Árpád
-2 °C
9 °C

Fémek a sasfészekben

2003.11.29. 20:18
Kapcsolódó cikkek (1)
A véletlenszerűen bekövetkező környezeti károk veszélyére a mexikói Letícia Calderón helyett egy másik Esmeralda hívta fel a figyelmet: a Szamost és a Tiszát három évvel ezelőtt ciánnal és nehézfémmel szennyező nagybányai Aurul ausztrál tulajdonosa. A mérgezés ellenszeréül szolgáló nátrium-nitrittel és nátrium-tioszulfáttal dúsított halakon tengődő rétisasok látványa még Pepó Pál hajdanvolt környezetvédelmi minisztert is megindította, aki felvetette: Magyarország fizetne Romániának azért, hogy hasonló esetek ne forduljanak elő. Elsőre meglepő, de a "védelmi pénzt" idéző módszernek komolyak az elméleti alapjai. Manapság azért még az a megoldás a népszerű, hogy a kockázatok többletköltségét maguk a kockázatok forrásai viseljék. Esetleg - a sor legvégén - a kockázatokat piaci alapon átvállaló biztosítók, amelyek akkor állják a károkozás cechét, ha annak vétlen személyek (és anyagi javaik) az áldozatai. Azaz fizetnek - legalább részben - a károkozók helyett.

A környezeti károknál kardinális kérdés a kártérítés. Az esetek többségében nincs mód az eredeti állapot visszaállítására, de ha valaki mégis megpróbálkozik a lehetetlennel, igen magas költségekkel szembesül. A környezetvédelmi jogban immár három évtizede elfogadott "a szennyező fizet" elv betartásának rozsdamentes korlátot szab egyebek mellett a károkozó valós vagy bevallott anyagi háttere. Csakhogy a gyakorlatban a sokat idézett elv valahogy így néz ki: a szennyező fizet, ha rábírható erre, és ha egyáltalán képes rá. És ha közben a szennyező nem válik maga is köddé.

Időbe veszett kár

Viszonylag gyakran fordul elő, hogy az adott kárnak nincs gazdája. Hosszú idő is eltelhet a szennyezés és a kár felismerése között: például a "módjával" szennyezett ivóvízbázisban csak évek, sőt évtizedek múltán jelennek meg az első, nehézfémalapú létformák. A közben eltelt idő gyakorlatilag lehetetlenné teszi a szennyező felderítését. Az ehhez hasonló esetek szinte reménytelenek, igaz, legalább a megoldás egyszerű: a probléma kezelése többnyire az államra, az aktuális kormányra hullik vissza. Amelynek, ha nem is azonnal, de a soros választások előtt egy kevéssel célszerű előkaparnia a kártalanítás fedezetét.

Az államnál általában kisebb bűntudatot tanúsítanak a politikai túlélésre kevésbé, a gazdaságira viszont annál inkább fogékony magáncégek. A már említett Aurulból időközben Transgolddá átkeresztelt román bánya tulajdonosainak például eszük ágában sincs kipengetni a magyar állam által jogi úton is követelt közel 29 milliárd forintos kártérítést. (A ciánszennyezés történetét lásd: A halál vize, Magyar Narancs, 2000. február 10., valamint Ciánjog, Magyar Narancs, 2000. február 17.) A kártérítés jogosságát és nagyságát a szennyező egyaránt vitatja, s az idő neki dolgozik: ítélet még nincs, az ügyben illetékes Fővárosi Bíróság a felperes ama igényének sem tett eleget, hogy a jogerős ítéletig a vétkes cég függessze fel a romániai bánya működését.

A Transgold-Aurul tehát ezerrel folytatja a ciános kilúgozást, s biztos akadnak, akiket nem nyugtat meg, hogy a tulajdonosok - legalábbis saját állításuk szerint - a 2000. január 30-án bekövetkezett környezetszennyezés óta 1,5 millió dollárt áldoztak az üzem biztonságossá tételére.

A helyzet okozódik

A károkat már elszenvedettek számára érdektelen, hogy a szenynyező mennyit fordít a biztonságos, környezetkímélő üzemmód megvalósítására - legyint a romániai ausztrál aranyásók fogadkozására Kék Mónika, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem végzős PhD hallgatója. A doktori disszertációjában egy környezeti felelősségbiztosítási rendszer gyakorlatba ültetésével foglalkozó kutató úgy véli: ha a baj már megtörtént, a károsultak egyetlen reménye, hogy az azonosított szennyezőnek rendelkezésére áll a kompenzációhoz szükséges forrás - és persze hajlandó is fizetni. Ellenkező esetben a károsultaknak jellemzően nem néhány hétig kell várniuk igazuk jogi úton történő kikényszerítésére.

