A második világháború alatt lemezfelvételi tilalom volt Amerikában

2016.02.08. 08:58
1941 végén az Egyesült Államok is belépett a második világháborúba. A klubokban kezdett terjedni a bebop és a dzsessz; a legnépszerűbb zenei stílus a szving volt. Háborús időkben mindennél nagyobb szükség van a zene közösségkovácsoló hatására, mégis ez volt az egyik legsúlyosabb krízis a rögzített zene történetében.

Állítólag Sir Winston Churchill brit miniszterelnök, amikor megkérdezték, hogy megnyirbálják-e a kulturális támogatásokat a második világháborús hadi kiadások javára, azt válaszolta: „Ugyan. Akkor minek vívjuk a háborút?” Jól hangzik, de a történet sajnos nem igaz. Háborúban hallgatnak a múzsák – ez viszont sajnos igaz. 

Az amerikai zeneipart eléggé megviselte a világháború. Akkoriban pocsék meló volt amerikai zenésznek lenni:

  • Mindennaposak voltak az áramkimaradások, a korai elsötétítések és a kijárási tilalom, ami teljesen tönkretette a korabeli táncklubokat.
  • A szórakoztatóiparra kivetett húszszázalékos adó országszerte rengeteg szórakozóhelyet a csőd közelébe juttatott.
  • Korlátozták a gumi- és üzemanyag-vásárlást, ami keresztbe tett a turnébuszos utazásnak.
  • A zenészek ugyan vonatra szálltak volna, de a pullmankocsikat ellepték a szolgálatos katonák, így tragikus körülmények között utazhattak. (Szellőztetés 1942 éjszakai vonatjain csak névleg létezett, s ahogy emlékszem, a szerelvényeket ellepte a tábori csendőrség, valamint a narancslé, a tej és a whisky szaga.  írja Salinger a Magasabbra a tetőt, ácsokban.)
  • Az ipar a hadiipari szükségletek miatt nem jutott elég sellakhoz, ami nélkülözhetetlen volt a lemezgyártáshoz.
  • A vállalatok felhagytak a hangszer- és zenegépgyártással. Amerikának fegyverekre volt szüksége, nem zenére.

Az állapotok 1942-re tarthatatlanná váltak. Az American Federation of Musicians (Zenészek Amerikai Szövetsége, AFM) és a szervezet elnöke, James Petrillio bojkottot szervezett a lemezcégek ellen, mivel igazságtalannak tartották a jogdíjfizetési rendszerüket. A háborús körülmények miatt a zenészek nem tudtak se turnézni, se lemezeket felvenni, és az élő fellépési lehetőségeik is egyre szűkebbé váltak.

Az AFM kijelentette: 1942. augusztus 1-jétől fogva nem vesznek fel új zenét, amíg nem rendeződik a tagok helyzete, és nem kapnak tisztességes fizetést. A zenészek felléphettek rádióműsorokban, és adhattak élő koncerteket, de lemezfelvételt nem vállalhattak.

Mindenki felfigyelt Sinatra hangjára

Eleinte senki nem gondolhatta, hogy egy ilyen terv sikerülhet. Amerika nemrég lépett be a háborúba, és a lapok többsége is ellenezte az ötletet. De júliusra világossá vált, hogy a lemezfelvételi tilalom hamarosan életbe lép, így a lemezcégek elkezdtek új albumokat felvenni a legnépszerűbb korabeli előadókkal. 1942 júliusának első két hetében új lemezt vett fel Charlie Barnet, Bing Crosby, Tommy Dorsey Guy Lombardo és Glenn Miller, de a hónap végéig Judy Garland, Benny Goodman, Duke Ellington és Spike Jones is rögzített egy-egy lemezt. A kiadók úgy gondolták, hogy ennyi felvétellel kibekkelhetik a sztrájkot.

Nem hitték, hogy a lemezfelvételi tilalom évekig tarthat.

A lemezcégek eleinte eléldegéltek a nagy művészek kiadatlan felvételeivel, de néhány hónap után ezekből is kifogytak. Mivel a tilalom csak a hangszeres zenére vonatkozott, egy kiadó, mivel nem tudott mit csinálni, kínjában kiadta Shakespeare Othellóját, hangoskönyvként. A korabeli lemezgyűjtők ugyan örülhettek, mivel a kiadók előszedegették a húszas években rögzített felvételeket is, hogy újra kiadják őket. Az újrakiadások között volt egy ritkaság is: az All or Nothing at All 1939-es felvétele, amiben az akkor még ismeretlen Frank Sinatra énekelt. Ez a dal 1943-ban 18 hetet töltött a lemezeladási lista élvonalában.

