Mihály
11 °C
25 °C

Vagy scifi, vagy kamu, vagy elképesztő áttörés az orvostudományban

D  US20110126008
2016.02.08. 15:59
Az agyátültetés az egyetlen olyan transzplantációs műtét, ahol a donor jár jobban. Ezt a kikezdhetetlen igazságot még 1978-ban fogalmazta meg egy Daniel Dennet nevű filozófus a Hol vagyok? című írásában. A teljes fejátültetés nagyjából persze nem emiatt maradt továbbra is jórészt etikai és filozófiai kérdés – egyszerűen túl bonyolult ahhoz, hogy a tüdő-, vese- vagy egyéb szervek átültetéséhez hasonlóan menjen minden. Egy olasz idegsebész mostanában mégis azt mondja, hogy nekifut a dolognak.

Sergio Canavero olasz idegsebész azt ígéri, hogy nagyjából 2017-ig kidolgozza azt az eljárássorozatot, mely során fejátültetésre készít fel egy beteget, végrehajtja rajta az operációt, és sikeres utógondozással még a gerincvelő működését is helyreállítja olyan szinten, hogy a páciens nemcsak irányítani tudja majd a befogadó test funkcióit, de akár sétálni is képes lesz. A beteg önként vállalkozik a műtétre: Valerij Szpiridonov, a most 30 éves orosz férfi, aki egy különleges izomsorvadásos betegségben, a Werding–Hoffmann-kórban szenved, így sok vesztenivalója amúgy sincs, 2017-re az előrejelzések szerint amúgy is komoly egészségügyi problémái lesznek.

Canavero bejelentését kétkedve, tiltakozva fogadták a transzplantációs szakemberek. A legjellemzőbb momentum, hogy sokan azt gondolták, az idegsebész története valójában egy ügyes médiahack, ami a Metal Gear Solid című videojáték épp akkoriban megjelent, új epizódjának csinál hírverést. Canavero ezt a vádat visszautasította, de a lényeg valójában az, hogy ez a reakció milyen jól megmutatja, milyen közel állunk az első, sikeres fejátültetéshez az egészségtudomány jelenlegi állása szerint.

Sergio Canavero és Valerij Szpiridonov.
Sergio Canavero és Valerij Szpiridonov.
Fotó: Facebook

A fejátültetés nem teljesen példa nélküli, sőt, már bő egy évszázaddal ezelőtt is találunk próbálkozót. Az első, sikeresnek mondható fejátültetést Charles Claude Guthrie végezte el 1908. május 21-én, amikor egy kutyát a fejénél fogva egy másik kutyához műtött. Guthrie valószínűleg az amúgy igen jelentős, vérkeringéssel kapcsolatos életművét tönkre is vágta a kísérlettel, hisz míg a közeli kollégájának mondható Alexis Carrel „a vérerek, érsebészet és szervátültetési kutatásaiért" Nobel-díjat kapott, a kutyafej-átültetésről híres Guthrie hoppon maradt.

A 20. század során 1959-ben a kínaiak jelentettek be sikeres kutyafej-átültetést, de a további próbálkozásoknak gátat szabott a tény, hogy még az egyszerűbb transzplant-műtéteknek sem volt sok értelme az immunblokkolók kifejlesztéséig – hiába volt meg egy szívátültetés műtéti eljárása, ha a fogadó fél kilökődésgátlók híján belepusztult a szervezet immunreakciójába.

Aztán 1967-ben Barnard professzor végrehajtotta az első emberi szívátültetést. Az első szívátültetett beteg mindössze 18 napig élt a műtét után, Louis Washkansky szándékosan legyengített immunrendszere nem tudott mit kezdeni egy tüdőgyulladással - de a mérföldkő ettől még megvolt, a szív után pedig sokan a másik, hagyományos fő szervet, a fejet vették célba.

Heart transplant boxx519.gif
Fotó: technologyreview

1970. március 14-én egy clevelandi egyetem orvosi karának munkatársai Robert White vezetésével fejátültetést hajtottak végre egy majmon: az egyik állat fejét egy másik állat testéhez varrták. A műtét természetesen a két állat lefejezésével járt, így bár a dolog összejött, a régi fej az új test keringési rendszerét használva látott, hallott, szaglása működött és az agyi folyamatok egy része is visszatért, a gerincvelő elmetszése az állat lebénulását is jelentette.

Ez nem akadályozta a majmot abban, hogy időnként megpróbálja megharapni a körülötte dolgozókat.

Szerencsétlen majom kilenc napig húzta még, végül az immunreakciókba pusztult bele. White-ot a bejelentéstől kezdve megvetetés övezte, egy kollégája egyszerű barbarizmusnak nevezte a kísérletet, és bár néha kicsit pozitívabb hírekben is felmerült a neve (egy időben Christopher Reeve, a Supermant játszó, balesetben megbénult színész esetében is a fejátültetés tűnt a legjobb módszernek), szakmai előmenetel szempontból zsákutca volt a fejátültetés. Annyira, hogy White nyugodtan megismételhette a dolgot 2001-ben, mélyebbre már nem süllyedhetett, cserébe viszont további részleteket sikerült megtudni arról, hogy mi kell egy fejátültetés sikeréhez.