Kék Mónika a környezetvédelmi szabályozók akut hibájául rója fel, hogy annak dacára is a folyamatos szennyezésre összpontosítanak, hogy a környezeti felelősség kérdése éppen a ritkán és váratlanul bekövetkező, sok esetben tekintélyes méretű károkozással járó események okán vetődik fel a legélesebben. Miközben a viszonylag kiszámíthatóan bekövetkező károk kompenzációjának (például egy folyóparti vegyi üzem által a halászoknak fizetett "kárellenérték") finanszírozása a gyakorlatban egyszerűen tervezhető lenne, a környezeti baleseteknél a károsultak felé fennálló kártérítési kötelezettség teljesíté-se nemegyszer még a jó szándékú (az okozott kárért fizetni hajlandó) elkövetőt is ellehetetleníti.

A doktorandusz javaslata szerint a környezeti felelősségbiztosítási kötelezettség arra irányul, hogy a környezeti kockázatok viseléséből eredő többletköltségeket a kockázat forrása állja. A bekövetkező károk helyreállításához, a kártérítési kötelezettség teljesítéséhez fedezetet teremtő konstrukció némi rokonságot mutat a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással, s mint ilyen, kettős célt követ: 1. a károsult megfelelő kompenzációhoz jusson a károkozó akaratától, aktuális anyagi helyzetétől függetlenül, 2. a visszaeső elkövetőket tetteik súlyával és gyakoriságával arányos mértékben próbálja a helyes útra téríteni, magyarán legyen megelőző szerepe is.

A hazai környezetvédelmi szabályozórendszer természetközpontú felfogása "igen haladó és előremutató", ugyanakkor számos hiányosság tapasztalható a következetes alkalmazásban - állítja a kutató. A környezetvédelmi törvény egyes rendelkezései például egyértelműen utalnak a környezet használóinak különböző helyzetekben beálló felelősségére, s a kötelezettségek pénzügyi fedezetét is ehhez igazítják. Nincsenek meg viszont a szabályozás célkitűzé-seit biztosító részletes szabályok; s e jogszabályhiány előrevetíti a gazdátlan károk keletkezésének, valamint a kártérítés nélkül maradó károsultak rémképét.

A környezetvédelmi garanciák (vagyis a környezetet használók által nyújtott biztosítékok a kiszámítható és előre nem látható hát-rányokat elszenvedők számára) rendszerébe ágyazott környezeti felelősségbiztosítás esetleges bevezetését tesztelve a kutató arra jutott, hogy a gazdálkodók ez irányú várakozásai többnyire kedvezőek. Kivéve persze azokat, "amelyek tisztában vannak a saját, környezetvédelmi teljesítményükből adódó hátrányokkal, illetve amelyek elégedettek az általuk alkalmazott kockázatkezelési technikákkal".

Biztos állami alapon

A biztosítók sokféleképpen ítélik meg a rendszer bevezetésétől várható eredményeket, az abban való részvételt. Mivel a környezeti felelősségbiztosítással összefüggő termékek keresletét alacsonynak vélik, elengedhetetlennek tartják az állami beavatkozást. A lagymatag érdeklődés mögött részben az állhat, hogy a potenciális biztosítottak nehezen képesek pontosan meghatározni elvárásaikat, igényeiket a környezeti kockázatok áthárítását szolgáló termékekkel szemben. Épp ezért a biztosítók nem önálló konstrukcióként, hanem - ahogyan néhányan közülük jelenleg is - egy biztosítási csomag elemeként "árulnák" a környezetvédelmi felelősségbiztosítást.

A biztosítók alkalmasnak ítélik jelenlegi kockázatfelmérési és -ellenőrzési hátterüket az önkéntes alapú és jellemzően jelképes összegű környezeti kockázatvállalás kezelésére. A mostaninál komolyabb hátteret igényelne azonban, ha a rendszer kötelező volna, a kötelezettség pedig egyoldalú. Magyarán: ha a biztosítónak nem kell elfogadnia az ajánlott kockázatot, azt akár vissza is utasíthatja.

A szisztéma révén a biztosítók egyfajta piaci "szabályozóként" működnének, hiszen kiszűrnék a számukra nem vállalható kockázatokat. A biztosítottak - feltéve, hogy racionálisan, profitorientált módon viselkednek - teljesítményük folyamatos javításában, ezzel párhuzamosan pedig kockázataik csökkentésében lesznek érdekeltek, elvégre az általuk fizetendő biztosítási díjat környezetvédelmi produkciójuk határozná meg. A rendszer zárttá tételéhez szükség lehet egy kiegészítő komponens létrehozására, amely azoknak a károknak a helyreállításához biztosítana fedezetet, amelyeket a jogszabálysértő piaci szereplők idéznek elő. S hogy mindebből mikor lesz Magyarországon valóság?