A sztrájk tovább tombolt. 1943. október 27-én a zenészszövetség beleegyezett, hogy a frontra induló katonák lemezeket kaphassanak: a katonai használatra szánt speciális lemezek (V-Disc) nem kerültek kereskedelmi forgalomba. A lemezfelvételi tilalom viszont nem vonatkozott az énekesekre, így több kiadó jelentetett meg csak vokalistákra írt dalokat és műveket; ez volt Perry Como, Bing Crosby és Dick Haymes aranykora. De a Goodbye Sue-t, Perry Como legnagyobb slágerét csak a frontkatonák V-Discjein lehetett nagyzenekari kísérettel hallani.

A tilalom súlyosan érintette a rádióműsorokat is. Bár voltak saját zenekaraik, a műsoraik nagy része a rögzített zenékre épült, ezek híján viszont nehéz volt kitölteniük a műsoridőt. Martin Block, a WNEW műsorvezetője Angliából rendelt lemezeket, hogy kitöltse a hézagokat, ugyanis a tilalom a tengerentúlon nem volt érvényben. Aztán villámgyorsan felhagyott a gyakorlattal, amikor ennek hatására sztrájkba lépett a rádió zenekara is, és abba sem hagyták, amíg a vezetőség bele nem egyezett, hogy nem játszanak 1942 augusztusa után készült felvételeket.

Elsőként azok a lemezcégek törtek meg, akiknek nem volt akkora archívumuk, de szükségük volt a lemezeladásokból befolyó pénzre. A Decca Records és a World Broadcasting System 1943 szeptemberében beleegyezett, hogy közvetlenül a zenészszövetségnek fizet fájdalomdíjat. Október 11-én a Capitol Records is csatlakozott. Nem volt vesztenivalójuk: a Capitol 1942. július 1-jén, 30 nappal a sztrájk kezdete előtt adta ki az első lemezét, így nem voltak tartalékaik sem. Végül 1944 novemberében az RCA Victor és a Columbia is beadták a derekukat, exkluzív szerződéseket és jobb feltételeket ígérve a művészeknek.

Komoly hézag a dzsessztörténelemben

A lemezipart nem rázta meg különösebben a sztrájk: 1941-ben 127 millió lemezt adtak el. Két évvel később ez a szám már 275 millió volt, 1947-re pedig a 400 milliót is meghaladta. A lemezfelvételi tilalom viszont megváltoztatta a popzene fő csapásirányát. Mivel hangszeres zenék híján egyre több felvétel készült énekesekkel, egyre kevesebb lett a nagyzenekar, és egyre több az énekes tehetsége köré terveződött banda. A nagyzenekarok hanyatlásához részben a háború is hozzájárult: a tagok közül sokan a frontra kerültek, ahonnan sosem tértek haza.

A tilalom számlájára írható az is, hogy az akkoriban felfutó bebop évekig nem jutott el a szélesebb nyilvánosságig, pedig a korabeli dzsesszzenészek, például Charlie Parker és Dizzy Gillespie forradalmi dolgokat műveltek. Felfedeztek egy vadonatúj hangzást, de ennek a története sehol sincs dokumentálva a rögzített zene történetében. Most már sosem tudhatjuk meg, hogy jutottak el a korabeli zsenik a klasszikus bebop-hangzásig; a zenetörténészek csak a beszámolókra hagyatkozhatnak.

Az első lemezipari sztrájkot később még egy követte, 1948-ban, amikor az Egyesült Államokban népszerűvé vált a televízió, és a zenészeknek velük is meg kellett vívniuk a jogdíjügyi csörtét. Az ezzel járó kulturális károkat Miles Davis is leírta az önéletrajzában

A zenei színtér is megszenvedte az [52.] Utca hanyatlását és a folytatódó lemezfelvételi tilalmat. A zenét nem dokumentálták. Ha nem hallottad a bebopot a klubokban, el is felejthetted.

Felfedeznéd Portugáliát?

Itt a remek alkalom, hogy megismerd. Beszámolók, fotók - böngéssz!

US Virgin Islands

Sosem láttál még ilyen gyönyörű helyet!