A fejátültetésben a gerincvelő újracsatlakoztatása az igazán bonyolult, a fej átvitele, és az új test vérkeringésére való csatolása nem kivitelezhetetlen. Az egyetlen bökkenő az agyhalál elkerülése, ezt viszont megoldják úgy, hogy a fejet 10-15 Celsius-fokosra hűtve lelassítják az életfolyamatokat annyira, hogy a műtéthez elég időt nyerjenek. Ha ez megvan, a túléléshez csak a kilökődés megakadályozására van szükség, ez viszont valószínűleg nem jelentene megoldhatatlan problémát manapság, amikor egyes transzplantációk rutinbeavatkozásnak számítanak (mármint az orvosoknak – a betegeknek már nem annyira).

Kérdés viszont, hogy mi értelme egy fejet átültetni egy másik testre akkor, ha ez együtt jár az örökös bénultsággal is. Nos, Canavero erre is kínál megoldást: szerinte az összeillesztést a sebészi módszerek mellett az összeforrást és a gyógyulást segítő polietilénglikol-készítmények segítik. Ezek a speciális készítmények valóban léteznek, egyes kísérletekben valóban igazolták, hogy a segíthetik a sérült idegsejtek regenerálódását. Viszont mindezt csak laborban, főleg patkányokon sikerült kimutatni, élő emberen még soha. 

Úgy legalábbis biztos nem, hogy elmetszették egy ember gerincvelejét, polietilénglikol-oldatba mártották a két véget, és nahát, össze is forrt.

Szakemberek szerint ezek a szerek kísérleti stádiumban vannak, pontosan ugyanúgy, mint megannyi más szer, amiben jelenleg bizakodnak a gerincsérült, lebénult emberek. A szomorú tény viszont sajnos az, hogy sem a polietilén-glikol, sem más hatóanyag nem lett még alapja semmilyen eljárásnak, ami bármilyen segítséget is adhat a mozgásukat egy sérülés vagy betegség miatt elvesztőknek.

Visszás dolog, de ha a fejtranszplant előkerül, a bejelentők általában sikeres egérkísérletekre is hivatkoznak. Egérkísérletekben ugyanis már többször sikerült visszanyerni az elmetszett, majd újra összevarrt és különleges gyógyszerekkel kezelt gerincvelejű egerek motorikus funkcióinak egy részét. A baj csak az, hogy a rágcsálók valójában nem a kezelés különlegessége miatt voltak képesek újra járni tanulni, hanem azért, mert a mozgásukat irányító idegpályák és központok meglepően nagy része a metszés alatt van. Ezzel szemben az ember mozgását irányító központ az agyban van – ha az innen kiáramló jeleket nem a megfelelő helyre vezetik vissza, a páciens örökre mozdulatlan marad.

Igazából még az is kérdés, hogy ha sikerül is úgy összeforrasztani az idegpályákat, hogy az agyból induló impulzusok el is jutnak valahova, vajon az agy képes lesz-e újrahuzalozni magát. Felismerik-e a központok, hogy máshova érkeznek a jelek, más reakciókat váltanak ki az agy utasításai, mint korábban? Gyerekkorunkban még megvan az a képességünk, hogy szép lassan megtanuljuk használni a testünket, de felnőttként az agy ritkán képes ilyen óriási változásra.

Az is igaz, hogy vannak biztató jelek a bénultság gyógyításában. Az USA-ban épp folynak egy olyan, pacemaker-szerű, apró elektromos szerkezet klinikai tesztjei, amely az agy megfelelő parancsára aktiválódva elektromos jelet küld a megfelelő idegpályán a megfelelő izomcsoportoknak. Az eredmények érdekesek: a betegek egy része akár állva is tud maradni a szerkezet segítségével, de az adatok olyan következetlenek, hogy az orvosoknak valójában csak tippjeik vannak, miért is működik ez az egész.

Ilyenkor is fontos megjegyezni, hogy bárki, aki azt állítja, képes szimulálni az agy működését, valószínűleg nem mond teljesen igazat, hiszen ezzel azt is mondja, hogy megértette az agy elképesztően összetett folyamatainak tekintélyes részét. Ez különösen akkor gyanús, ha egy másik, a gerincsérültekhez igen hasonló kórtörténetű csoportot, a végtag-amputációt elszenvedett betegek helyzetét nézzük meg. A mai napig nem értjük igazán az úgynevezett fantomfájdalom hátterét, vagyis azt, hogy egy amputált kar vagy láb helyén miért érez szinte minden sérült még évekkel a műtét után is fájdalmakat.

Ez is azt jelzi, hogy a testünk agyunkba égett képe nem változik olyan könnyen, mint azt szeretnénk, így egy sikeres fejátültetés és gerincvelő-rekonstrukció sem biztos, hogy elég lesz majd ahhoz, hogy újra mozogni tudjon a beteg. Egyesek szerint jó 50-100 évre van az orvoslás attól, hogy technikailag elég fejlett legyen egy ilyen műtét elvégzéséhez, tehát nagyjából ennyi időnk van megérteni az agyunk működését is. Az, aki mostanában vág bele egy ilyen műtétbe, joggal mondható felelőtlen szerencsevadásznak annak fényében, milyen elenyésző esélye is van a sikerre.

Persze a fejátültetés mindig is népszerű téma marad, hiszen már önmagában az a filozófiai kérdés is izgalmas, hogy vajon donornak vagy átültetettnek jobb lenni egy ilyen esetben. Az orvostudomány, és főleg az idegsebészek szerint viszont amíg nincs igazán jó módszer az idegpályák összekötésére, kijavítására és gyógyítására, valójában tök mindegy, hogy a fej vagy a test vagyunk egy ilyen műtét során.

Európai körutazások

Őszi kalandok. Segítünk hogy megtalálja a legjobb ajánlatokat.

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.