morális állapotunkat jellemzi, hogy a cikkemből csak az akadémikusi tiszteletdíjjal kapcsolatos véleményem váltott ki lökéshullámokat. Én arról próbáltam írni, hogy az eddigi kormányok megkülönböztetett szégyeneként húsz éve messze az európai színvonal alatt támogatott hazai kutatás törvényszerűen veszítette el a műszerigényes területeken a nemzetközi pozícióját. Nem segít ezen, ha lefestjük a rozsdát.

Arról is írtam, hogy a súlyos költségvetési hiánnyal üzemeltett kutatóhálózat pénzei talán nem a legjobban hasznosulnak. A pályázatokból biztosítható bérkeret például teljesíthetetlenül alacsony, ami az intézetvezetéseket kreatív könyvelésre kényszeríti, s ezzel kiszolgáltatottá teszi. Ez a rendszer bűne. Sokfelé oktatok, és többféle intézetben fordulok elő. Továbbá az írásaim nyomán is megnyílnak felém az érintettek. Nem a saját intézetemről írok, azt csak csöndben megélem.

Hogy érti, hogy nem a legjobban hasznosulnak a pénzek?

Az MTA európai színvonaltól lepattant költségvetésének 28-44 százaléka éri el közvetlenül a kutatóhálózatot, ami tételes magyarázatra szorul. A súlyos költségvetési hiány és a bukdácsoló K+F piac miatt a pályázatképes korosztály a végletekig le van terhelve adminisztrációval, miközben intézet-fenntartási okok miatt a kutatási pénzeiket megnyesegetik.

A garasos intézeti költségvetés miatt a fiatalok fizetésére alig marad valami, így a legtehetségesebbje azt a stratégiát követi, hogy a PhD végzése után éjt nappallá téve külföldi pályázatokat ír, s ha nyer, családostul szedi a sátorfáját, azzal hogy valószínűleg sohasem jön vissza. Ez már a legsúlyosabb dráma, hiszen az utánpótlás java távozik, miközben idefent méltóságteljesen tiszteletdíjakat osztogatunk, és a múltba révedve bálozunk.

Erre kellene gyógymódot találni. A vállalt szerénység ellen szól, hogy a kiváló hallgatók ma nem a kutatói pályát választják, mert az önmegvalósításnak ez a módja kizsigerel, miközben a semmit kínálja cserébe. A kutatói munkastílus - ma alapvetően csapatmunka -, és az egyéni elvárás - mennyi befektetéssel mennyi a jövedelem - nagyfokú változásának intézményes követése elkerülhetetlen.

Nem is csak akadémiai reformra van szükség, hanem az alapok és felépítmény teljes újragondolásáról. Fogódzónak Széchenyi és társainak - Károlyi György, Andrássy György, Vay Ábrahám - gesztusához és az azt kiváltó gondolatsorhoz bátran visszatérhetünk.

Az Élet és Irodalom rendszeres szerzőjeként több mint tíz éve bírálja a hazai tudománypolitikát, miért pont ez az írása verte ki a biztosítékot?

Mert közben megszólalt Szabó Csaba és Vajta Gábor. Rájuk is lehetett legyinteni, csak elég nevetségesé váltak, akik ezt magyarázatok és párbeszéd szorgalmazása helyett tették, és ennek következtében még mindig ugyanott tartunk. Egyébként tudnék mutatni akadémikus által nekem írt magánlevelet, nem is egyet, ami velem egyetértő. Ők nem avatkoznak közbe, mert Szabó Csaba esete miatt nem hisznek az intelligens vitában. Nálunk méltatlan személyeskedésbe torkollnak az efféle ügyek. Kaptam fiataloktól is leveleket, ők azért nem szólalnak meg, mert éppen a repülőjegyüket intézik vagy szülői segítséggel kicsi gyerekeket nevelnek.

Milyen retorziók érték az írás megjelenése óta?