Az illetékes minisztérium évek óta munkálkodik a rendszer kidolgozásán, hiszen a környezeti garanciák rendszeréről az 1995-ben elfogadott környezetvédelmi törvény szól. Végleges koncepció - amely mentén elkészülhetnének a részletes végrehajtási szabályok - még nincs, és a hozzáértők úgy vélik: ezzel érdemes lenne megvárni az Európai Unió irányelvét (lásd Bányák, károk, elvek című keretes írásunkat), amely a környezeti kockázatok kezelésében támpontot nyújthatna a további jogalkotói munkához. A kétkedők ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy ettől nem várható különösebb segítség: az unió tagállamai eltérő jogi intézményrend-szerekkel és biztosítási kultúrával rendelkeznek, márpedig a készülő direktívának minden tagország számára értelmezhető iránymutatásként kell szolgálnia. Az irányelv készítése során - talán nem meglepő módon - éles vita bontakozott ki az egyes államok képviselői között, ami természetesen késlelteti a direktíva elfogadását.

A gyakorlati megvalósítás másik problematikus része annak a keretnek a kialakítása, amelyben a doktori értekezésben megfogalmazott felelősségbiztosítási rendszer életképesen működhet. Csak egy jól szerkesztett, az engedélyezés folyamatával összekapcsolódó garanciarendszer teremtheti meg annak a lehetőségét, hogy a biztosítással nem rendelkező, a biztosítók által "nem vállalt" társaságok egyáltalán ne működhessenek. Ezt azonban nem lehet egyik napról a másikra összedobni, ráadásul a bevezetéskor átmenetet kell biztosítani azon társaságok számára, amelyek érvényes hatósági engedéllyel tevékenykednek. Bízzunk abban, hogy legalább unokáink látni fogják.

Csák Csongor

A szerző a Pénzügyminisztérium köztisztviselője.

Bányák, károk, elvek
Napokkal a nagybányai környezetszennyezés után fogadta el az Európai Bizottság a környezeti felelősségről szóló fehér könyvet (White Paper on Environmental Liability). A dokumentummal Brüsszel elsődleges szándéka az volt, hogy "a szennyező fizet" elvet minél hatékonyabban lehessen a gyakorlatban, az unió környezetpolitikájába illesztve alkalmazni. A szomorú mementó nem az Aurulban bekövetkezett "baleset" volt, hanem az Erika tankhajó katasztrófája. A bretagne-i partoknál kettétört és elsüllyedt járműből a tengerbe ömlő mintegy 12 ezer tonna fűtőolaj felbecsülhetetlen károkat okozott, egyebek mellett több tíz ezer madártetemet hagyva maga után. A fehér könyvben a bizottság megállapította: a problémakör kezelésének legcélszerűbb módja egy, a környezeti felelősségről szóló EU-direktíva kidolgozása. Erre készült egy javaslat, amelynek szakmai vitája jelenleg is zajlik.

Az Európai Parlament és a tagállamok környezetvédelmi minisztereinek jóváhagyására vár az a direktíva-javaslat, amely - többek között az Aurul-történet tanulságait is felhasználva - a bányák műszaki követelményeire szab meg minimumkövetelményeket a környezeti ártalmak megelőzése és a működés biztonságossá tétele érdekében. A NAPI Online értesülései szerint a direktívatervezet megkülönböztetett figyelmet fordít a bányákból származó hulladékok, szennyező anyagok hosszú távú tárolására, a vizek és a talaj szennyezésének megakadályozására mind külszíni, mind föld alatti fejtésnél.

A készülő jogszabály értelmében a jövőben csak akkor adható ki bányaengedély, ha az illetékes felügyelet meggyőződött a megfelelő biztonsági követelmények meglétéről, azok betartásáról, továbbá garantált az előre, részletes ütemterv szerint kidolgozott rekultiváció megvalósítása. Az engedély feltétele az is, hogy a bánya csődeljárás vagy tulajdonosváltás esetén is kellő forrással rendelkezzen az esetlegesen bekövetkező károk ellentételezésére.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Fergeteges Szilveszter

Fantasztikus szilveszteri vacsorával, hajnalig tartó bulikban, ismert sztárokkal töltheti el az év utolsó éjszakáját.