További Környezet cikkek
A nyári közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a köztisztasággal kapcsolatos aggodalmak elérik, sőt némely esetben meghaladják a közbiztonság vagy az infrastruktúra hiányosságai által okozott rossz közérzetet. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium megbízásából a WWF Magyarország által végzett felmérés szerint a hazai lakosság 47 százaléka akár mától kezdve hajlandó lenne különválogatva gyűjteni otthonában a hulladékot. Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon az emberek sokkal környezettudatosabbak, mint azt a jelek mutatják.
Mi az oka?
"Az embereknek általában két énjük van környezetvédelmi kérdésekben - mondja Reiniger Róbert, a Deloitte & Touche környezeti tanácsadója. - A nagy többség természetesen azt szeretné, ha tisztaság lenne az utcákon, megszüntetnék az illegális lerakókat, és szakszerűen ártalmatlanítanák a hulladékot, ugyanakkor élesen visszautasítják, hogy mindez az ő településükön, az ő utcájukban, egyáltalán a közelükben történjen." Reiniger szerint a kibékíthetetlen ellentét elsődleges oka az információhiány és a bizalomvesztés. Az előző, "központi tervutasításos" rendszerben egyszerűen csak kijelölték a lerakók, égetőművek helyét, és minden lakossági tiltakozás ellenére meg is építették, aztán a lakók vagy hozzászoktak, vagy nem. Ez ma már nem így van. "Nagyon büszke vagyok arra, hogy a környezet védelméről szóló törvényben szerepel a lakossági részvétel fogalomköre, és óriási dolog, hogy a helyiek egyenrangú ügyfélként vehetnek részt az engedélyezési folyamatokban. Éppen ezért nagy szükség van arra, hogy az emberek megfelelő tájékoztatást és felvilágosítást kapjanak a döntéseikhez" - mondja. A püspökszilágyi, sződi, kosdi, utoljára pedig a kartali népszavazáson elutasított regionális hulladéklerakók kálváriája is azt mutatja, hogy óriási a bizalmatlanság és a tájékozatlanság, ami szükségképpen csak a félelmeket erősíti. (Ugyanakkor az ISPA program keretében jelenleg épülő tucatnyi lerakó körül nincsenek viharok, ami arra utal, hogy a botrány nem szükségszerű.) "A demokratikus intézményrendszer nálunk még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy egy - megfelelő garanciákkal, kompenzációval megtámogatott - közhasznúsági törvény alapján elő lehessen írni például egy szemétlerakó helyét vagy be lehessen fejezni az M0-s körgyűrűt a főváros körül."
Belátható, ha valamely szférában ennyire nyilvánvalóan ütközik a magán- és a közérdek, az részletes szabályozást kívánna. "Magyarországon jogsértő állapot van, évek óta meg kellene alkotni a vonatkozó törvényeket, mégsem tették" - mondja Csillag Gábor, a Zöld Fiatalok munkatársa. Szerinte nem az egyes embereknek, közösségeknek kell indokolatlanul megnehezíteni a dolgát, hanem megfelelő hátteret kell biztosítani a környezettudatos gondolkodás és ökologikus szemlélet meghonosodásához, ami egyértelműen kormányzati kötelesség. "A szemlélet alakítása hosszú távú, optimista becslések szerint is 15 évre szóló feladat, és ezen a téren sok mindent át tudnak vállalni a zöldszervezetek. Gazdasági és politikai erejük ellenben nagyon kicsi, a megoldás nem várható tőlük. Gyorsan ható, azonnali eredményt csak a jogi szabályozás átláthatósága hozhat, mégpedig konkrét célokra és feladatokra lebontva, konkrét összegeket hozzárendelve." A rendszerváltás óta eltelt időben szinte minden szakminiszter elő is állt a maga általános programjával, se szeri, se száma a betarthatatlan rendeleteknek és határozatoknak, rejtélyes bizottságoknak és hatóságoknak. Közös vonásuk, hogy rendre figyelmen kívül hagyják a jól képzett civil szféra véleményét, ritkán rendelnek pénzügyi fedezetet a tervekhez, illetve elmulasztják a konkrét végrehajtási utasítások meghozatalát. Nincs ez másként A környezet védelmének általános szabályairól szóló (1995. évi LIII.) törvény esetében sem, amely az általa előírt közel 40 rendelet alig negyedét alkotta meg, figyelmen kívül hagyva minden magának adott határidőt.