Retorzió a Szent István Egyetemen ért, ahová kutatóosztályunk felajánlott egy kihelyezett tanszéket: mezőgazdasági ökotoxikológia a neve. E tárgyhoz Székács András kitűnő környezetanalitikussal én szerkesztettem az egyetlen elérhető kézikönyvet. A kihelyezett tanszékvezető én lettem volna. A tanszék kellett az egyetemnek, ezt a Szenátus megszavazta. Aztán abszurd módon visszatért a megbízásomhoz, és a Szenátus az érintett kari tanács szinte egyhangú támogatása ellenére, a rektor helyettes rosszindulatú füllentéseit tényként kezelve leszavazta. Nem vicc, bár úgy hangzik: az adományom elfogadása után a rektor hamis indokokkal egy virtuális pozícióból való leváltásom kezdeményezte.

Hozzátehetem, hogy más egyetemen 1993 óta vagyok címzetes egyetemi tanár, így további egyetemi rangra semmi szükségem sincs. Nem kértem effélét. A Szenátus nem látta a tárgy óratervét sem, amit én készítettem, amiben egy akadémikus - a Skót Akadémia tagja -, négy MTA doktor venne részt, és további négy kollegám. Erről kellett volna határozni, és talán az sem volt a szavazók számára tiszta, hogy mi az ökotoxikológia, és erre miért is lenne szüksége az új nappali képzésnek és a Környezettudományi Doktori Iskolának.

Nem is mellékesen ennek a doktori iskolának a törzstagja vagyok, azaz hozzájárulok ahhoz, hogy az egyetem egyáltalán akkreditáltatni tudja. Hogyan lehetséges, hogy ugyanazon az egyetemen egy magasabb kvalitásigényt teljesítek, míg egy alacsonyabbat nem? A választalanság kudarcélményét kínálom a SzIÉ-t vezető két akadémikusnak.

Úgy tudom, Gödöllőn azzal érveltek a személye ellen, hogy komoly tudóshoz méltatlan mozgalmat szervezett a génmanipulált haszonnövények ellen.

A vezetőség és a Szenátus ülésein Hornok László, a tudományos rektorhelyettes szakmailag bukott embernek nevezett, aki tudomása szerint egy hónapon belül elveszti az állását. Szerinte azért vagyok efféle, mert a GMO-ellenes mozgalom élére álltam. Bukottságom szerinte az bizonyítja, hogy a világon százmillió hektáron termesztenek genetikailag módosított növényeket.

A hornoki besorolásom valójában azon alapul, hogy a GMO-Kerekasztal egyik alapítója vagyok és a nyílt szakaszban - amit a média szabadon látogathat - az ülésvezető. Ez azonban nem mozgalom, hanem szakmai műhely - a SzIE hét tanára is teljes jogú tagjaink között található -, az Országgyűlés Mezőgazdasági és Környezetvédelmi Bizottságainak egyik tanácsadója, amelynek anyagai az interneten nyilvánosak.

El ne feledjem, hogy a világ GM-vetésterületének alakulásához semmi közöm sincs; sem rá, sem le nem beszélek gazdákat a vetésre. Ezt még Clive James sem állíthatta, akinek statisztikáiból Hornok a Szenátusnak idézett. Kétségtelen, hogy az USA, Argentína és Brazília igen jelentős területeken termeszt GM-növényeket, azonban a vetésterület csak három ezreléke található Európában, mert a tagországok nem igazán akarják leváltani a fajtáikat szabadalmaztatottakra, ami kiszolgáltatottá tenné őket az Egyesült Államok tőkeérdekeinek. Én aligha felelhetek ezért is.

És tényleg kirúgják?

A munkahelyemen nem tudnak róla, hogy az állásomat elveszíteném, ellenben most írtam alá egy magasabb fizetési osztályba soroló határozatlan idejű szerződést.

A Szenátust Hornok László szándékosan félrevezette és Solti László jól követhetően asszisztált ehhez. Talán az sem véletlen, hogy Hornok László a rektor egyik ajánlója volt az akadémikusi jelölésnél. Velem kapcsolatos döntésük valódi okai egyébként engem is nagyon érdekelnek. Ezt írásban kértem a rektortól.

Amikor a tanszék ötlete felmerült, még nem számított bukott embernek?

