Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

A kibertér négyszögesítése

2005.09.06. 16:30
Véget ért Linzben az elektronikus művészeti fesztivál, amely idén huszonhatodszor sokkolta a békés iparvárost - robotok helyett ezúttal főleg hibridekkel. Az Index hétpróbás veteránokat és ártatlan szüzeket küldött Ausztriába, de ők csak abban tudtak megegyezni, hogy a kortárs interaktív művészet fellegvára már nem Linz. Hanem Parndorf.
Nézze meg a képeket!

Embertestű, emberfarkú, nyomott fejű, macskaszemű hibrid uralja az amúgy joviális, magába fordulós osztrák iparvárost, Linzet. Az Ars Electronica művészeti fesztivál hiperrealisztikusra photoshopolt kabalafiguráját a szervezők kitették a főtérre, az utcákra és a kirakatokba, rányomták brosúrára, képeslapra, jelvényre, zászlóra - ijesztő érzés lehet linzernek lenni most, hogy még a templom tövében is a négykézláb kushadó kortárs kultúra riogatja a békés járókelőket.

Idén a hibrid a miskolcnyi várost behálózó, tizenöt helyszínen pörgő Ars Electronica fő témája, ami szerencsés választás, mert egy hibrid természeténél fogva összetett, így rá lehet húzni mindent, politikát, gazdaságot, kultúrát, identitást, a Counterstrike-ot, a GPS-t és a búzasört. Rá is van húzva minden, hibridek hemzsegnek a kiállítótermekben, az utcákon és a kiülős helyeken. A Linzbe verődött tömeg a fesztivál mottójához híven egy paradoxon kellős közepén tolong, és bár egyedei leginkább emberre hajaznak, az egyhangú létformát itt-ott megtöri egy csótánysofőr, napelemes csipmadár vagy a texasi Wacóban lemészárolt David Koresh digitális reinkarnációja.

A vak véletlen az Index több tudósítóját is a helyszínre sodorta. Voltak köztünk veteránok, akik úgy járnak évente Linzbe, mintha csak a sarki szoláriumba ugranának le, voltak arselectronikailag még érintetlen szüzek, és volt olyan is, akinek még útlevele sincs nyolc éve.

A veteránok szerint a most huszonhatodik alkalommal megrendezett Ars Electronica úgy, ahogy van, "szar", sőt "egyre szarabb", de a veterán arról ismerszik meg, hogy a múltjából él, és nem tudja megindokolni, miért tart shotgunt a párnája alatt. A szüzek viszont rendes szűzhöz méltóan minden újdonságot kipróbáltak, és a megszerzett kultúrfölény birtokában szálláshelyük, a kies St. Valentin életének állóvizébe dobtak követ oly módon, hogy hangos megjegyzésekkel illették a műmárvány lépcsősor tetejébe helyezett kerti törpét.

"Fritzvalter és a Stájer Pornósztár a kukoricásba mutató Sex Club-nyíl neonsercegésére lötyög; a disznószagot lószag árnyalja. Az állatkatapultból sorozatlövésre szánt Tücsökésbogár Bestof DVD a Silicon Graphics szobácskájától jottányira csapódik" - próbálta érzékeltetni a helyzetben rejlő anakronizmust az egyik veterán. Világok harca. Scheisse.

A kibertér négyszögesítése

Nézze meg a képeket!

Abban a veteránok és a szüzek egyetértettek, hogy a Linzben idén kiállító művészek jelentős része még mindig ugyanazzal a problémával küzd, mint tíz éve, vagyis a valóst próbálja a kibertérbe helyezni, mert az egyszerre művészi és elektronikus, viszonylag látványos és jó esetben interaktív is.

Van, hogy sikerül, mint a kategória egyik legjobb darabja, a holland Marnix de Nijs belvárosi O.K. Centrumban kiállított "Run Motherfucker Run" című alkotása. A látogató futószalagon lohol az életéért egy lerohadt város utcáin, villamossínein és stadionjában, amelyeket projektoron lát maga előtt. Az Index önjelölt motherfuckere pozitív élményről számolt be, miután letántorgott a futószalagról, bár nem jött rá, hogy a szalagon nemcsak egyenesen lehet futni, hanem irányt is lehet változtatni. Pedig ettől interaktív az egész, a többit bármelyik fitneszcenter tudja, csak ott kisebb a kivetítő.

A virtuális és a valós konvergenciájára épül négy orosz művész kinyomtatott képsorozata, az Action Half Life, amely egyszerre idézi a legdurvább, pedofíliagyanús Calvin Klein-reklámokat és a szovjet iskolai sportbemutatókat. Az ártatlanságtól duzzadó, kiskorú modellek a sivatagban pózolnak dresszben-tapadóban, kezükben a Half Life élethűre renderelt, gyilkos fegyvereivel. Velük szemben a kanadai Garnet Hertz biorobotja: a háromkerekű gépet csótány hajtja úgy, hogy mozgását szenzorok rögzítik és közvetítik a járműnek. A szomszédos, fákból és bokrokból kialakított beltéri kiserdőben csipekből hegesztett, napelemmel működő lények ciripelnek és füttyögnek, ismét csak azért, hogy összekössék valahogy az organikust a mesterségessel, és még azon is túl.

Semmi se fontos, csak a ritmus legyen pontos

Ha már interakció, akkor az egyik legkézenfekvőbb megoldás, hogy körmönfont módszerekkel zenét csiholunk mindenből, ami arra alkalmatlannak tűnik. Az Ars Electronica Center egyik bugyrában a Nintendo DS Elektroplankton nevű játékát lehetett kipróbálni, miszerint bután hullámzó egysejtűeket böködünk az érintőképernyőn, mire ők a nyomogatás ritmusára minimál/trance/ambient házasságra lépnek az alapütemmel, kicsik és nagyok legnagyobb megelégedésére.