A környezetvédelemhez persze pénz kell. A szükséges forrást az 1995-ben bevezetett termékdíjjal kívánták megoldani, hiszen a törvényhozók szerint "az ebből származó bevétel fedezi a jövőben a hulladék kezelésének költségeit". Sajnos a megállapítás igazságtartalma nem derülhetett ki, az e címen beszedett összegnek ugyanis nyoma veszett. A Hulladék Munkaszövetség (Humusz), a Levegő Munkacsoport és a Magyar Természetvédők által az Országos Hulladékgazdálkodási Tervet érintő, közösen kiadott bírálatukban úgy tudják, hogy az 1996-tól 2000-ig tartó öt év alatt beszedett 46 milliárd forintnyi termékdíjból csupán 13,2 százalék került a helyére: ez idő alatt önkormányzati hulladékkezelési fejlesztésekre 2,5 milliárd, vállalati hulladékos pályázatokra pedig összesen 3,6 milliárd forintot fizettek ki.
Hova?
Hazánkban a lakossági szilárd hulladék 83 százalékát lerakókban tárolják, és alig 3 százalék a hasznosított hulladék - derül ki egy 4 millió eurós Phare-támogatással megvalósult felmérésből. Előzetes adataikban közel 620, egyenként 500 m3-nél nagyobb illegálisan használt lerakót, 1250 elhagyott vagy bezárt, de nem kellően rekultivált helyszínt találunk, amelyek mintegy 10 millió tonna felhalmozott hulladékkal veszélyeztetik a környezetet. Civil szakértők véleménye szerint ma sincs pontos fogalmunk a 10-20 ezerre becsült illegális lerakók állapotáról, helyéről, nagyságáról, összetételéről. A Humusz Tájsebészet kampánya (lásd Tájsebészek című keretes írásunkat) ezer illegális lerakót regisztrált országszerte, és ez csak a szeméthegy csúcsa, hiszen szerintük a rendszerváltás óta egyik kormánynak sem sikerült kiépítenie olyan információs rendszert, amely méréseken, hatósági ellenőrzésen és valós bevallásokon alapszik. A hivatalos felmérés szerint készült jelentésből kiderül, hogy a majdnem 3000 lerakó közül összesen 216 olyan állapotút találtak, amelynek működése a következő hat évre engedélyezhető, 1100 lerakót azonban azonnal be kell zárni. Persze a lakat és a "földet rá" nem elég, a bezárást követően mindenképpen rekultiváció és folyamatos ellenőrzés szükséges, aminek költségeit 267,5 milliárd forintra becsülik 2020-ig. A Nemzeti Környezetvédelmi Program 18 milliárdot mond ugyanerre 2009-ig, abból a körülbelül 350 milliárdból, amit összesen ilyesmire szán.
Mi mindent dobunk ki?
A Nemzeti Környezetvédelmi Program évente 104 millió tonna hulladékról tud, ebből 4 millió tonna a települési szilárd, 20 millió tonna a kezelt folyékony hulladék. (A fennmaradó évi kb. 80 millió tonna ipari, mezőgazdasági és más termelési tevékenységből származik, ezen belül kb. 4,2 millió tonna számít veszélyesnek.) Maga a program is elismeri, hogy nincs a különböző hulladékokra vonatkozó, megbízhatóan működő naprakész adatbázisa, így az adatokat tekintsük sarokszámoknak. Különösen, hogy a már említett felmérési projekt 2002-ben 23 millió m3, azaz mintegy 4,6 millió tonna települési szilárd hulladékról adott jelentést, amelynek csak 62 százaléka lakossági eredetű. A többi a háztartási hulladékokkal együtt kezelhető - intézményeknél, szolgáltatóknál, kisebb vállalkozásoknál termelődő - hulladék. Abban mind megegyeznek, hogy a mennyiség évente 2-3 százalékkal nő. Szilágyi László, a Humusz munkatársa szerint elsősorban a csomagolási hulladék a bűnös a töretlen növekedésben, amely már így is évente 800-860 ezer tonnát tesz ki.
