Hogy tervezte meg Amerika legnagyobb drogdílere a világ legjobb hangrendszerét?
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Ingadozó, de örök vonzerővel bír a Föld mágneses tere
- Perzselő hőség uralkodik rajta, mégis jég fedi a Naphoz legközelebb eső bolygót
- Szó szerint halálra tudjuk magunkat nevetni, többen megjárták már
- Módosult génjeik vannak a lustáknak, de nem kell ebbe beletörődni
- Tíz hónapon át földet sem érnek, mégis élnek és virulnak
A hatvanas évek végén történt, hogy a Grateful Dead eredeti felállásának három tagja – Bob Weir, Jerry Garcia és Phil Lesh – összegyűltek a banda gyakorlótermében. A kaliforniai Novatóban található, gusztustalan rózsaszínre mázolt raktárban ott volt még néhány audio- és technofil arc, illetve pár LSD-ző pszichonauta. Az erősítőket és hangszereket tervező Rick Turner szerint rendszeresen összegyűltek, és kötetlenül beszélgettek technológiáról, zenéről és más érdekességekről.
Az egyik ilyen szeánszon született meg minden idők legjobb szabadtéri hangrendszerének az ötlete. Évekbe telt, mire a koncepció végleg szárba szökkent. Végül azonban elkészült az a több mint hetventonnányi, több száz hangsugárzót és erősítőt tartalmazó hangrendszer, ami három emelet magasan és harminc méter szélesen tornyosult a koncertező Grateful Dead-tagok fölé.
A hatvanas évek rockbandái pont a fénykorukban nem szóltak túl jól a koncertjeiken. Az erősítőgyártás technológiája még nem volt elég fejlett, hogy nagy teljesítményű, jó minőségű hangot lehessen kicsalogatni belőlük.
A pszichedelikus rock komplex gitárszólói egy idő után szörnyű gerjedésbe és torzulásba torkolltak. Ami a stúdióban jól hangzott, az élőben már nem annyira. A zenészek sokszor azt sem hallották, hogy ők mit játszanak, nemhogy a társaikat. A korabeli rendezvényekhez tervezett erősítőknek csak a teljesítménye lett egyre nagyobb, de a hangzásuk pocsék volt; bizonyos hangerő után torzítani kezdtek.
Audiofilantrópia
1969-ben úgy tűnt, hogy San Francisco a világ közepe. Az Egyesült Államokat elárasztó olcsó LSD óriási lendületet adott a hippimozgalomnak és a pszichedelikus rocknak egyaránt, és a Haight–Ashbury környékén lófráló hippik tényleg úgy érezték, hogy az ő generációjuk szakíthat az addigi begyepesedett világnézettel. A Grateful Dead ugyancsak idealisták gyülekezete volt; nem igazán érdekelte őket a pénz, csak zenélni akartak.
Ekkor került a képbe a hangmérnökként és vegyészként is feledhetetlent alkotó Augustus Owsley Stanley. Az akkor még narancssárga tablettaként árult hallucinogének, illetve a Grateful Dead világbajnok hangrendszere egyaránt az ő nevéhez fűződik.
Bizonyos értelemben Stanley sokkal nagyobb lendületet adott az ellenkultúrának, mint Bob Dylan, a Beatles és Martin Luther King együttvéve, ugyanis
Stanley igazi polihisztor volt: barkácsmesterként kezdte, balett-tanárként folytatta, hangtechnikusként rögzítette világhíres rockzenészek koncertjeit, majd maga is vilghírt szerzett, mint a drogtörténelem egyik legismertebb nagybani vegyésze.
Az LSD-gyártás igen macerás folyamat, viszont már egészen minimális mennyiség (a milligramm tizedrésze) is pszichoaktív hatást válthat ki. A hatvanas évek végén viszonylag könnyen lehetett olcsó LSD-hez jutni, mert a szer nem volt illegális, és egy kisebb vegyi laborban hatalmas mennyiséget lehetett gyártani belőle.
1965 és 1967 között Stanley laborjából nagyjából 500 gramm tiszta LSD került ki, amiből körülbelül ötmillió nagyobb dózisra futotta. Ez elég is volt ahhoz, hogy a Bay Area környékén mindenki az Orange Sunshine nevű tablettáktól hallucináljon színeseket. Ez önmagában megérne egy külön történetet – talán nem véletlen, hogy épp idén jelent meg Stanley vegyészcsoportjáról szóló dokumentumfilm, The Sunshine Makers címmel.