Nézze meg a képeket!

Ennél is jobb a szomszédos asztalnál kipróbálható japán Tenori-On, amivel egy 16x16-os mátrixon négy virtuális síkon nyomogathatjuk magunkat a végső transzállapotig. Mindezt bónusz villódzással honorálja a Nobel-díjra érdemes szerkezet, ami annyira addiktív, hogy rögtön száztagú Tenori-On együttest vizionálunk egy szabadon választott falunap színpadára.

Lehet még zenélni virtuális tekerőlanton, felülről szkennelt asztallapon filcdarabok és mutáns földigiliszták rakosgatásával, de az abszolút csúcspont mégis az, amikor három Szokol rádión szintetizálhatjuk az őskáosz legszétcseszettebb statikus zajformáját, és még börtönbe se csuknak érte bennünket.

David Koresh counterstrikes

A rozsdabarna padlószőnyeggel burkolt, hetvenes évekbeli néppárt-konferenciaközpontot idéző Brucknerhaus után szívmelengetően hatnak a belvárosi O.K. Centrum ipari vaslépcsői, hosszú, éjszaka elhagyatott folyosói és a róluk nyíló termek. Ide kerültek az Ars Electronica díjazottjai, köztük az Arany Nika-díjas MILKProject. Két lett interaktivista, Ieva Auzina és Ester Polak a tej útját követte végig Lettországtól Hollandiáig úgy, hogy a közreműködőket GPS-vevővel szerelte fel, mozgásukat pedig hatalmas, fából készült, ötvenes évekbeli rádióhoz hasonló készüléken jelenítette meg.

Különdíjat adott a zsűri a holland Theo Jansennek, aki villanyvezetékek szigetelésére használatos pvc-csövekből gyárt organikusnak tetsző, kerekes-szárnyas, csontvázszerű monstrumokat, amelyeket a holland tengerparton szokott mozgásba hozni - most a csontvázak egy része a linzi kiállítóteremben, a nagyobb darabok a főtéren pihennek egy a célra kialakított homokozóban.

Összesen hat művész dolgozott egy másik díjazott munkán, a Waco Resurrectionön (wacói feltámadás), amelyben a Counterstrike díszletei között feléled a saját lemészárlásáról elhíresült texasi szektavezér, David Koresh, puskát ragad, és visszavág az őt és követőit 1993-ban lemészároló kommandósoknak.

Nézze meg a képeket!

A fesztivál történetének sztenderd darabjai a Duna-parti központban, az Ars Electronica Centerben (AEC) pihennek. Invenciózus, bár diszfunkcionális tálalásban, a falra függesztve tekinthető meg a Wikipedia online enciklopédia, egy sarokban a Sony robotkutyája, az Aibo, egy másikban a Greenbox , amelyben a látogatók tetszőleges pózban levideóztatják magukat, az eredményt üvegdobozba zárják, majd elhelyezik egy virtuális környezetben a többi látogató doboza mellé.

Bár évek óta szerepel a kiállításon, nem lehet elmenni szó nélkül a folyékony mágnes mellett. A központi épület legfelső emeletének leghátsó sarkába rejtett csoda maga megérne egy külön fesztivált. Az olajos elektromágnes alatt hullámzó fekete fémlény a legsúlyosabb scifis organikában csúcsosodik, pulzál és hullámzik, tudósítónk fél órán keresztül mozdulatlanná dermedve tátogott, majd konfirmált, bérmálkozott, és a nirvánát vágyta napestig.

Megosztotta a véleményeket az Ars Electronica laboratóriuma, a Futurelab nagyszabású projektje, amely a schönbrunni kastély egyik termét teszi három dimenzióban bejárhatóvá - egy veteránnak a földbe gyökerezett a lába a látványtól, a motherfuckerként már bizonyított szűz viszont csak a vállát vonogatta, és gagyigyanúsnak nyilvánította a projektet.

Léciléci

Végfelhasználói szempontból az Ars Electronica olyan, mint egy alulgépesített vidámpark, és leginkább a kirekesztettségről, illetve az azt követő vágyakozásról szól, amelyet többször követ kiábrándulás, mint katarzis. Bolyong az ember az AEC teretlen-levegőtlen, kinőtt termeiben, és meglát egy Freitag-táskás japán tudóst, aki tágra nyílt szemű tücsökként, ormótlan 3D-s szemüvegben hadonászik egy monitor előtt. Az ember megáll, és találgatja, milyen intermediális élmény éri éppen a japán tudóst, kivárja a sorát, kölcsönkéri az izzadságtól sikamlós szemüveget, és maga is elkezd hadonászni, egészen addig, míg a következő balek le nem lejmolja tőle a szemüveget.

Egy szűz szerint az egész Ars Electronica úgy néz ki, mint ahogy a nyolcvanas években elképzelték a jövőt, vagyis minden prüttyög, villog és zakatol. Egy veterán viszont csak azt hajtogatta, hogy azok voltak a daliás idők, amikor őt annak idején üvegtetejű kisvasúttal furikáztatták körbe-körbe a helyi kohóban.

Mielőtt elindultak haza, kelet felé, könnyek között búcsút vettek egymástól, egy magyar szűz és egy magyar veterán a messzi Linzben. Egymásra néztek, és csaknem egyszerre mondták ki a poszt-posztmodern befogadáselmélet kulcsmondatát: Parndorfnál találkozunk.