Hulladéknak nevezzük, amire már nincs szükségünk, de kisebb-nagyobb kezelés (kimosás, ledarálás, komposztálás, beolvasztás stb.) után még felhasználható valamire. Szemétnek minősül minden, amit a jelen technológiák és igények mellett sem tudunk használni. Nemzetközi tapasztalatok szerint a begyűjthetőségi küszöb, vagyis a hulladék további felhasználásra visszanyerhető része 65 százalékot tesz ki, nálunk ez az arány minisztériumi adatok szerint jelenleg 40 százalék, ami figyelemre méltó eredmény, tekintve, hogy Magyarországon - néhány kivételtől eltekintve - nem létezik szervezett lakossági szelektív szemétgyűjtés, szinte teljes mértékben hiányzik a begyűjtési hálózat és a feldolgozói háttéripar. Jelenleg a Pest megyei Tura körüli régió jár az élen a maga fejenkénti 10 kilójával évente, Győrben ennek a fele jön össze, de mindkettő messze elmarad a 60 kilós uniós átlagtól vagy a németországi 80 kilótól.
De még csak nem is a szelektív gyűjtés a végső megoldás, sokkal inkább a megelőzés, vagyis ha megpróbáljuk csökkenteni a termelt hulladék mennyiségét. Az EU 1993-ban indított 5. számú "tízéves" környezetvédelmi programja a hulladéktermelés évi 330 kilóra csökkentését tűzte ki célul. Ezt a kvótát még megközelíteni sem sikerült, hiszen a jelenlegi átlag 550 kg/fő, ezért idén májusban egy újabb hulladékmegelőzési és -hasznosítási stratégiát bocsátottak vitára. A csomagolóanyag-lobbi ellenérdekeltségével dacolva ugyanis egyre inkább a megelőzésre helyezik a hangsúlyt. A legcélravezetőbb, ha eleve megakadályozzuk a hulladék keletkezését, elsősorban csökkentjük a csomagolóanyagok mennyiségét. Nem vásárolunk eldobós palackba zárt üdítőt, a saját tartós tárolóedényeinkhez ragaszkodunk a piacon, ahol a legtöbb árut kimérve is lehet kapni. Persze ha minden erőfeszítés dacára mégis termelődik hulladék, jó azt minél többször újrahasználni (reuse). Amennyiben nem járható út az újrahasználat - olyan palackot vettünk, ami nem tölthető -, még mindig van lehetőség a hasznosításra (recycle): például beolvasztani a palackot, és lábtörlőt "gyártani" belőle. Persze előbb az kellene, hogy a vásárló választhasson a lehetőségek közül - például ne tűnjenek el a visszaváltható palackok -, másrészt jól szervezett, országos lefedettséget biztosító szelektív hulladékgyűjtő és -feldolgozó hálózat szükséges. A szakértők megegyeznek abban, hogy az átlagos EU-polgár maximum 300 métert hajlandó megtenni a legközelebbi speciális kukáig, feltehető, hogy nálunk is ehhez hasonló sűrűséggel kell hulladékudvarokat és -szigeteket telepíteni.
Az újrahasznosítás egyik előfeltétele, hogy a begyűjtött termék nyomokban sem tartalmazhat veszélyes anyagot, továbbá minél olcsóbb, energiatakarékosabb módszerrel lehessen elválasztani egymástól a különféle összetevőket, és hogy azokat egyértelműen - drága laborvizsgálatok nélkül is - azonosítani lehessen. (Ehhez többek között pontos anyag-nyilvántartási rendszerek és jelölések kellenének.)