Stanley sosem volt normális – Mickey Hart, a Dead második dobosa elmesélte a Rolling Stone-nak, hogy egy éjjel rajtakapta Stanley-t, hogy úgy beszélget a hangfalakkal, mintha emberek lennének –, de imádta a hangtechnikát és a pszichedelikus rockzenét. Az LSD-n keresett pénzét sem kurvákra és palotákra költötte; inkább úgy döntött, a szárnyai alá veszi a Grateful Deadet, és
Amikor a többiek a rózsaszín raktárházban a hangosításról beszélgettek, Stanley többnyire csendben volt, de egy ponton hirtelen bekapcsolódott a beszélgetésbe, és megjegyezte, hogy szerinte a hangrendszert a banda mögé kéne felállítani. Így a zenekar is ugyanazt hallaná, mint a közönség, és a feedback-zúgás sem torzítaná el a hangot. Ez akkor lép föl, amikor egy kimeneti jelet a bemenet felé irányítanak. (Ha láttak már az erősítőre hajolva gitározó rockzenészt, és hallották a zajt, ami ilyenkor fellép, tudják, miről van szó.)
Stanley ötlete akkor még radikálisnak számított (ahogy az összes többi), de a többiek megjegyezték azt. Később kiderült, hogy Stanley-nek igaza volt. Amikor épülni kezdett a Fal, és az erősítéstechnológiát is megoldották, a banda minden tagja és minden egyes hangszer saját erősítést és hangsugárzókat kapott.
Az egymás hegyére-hátára pakolt hangsugárzóknak köszönhetően a frekvenciatartományok eloszlása páratlan volt. Az egyedi, zajcsökkentéssel felszerelt mikrofonok azt is megakadályozták, hogy a mikrofonok gerjedni kezdjenek. Az is Stanley zsenijét dicséri, hogy úgy ügyeskedett a hangdobozok elhelyezésével, hogy
A Fal segítségével a Grateful Dead élőben olyan hangerővel, de olyan letisztult hangzással játszhatott, mint előttük soha senki. Sőt, azóta sem. A Fal tervezésében és gyártásában közreműködők szerint ezt a konkrét rendszert egészében azóta sem sikerült meghaladnia senkinek. Az egyes hangszerek annyira tisztán szóltak, szinte mindennemű elektromos torzítás nélkül, hogy azt szabadtéri rendezvényen máig nem sikerült reprodukálni.
Hiába; Fal csúcsminőségű alkatrészekből épült. A csúcspontján összesen 600 JBL hangsugárzó és 50 ElectroVoice magassugárzó volt benne. Ezekbe 50-50 McIntosh MC3500 csöves és MC2300 tranzisztoros erősítő pumpálta a kakaót. A maguk korában ezek voltak a legjobb teljesítményerősítők; a csöves MC3500-ból ma már alig találni működő darabot, de ha kerül is egy eladó példány, azért szemrebbenés nélkül el lehet kérni hatvanezer dollárt.
A Grateful Dead több évtizedes történetében a Fal csak epizódszerepet kapott. A különböző iterációkat 1972 és 1974 között használták, de a hatása máig nem múlt el. A Fal lett minden szabadtéri hangrendszer Szent Grálja. Fok-mérték határozó volt a diszkók hangosításánál, a rockfesztiválokon és a stadionrock-hullám elterjedése után. A 28 800 watt összteljesítményű, 127 decibel hangnyomású hangrendszerrel a Grateful Dead ugyanis
A Dead 1974 körül hagyott fel a Fal használatával. A szállítása iszonyú körülményes volt: tíz méter hosszú kamionokkal és utánfutókkal kellett az egyik koncerthelyszínről a másikra szállítani. A Dead évente több mint 150 koncertet adott; a Fal felállítása egy teljes napig tartott; a technikusoknak állandóan újra kellett peremezniük a kidurrant hangsugárzókat és tweetereket; a karbantartási költségek az egeket verdesték. A rendszer használata évente legalább 275 000 dollárba került; ez mai áron 1,3 millió dollár lenne.
Azóta épültek nagyobb teljesítményű hangrendszerek is. A DFA Records vezetője, James Murphy nightclubjában működik a Despacio; ötvenezer wattos teljesítményével csaknem kétszer olyan erős, mint a Fal. És akkor még szóba sem került a hollandok akusztikai létesítménye, a Large European Acoustic Facility (LEAF), amit űrkísérletekhez használnak, és bárkit megöl, aki meghallja.
A Fal időközben eltűnt, és rengeteg pénzzé változott. A csúcsminőségű hardverekből állítólag bőven jutott a Dead-közeli bandáknak, például a Jefferson Airplane-nek vagy a Hot Tunának is. Egyes darabjai máig felbukkantak itt-ott; 2012-ben a Bonhams aukciós ház 12 000 dollárért adott túl két hangsugárzón, amik Jerry Garcia gyűjteményéből kerültek ki, és valamikor a Falhoz tartoztak. Egyesek azt pletykálják, hogy a megmaradt elemek máig egy titkos raktárban pihennek. De csak az a biztos, hogy 1974 óta senki sem látta a Falat egyben, és azóta sem hallottunk ilyen színvonalú koncerthangosítást.
Rovataink a Facebookon