A japánok legnagyobb hajóágyújának lökéshulláma lenyúzta a bőrt a közelben álló matrózokról
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
A 20. század húszas-harmincas éveiben egyre militarizálódó Japán katonai stratégái a Csendes-óceán teljes nyugati térségét a birodalom érdekszférájának tekintették. Ennek megfelelően a hadiflotta fejlesztésére koncentráltak. Az nyilvánvaló volt számukra már egészen korán, hogy területszerző törekvéseiket végső soron az Egyesült Államok akadályozhatja meg, de az amerikai flotta hajóinak számával nem tudták felvenni a versenyt. Ezért a hajó méretének növelésére koncentráltak.
Építettek két testvérhajót, a Muszasit és a Jamatót, amelyek a valaha vízre bocsátott legnehezebb csatahajók voltak.
A fejlesztés érdekében Japán 1934-ben kilépett a Népszövetségből, és ezzel kivonta magát a csatahajók méretét korlátozó washingtoni és londoni haditengerészeti egyezmények hatálya alól. A szerződések felmondása után a császári haditengerészet tervezőirodájában azonnal elkezdtek dolgozni a valaha látott legnagyobb csatahajók tervein. Eredetileg ötöt terveztek, de ezek közül csak kettő készült el. Egy harmadikat még félkész állapotban repülőgép-hordozóvá alakítottak át.
A Muszasi és a Jamato 1940-ben készült el, vízkiszorításuk felszereléssel együtt elérte a 71 ezer tonnát. Súlyuk a hosszúságukhoz (260 m) képest volt különösen döbbenetes. Az amerikaiak Iowa osztályú csatahajói, hiába voltak nagyjából ugyanilyen hosszúak, 25 százalékkal kevesebbet nyomtak.
A hajókon minden hatalmas volt. A matrózok visszaemlékezései szerint simán el lehetett tévedni a hajó ezernyi folyosóján, az elágazásokban nyilakkal jelölték, hogy merre van az orr, és merre a tat. De igazán az ágyúk mérete láttán ámult el mindenki. A hajókon ugyanis kilenc darabot is elhelyeztek a csatahajókra valaha szerelt legnehezebb ágyúkból. Ezek egyenként 147 tonnát nyomtak, csövük hosszúsága pedig meghaladta a 21 métert.
A 460 milliméteres kaliberű ágyúkba hatalmas, 1450 kilós lövedék dukált. Az egyik, légvédelmi célokra használt, méhkaptár-szerkezetűnek nevezett lövedék gyakorlatilag hatalmas sörétes töltényként funkcionált: a levegőben szétrobbanva égő repeszek felhőjét szórta szerteszét.
Ha azt gondolnánk, hogy egy másfél tonnás lövedéket csak közelre lehet kilőni, akkor nem lenne igazunk: a hajóágyúk lőtávolsága 40 kilométer volt, és 40 másodpercre volt szükségük csupán az újabb tüzelésre felkészüléshez. Az ágyúlövések keltette lökéshullám olyan erős volt, hogy a lövés pillanatában az ágyú 15 méteres környezetében tartózkodó, meggondolatlan matrózokról
szó szerint lenyúzta a bőrt.
A hajótestet 40 centiméter vastag páncélzat védte, az ágyúkkal együtt ez adta a hajók súlyának nagy részét. Ehhez képest azonban a csatahajók a korban egyáltalán nem számítottak lomhának, hiszen 27 csomó (51 km/h) volt a végsebességük. Az amerikai Iowa osztályú hajók (amelyek tehát negyedével könnyebbek voltak) alig hat csomóval voltak gyorsabbak.
Nem csoda, hogy a japán propaganda legyőzhetetlennek és elsüllyeszthetetlennek láttatta a két csatahajót.
A háborúban azonban csak marginális szerepet játszhattak.
Egyrészt hatalmas súlyuk mozgatásához szürreálisan sok üzemanyagra volt szükségük, és Japán sokasodó problémái közül a kőolajhiány volt talán a legsúlyosabb. Másrészt pedig a hajók olyan fontos szerepet játszottak a hadi propagandában, hogy elvesztésük súlyos csapást jelentett volna a morálra. Ezért egészen a legutolsó időkig féltek bevetni őket éles helyzetekben. Jórészt csak az anyaországi kikötőket őrizték tétlenül.
El is nevezték egyiküket Hotel Jamatónak.
Csak akkor döntött a hadvezetés a bevetésükről végső kétségbeesésében, amikor az amerikaiak már nagyon közelítettek a japán fő szigetek felé. Mint csakhamar kiderült, a két csatahajó indokolatlanul nagy ágyúi, és több száz légvédelmi fegyvere valós csatakörülmények között gyakorlatilag használhatatlan volt. Az amerikai vadászpilóták gyorsan rájöttek, hogy a levegőben felrobbanó és szétszóródó, égő repeszek pirotechnikai látványosságnak jók ugyan, de simán átrepülhettek rajtuk, és sok kárt nem tettek a gépeikben.
A Maszasi 1944. október 24-én süllyedt el a Leyte-öbölbeli csatában, miután 19 torpedó- és 17 bombatalálat érte. A legénység több mint felét sikerült kimenteni. A roncsokat 2015-ben találta meg a Microsoft-társalapító Paul Allen által pénzelt keresőexpedíció.
A Jamatót az okinavai csatába küldték öngyilkos küldetésre azzal a paranccsal, hogy a szigetekhez érve fusson partra, és harcoljon, míg el nem süllyesztik. Erre azonban nem volt lehetősége, mert már útközben észrevette az amerikai felderítés, és légi támogatás híján a nyílt vízen végzett vele a lehengerlő ellenséges túlerő.
21 romboló, 7 csatahajó, 6 cirkáló és több száz repülő támadta egyszerre.
Mindössze két óra kellett a japán flotta elsüllyeszthetetlen óriásának elsüllyesztéséhez. A 4000-nél is több főt számláló legénység töredéke maradt életben, miközben alig egy tucat amerikai veszítette életét.
Ha máshogy alakul a háború menete, a japán császári haditengerészet még a Jamato osztálynál is nagyobb csatahajókat épített volna. A szuper-Jamatónak nevezett, soha meg nem valósult hadihajókat 510 milliméteres ágyúkkal szerelték volna föl, vízkiszorításuk pedig elérte volna a 82 ezer tonnát. Elméleti végsebességük meghaladta volna a 30 csomót, vagyis az 55 kilométer/órát.
Rovataink a Facebookon