A különválogatás, újrahasználás, illetve hasznosítás után reménytelenül fennmaradó hulladék sorsa korántsem itt ér véget, hiszen még hátravan az energetikai karrier, vagyis az égetés, aminek a hőjét szintén fel lehet használni. Fontos különbséget tenni a válogatás nélküli, csupán térfogatcsökkentő céllal végzett felelőtlen tűzgyújtási akciók és az ellenőrzött, zárt rendszerben történő égetés között. Mindezen folyamatokat végigjárva a hulladékból azt és csak azt a maradványt lehet lerakni, ami már semmilyen egyéb módon nem hasznosítható (bár a lerakókban képződő gázok még szóba jöhetnek például fűtésre). Mondanunk sem kell, a korszerű lerakás messze nem azt jelenti, mint amit most ismerünk, hanem alapos felmérés után kiválasztott helyszínen, gondosan szigetelt és ellenőrzött telepek létrehozását, ahol folyamatos monitorozást végeznek jóval a végleges befedés után is: rendszeresen ellenőrzik a csapadékvíz elvezetését, összetételét, csakúgy a talajvízét, gondosan ügyelnek a keletkező gázokra.
A jövő
"A helyzet az, hogy mindannyian elpusztulunk előbb-utóbb, ha nem engedjük meg, hogy legyenek tisztességes hulladéklerakóink, égetőműveink és veszélyeshulladék-ártalmatlanítóink" - szögezi le Reiniger Róbert. Az unióval kötött megállapodás szerint hazánknak 2005-re kell elérnie a csomagolási hulladékok 50 százalékának begyűjtését és újrahasznosítását, ezen belül pedig azt is, hogy az összes csomagolás 25 százalékát anyagában hasznosítsák, és ez az arány egyetlen hasznosítható hulladékfajta esetében sem lehet alacsonyabb 15 százaléknál. A megállapodás nyomán több embert kell bevonni a megelőzésbe és a szelektív gyűjtésbe, ugyanis a jelenlegi résztvevők ennyit biztosan nem tudnak kitermelni. Ám ha sikerül is teljesíteni az előírt mennyiséget, még mindig ott van a maradék, ami újfent a gödörbe kerül. Lerakók tehát mindenképpen kellenek.
A már említett országos felmérés szerint mindössze 42, most is működő lerakó üzemelhet 2008 után, de azok is csak jelentős átalakításokkal. A korszerűsítés hozzávetőleges költségét 33 és 53 milliárd forint között adta meg a javaslat a 2005-2020 közötti időszakra vetítve. Ugyanezen idő alatt 10 új lerakó megépítését javasolják 20 milliárd forint értékben, 13 új átrakóállomást (1 milliárd forint), továbbá számolnak a jelenleg futó ISPA programok keretében épülő-bővülő objektumokkal is. Mindent összevetve 74 korszerű lerakónk és 33 nem kevésbé kielégítő átrakóállomásunk lenne 2008 után. Ez nincs ellentmondásban az Országos Hulladékgazdálkodási Terv előirányzatával, amely maximum 100, egyenként legalább 100 ezer főt kiszolgáló regionális lerakót képzel el az országban. Persányi miniszter idézett nyilatkozata szerint ez nem csupán lerakók építését jelenti, régi szeméttelepek rekultiválását, illetve a mindennek értelmet adó szelektív gyűjtés és újrahasznosítás megszervezését. Az viszont nem tudható, hogy miből lesz a nagy ívű tervekre pénz. (A minisztérium ragyogó ötletekkel állt elő a légszennyezési, vízterhelési és talajterhelési díjakból összeadódó környezetterhelési díjtól kezdve a vízhasználatért kötelezően fizetendő vízkészletjárulékig, az energiaadóig, ami persze senkinek nem tetszett. Pedig ezek a bevételek nem kizárólag a központi költségvetést hizlalnák, jutna belőle a településeknek is.)
Lehet azon vitatkozni - vitatkoznak is -, hogy a legfontosabb alapelveket (a "szennyező fizet" elve, a fenntartható fejlődés kívánalma, a környezetbarát technológiák felkarolása stb.) melyik módszer szolgálja legjobban, a termékdíj, a licencdíj, az ökoadó vagy ezeknek milyen arányú keveréke, de a mi szempontunkból ez első nekifutásra mindegy. "Bárcsak ott tartanánk már, hogy azon vitatkozunk, a fehér vagy a színes üveg a jobb, hogy az egyszer használatos pelenka vagy a többször mosható textil a környezetkímélőbb megoldás" - mondja Csillag Gábor.
Pál Kata