Ne szépítsük, az ÉS-ben megjelent írásom miatt oldották fel valahol rám a vadászati tilalmat. Az MTA kommunikációs igazgatója, Fábri György kandidátus a saját blogjában például toporzékol. Egy akadémikus felháborodásában csapatot verbuvált ellenem. Ő úgy gondolja, hogy a tiszteletdíj irigylése vezeti a kezem. A helyzet azonban az, hogy elég nekem a mostani jövedelmem. Kis fogyasztású modell vagyok. A múlt évben a fizetésemből a Gyermekszegénység Elleni Nemzeti Program keretében egy vidéki kis iskolát támogattam. És vannak családok és személyek is, akiket rendszeresen segítek, túlélni azt a gazdasági helyzetet, ami éppen most van.

Volt olyan, aki megszakította Önnel a kapcsolatot a cikke miatt?

Igen, egy korábban hozzám barátsággal viszonyuló akadémikus, mert úgy vélte, hogy rávetül az árnyékom. Soha sem volt a gondolataimhoz köze, mégis kényelmetlenné váltam a számára. Nem hibáztatom, persze nem is nőtt nálam az ázsiója. Én ezt emberségben mérem.

Fábri György válaszcikke szerint a sztálinistaként emlegetett akadémiai modellt már lerázta magáról az Akadémia. Egyetért vele?

A fizetésért lelkesedők nem szorulnak az én egyetértésemre. Az MTA egyébként válogatás nélkül cipeli magával az örökségét, függetlenül attól, hogy azok használhatók-e valamire. A gárdája sem másik, csak a korábbi egyszínű tömeg láttatni engedi ruházatának színeit. Belül azonban mindenki lassan változik, s aki ezt gyorsítani igyekszik, az tapasztalatom szerint született színtévesztő kell legyen.

Van valami sajátos kelet európai bája a hajdani KISZ-titkárok változásainak, akik közül némely most, az állítja, hogy aki tőle jobbra van, az már leesik a padról. Eközben pedig a nemzetközi fajtatulajdonosok fajtáinak valós ok nélküli magyarországi elterjesztésén és a hazai ebbéli kutatások felszámolásán és lejáratásán fáradozik. Szóval nem lerázható a múlt, ahogy Bolhás teszi a csatorna vizével, hanem megélhető és megérthető. Ha ez összejön, akkor túl tudunk rajta lépni.

Az MTA ügyvezetése - az intézetek működésének finanszírozása után a felelős önállóságukat kellene biztosítani - és kommunikációja szerintem még nem érkezett meg ebbe az évezredbe. Fellegekbe tévedt, önhitt, de szakmai munka idején tanácstalan nobilitásokkal gyakran találkozom. Az akadémikusok egy része bizony átbújt a léc alatt, amit az újakkal most átugráltat, és dühösen csapkod az elé tartott tükör felé. Pedig ez van.

Miért tartják tudományellenesnek a GMO-Kerekasztalt?

A tudományellenesség vádját tapasztalatom szerint szűklátókörű emberek használják, akik érintés közeli kapcsolatukat is elveszítették a tudomány minden ágával. Akik már nem tudják elképzelni, hogy az övéktől eltérő nézőpont is létezik, amiből ugyanaz másnak látszik. Szakmai érveik sincsenek egy vitához, csak önérdekű akaratuk. Dudits Dénes például egy szegedi fórumon a saját előadása után - amit mások türelmesen végighallgattak - a többi előadás és a vita elől kimenekült a teremből.

A molekuláris biológusok, illetve akik annak nevezik maguk, ma úgy képzelik, hogy a klasszikus biológia időszaka lejárt. Ha ezt elhiszi nekik a társadalom, akkor hamarosan nem lesz majd szakember, aki felismeri az élővilág fajait, s ezért olyan sem, aki kapcsolatait rendszerezze. Nálunk a parányi támogatás megszerzése a cél. Ezért tört ki a klasszikus és a kortárs biológia, továbbá az agrártudományok között valamiféle filléres csata. Jó lenne a klasszikus értékeket átmentőket életben hagyni, mert alapok nélkül majd leomlanak a falak.

