A szovjet tudósok inkább éhen haltak, mint hogy megegyék életük munkáját

Leningrádnak éhen kell halnia!

– adta ki a parancsot Adolf Hitler 1941. november 8-án. Addigra már éppen két hónapja tartott a szovjet város ostroma, ami a második világháború és egyben a történelem egyik legpusztítóbb eseménye volt.

A 872 napon, vagyis bő 28 hónapon át tartó ostrom alatt több mint egymillióan haltak meg, nagy részük az élelemhiány miatt. A város élelmiszerkészlete elpusztult, az utánpótlást a megszállók vágták el. Az éhező lakosság kínjában azt ette, amit talált: füvet, cukorral kevert sarat, háziállatokat, sőt később egymást is: egy nő például a haldokló férje lábából etette a gyerekeit. A háború után ezreket csuktak le kannibalizmus miatt.

El a kezekkel a magoktól!

A városban működött a Vavilov Növényipari Intézet, amelyet 1921-ben alapított Nikolaj Vavilov, a modern mezőgazdaság egyik úttörője. Vavilov felismerte, hogy egy ilyen óriási birodalomban kulcskérdés, hogy biztosított legyen az élelem a legkülönfélébb földrajzi és éghajlati körülmények között élő népesség etetéséhez. Ehhez viszont a legkülönfélébb magokra van szükség. A Vavilov Intézet a harmincas évekre 250 ezer magot és palántát gyűjtött össze, itt gondozták a világ legelső és akkori legnagyobb maggyűjteményét.

A szovjetek már előre készültek az ostromra, így például az Ermitázs, az ország legnagyobb szépművészeti múzeuma teljes gyűjteményét kimenekítették, de a szintén értékes magokkal a hatóságok nem törődtek. Ezért az intézet kutatói a saját kezükbe vették a gyűjtemény megóvásának ügyét: a városon kívüli állomásokról is az intézet főépületébe hordták a magokat és növényeket, bezárkóztak a pincébe, elbarikádozták magukat, és felváltva védték a gyűjteményt a patkányoktól, a betolakodóktól – és a saját gyomruktól is.

Bár az elhatalmasodó éhínség közepette kézenfekvő lett volna, hogy a magokat felhasználva vészeljék át az ostromot, a tudósok a legvégső pillanatban sem voltak hajlandóak megenni életük munkáját. A saját életük megmentésével ugyanis feláldozták volna azt a gyűjteményt, amelynek éppen az volt a célja, hogy vészterhes idők után a szélesebb társadalmat segítse a talpra állásban. Az ostrom végére a tudósok közül kilencen haltak éhen az érintetlen élelemhalom kellős közepén.

A leningrádi tudósok áldozatáról a popkultúra is megemlékezik, erről szól a Decemberists When The War Came című száma:

 

Maghatalmak

A leningrádi magbank jelentőségét jól mutatja, hogy bár az ottani gyűjtemény a tudósok áldozatának köszönhetően épségben megmaradt, a Szovjetunió területén létrehozott hasonló kisebb gyűjtemények már kevésbé voltak szerencsések. 1943-ban egy náci elit kommandós csapat közel kétszáz gyűjtőállomást fosztott ki Ukrajna és a Krím területén, mert Hitler meg volt győződve arról, hogy a magoknak kulcsszerepe lesz a világuralom elérésében. A szovjet feljegyzések szerint összesen 40 ezer minta pusztult vagy tűnt el a háború során, jelentős hányadukat feltehetően a németek hurcolták magukkal – és a mai napig nem tudni, mi lett az ellopott magok egy részével.

Bár Leningrádot azóta Szentpétervárnak hívják, a magbank ma is a városban működik. A közeli Pavlovszkban azonban néhány éve újra veszélybe került az ottani gyűjtemény, közel hetven évvel azután, hogy a tudósok összeszedték és átmenekítették a pavlovszki állomás terményeit a leningrádi épületbe a nácik elől. 2010-ben nem idegen hatalmak, hanem az ingatlanfejlesztők jelentették a problémát: a tervek szerint az épület helyén lakópart épült volna. A nemzetközi tiltakozás hatására végül Dmitrij Medvegyev akkori orosz elnök bejelentette, hogy felfüggesztik a projektet, és később a beruházás meg is hiúsult.

Érdekesség, hogy maga Vavilov is éhínségben halt meg, csak nem a magbankját védve a náciktól, hanem egy szovjet börtönben. A bűne az volt, hogy kezdeti támogatása után kritizálni merte Trofim Gyenyiszovics Liszenkót, a sztálini Szovjetunió biológiaügyi atyaúristenét, ezért 1940-ben letartóztatták, 1941-ben halálra ítélték, majd 1942-ben ezt húszéves börtönbüntetésre változtatták. Végül 1943-ban halt éhen a Gulágon. Liszenko munkásságát aztán egy 1965-ös állásfoglalásában már maga a Szovjet Tudományos Akadémia is káros áltudománynak titulálta, amely „felelős a szovjet biológia – és különösen a genetika – szégyenteljes elmaradottságáért”. A ténykedése közvetetten milliók éhen halását okozta.

(Borítókép: Elpusztult lovak húsát gyűjtik élelem gyanánt Leningrádban 1941 telén - fotó:  Universal History Archive / Getty Images Hungary)