A GMO-Kerekasztal elsődleges célja egyébként, hogy széles látókörben és kiegyensúlyozottan szaktanáccsal lássa el a GM-növényekről azokat az országgyűlési képviselőket, akik e területen döntenek. Célja a sajtó elfogulatlan tájékoztatása is. Az, hogy ez nem tetszik a nemzetközi fajtatulajdonosoknak és a nekik elkötelezett K+F rétegnek, az nem szempont. A technológia előnyeiért elfogulatlanul érvelőt viszont örömmel várnék a köreinkben.

A genetikailag módosított növények hívei azzal érvelnek, hogy ezek a fajták nagyobb terméshozamokra képesek.

Alaptalan állítás. Egyik eddigi GM-fajta sem hordozott magában olyan gént, amely termésnövelő hatású. A mai GM-fajták az elkerült kártétel arányában lehetnek hasznosak. Közösen egyébként semmi sem mondható rájuk csak egyenként, esetről esetre ítélhetők meg.

Egyébiránt az EU-ban túltermelés van. Mégpedig úgy, hogy a gazdákat támogatják. A támogatás 80 százalékát kapják a régi tizenötök, és 20 százalékát az új tagállamok, miközben a vetésterület közöttük nagyjából egyenlően oszlik meg. Ez nem tűnik igazán testvéries osztozkodásnak. Mindeközben az EU pályázati rendszere nem ír ki mezőgazdaság-élénkítő pályázatokat, mert a támogatást a gazdáknak adja oda, s a túltermelés miatt a termelés tudomány általi fokozására sincs szükség.

Minőségi termékre lenne kereslet, s ebben a biotermesztés felértékelődésének vagyunk tanúi. Képzeljen is bármit a szakbarbár, a fogyasztó fölöttébb konzervatív azzal kapcsolatban, amit megeszik. Nincs túl nagy véleménnyel az ízetlen és új, ismeretlen táplálkozástani hatású, például rovarölő hatású vegyületeket tartalmazó élelmiszerekkel szemben. Jó lenne az európai fogyasztók 71 százalékának elutasító döntését sem az én nyakamba varrni.

Erre azt szokták mondani, hogy az élelmiszer-túltermelés lehetőséget ad arra, hogy a termés egy részét bioüzemanyagokká alakíthassuk. Mi a véleménye a magyar bioetanol-programról?

Az, hogy légvárat pumpál. Gyulai Ivántól tudom, hogy a világon megtermelt keményítő, cukor és olajtartamú mezőgazdasági produkció teljes egészével is alig több mint 10 százalékát lehetne helyettesíteni a benzinnek, vagy a dízelolajnak. A gabonaalapú bioetanol-gyártás esélytelen a cukornáddal szemben.

A bioenergia termelésének útjai mérsékelt égövi országokban ma még csak területalapú támogatással tehetők gazdaságossá. Attól viszont, hogy az Unió céltámogatást nyújt hektáronként azoknak, akik repcét vetnek, a biodízel előállítása nem válik rentábilissá, csak átmenetileg rózsaszín szemüvegen át látjuk a történetet. Mindeközben felborul a takarmány- és élelmiszerpiac, mert onnan vetésterületet von el, így csökkenti a kínálatot.

A nézetei számos környezetvédő, civil szervezetben nagy népszerűségnek örvendnek. Gondolkodott már civil, esetleg politikai szerepvállaláson?

Gondolkoztam, de egyik sem nekem való: színlátó vagyok. Őszintén meglepett, hogy a „Virágot Oikosnak" című könyvemmel a környezetvédőket és a biogazdákat szólítottam meg. Én azt hittem, hogy a növényvédő mérnököket fogom, de őket ma még csak sokkolom. Abszolút biztos vagyok azonban abban, hogy a tudásanyagukba épül majd az, amivel most még behunyt szemmel hadakoznak.

Néha arra is gondolok, hogy a kutatók valamiért úgy tartják, hogy a szaktudomány törvényszerűen unalmas és magyarázásra alkalmatlan, hogy a kifejezőkészség használata bűncselekmény, afféle szakterületi árulás. Mindez a tudomány nyitottságától és nyilvános vitaszellemétől, tehát alapeszméitől idegen felfogás. Én parányit kételkedem azoknak a szakmai teljesítményében, akik anyanyelvükön sem képesek koherensen kifejezni magukat.