Isten rúdja durvább lett volna az atombombánál, de senkinek nem volt pénze megépíteni

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a modern fegyverek bonyolultsága és pusztító ereje egyenesen arányos. Ez nagyjából stimmel is, ha egy atombombáról, lopakodó vadászgépről vagy gyilkos drónról van szó. Viszont némileg ellentmond neki a hidegháború egyik legbrutálisabb – a gyakorlatban sosem megépített – fegyvere, aminek a működési elve nagyjából annyi, hogy

Dobjunk az ellenség fejére egy súlyos és kemény tárgyat jó magasról, a gravitáció a többit már elintézi.

Az amerikai légierőnél az 50-es években dolgoztak Project Thor fedőnév alatt a szuperfegyveren, ami egy atombombával összemérhető pusztítást lett volna képes végbevinni, csak sokkal gyorsabban lett volna bevethető, és nem járt volna vele nukleáris szennyezés sem. Az Isten rúdjainak vagy volfrám mennydörgésnek is becézett fegyvert a Boeing kutatója, Jerry Pournelle találta ki.

Kép: John MacNeill

Az ötlet tulajdonképpen pofonegyszerű, de egyben azért előre is vetíti, hogy Pournelle később elismert regényíró és az amerikai sci-fi-írók szövetségének elnöke lett:

Végy egy csomó volfrámot, és kalapálj belőle 6 méter hosszú, 30 centi vastag rudakat, kb. mintha telefonpóznák (fiatalabb olvasóinknak: villanyoszlopok) lennének.
Pakold őket katonai műholdakra, és keringesd az űrben, pár ezer kilométerrel a Földtől.
Ha éppen valamit sürgősen el akarsz pusztítani odalenn, a műhold lepottyant egy rudat, amit a fedélzeti számítógép apró szárnyak segítségével a megfelelő irányba állít zuhanás közben (oké, ez a navigációs rész valójában csak 2003-ban került bele a tervekbe, amikor Bush elnöksége alatt elvi szinten felmelegítették az ötletet).
A lövedék nagyjából a hangsebesség 10-szeresével éri el a célpontot, ahol a becsapódás után kő kövön nem marad. Mintha egy tíztonnás meteor csapódna be: nincs az a föld alatti bunker, vagy megerősített épület, ami képes lenne ellenállni neki.

A rudaknak azért kellett volna volfrámból lenni, hogy a lövedék ne végezze hullócsillagként, a légkörben szétégve. A volfrám az egyik legmagasabb olvadáspontú anyag, amit ismerünk, 3422 Celsius-fokon olvad meg (összehasonlításképpen: a vas 1540, a titán 1670, a platina 1770 fokig bírja), vagyis jó eséllyel kibírta volna a súrlódás következtében fellépő brutális hőhatást. Fontos előnye volt még, hogy nem tartalmaz se robbanó-, se sugárzó anyagot, így a 60-as évek nemzetközi szerződéseit, amik a világűr fegyvermentessé tételét célozták, ügyesen kikerülte.

Illetve hát kikerülte volna, ha megépítették volna, de a gyakorlatban ez irreálisan drágának bizonyult. Kicsiben azonban bevetették élesben is, a vietnámi háborúban. A Lusta kutya becenevű minibombákkal pár 1000 méter magasról szórták a dzsungelt; az alig 20 grammos fémdarabok ezrei kb. 800 km/h sebességre gyorsulva csapódtak be, szétszaggatva a dzsungel növényzetét és akár 15-20 centi betont is átütve.

A 2000-es évek elején rövid időre újra elkezdett érdeklődni az amerikai hadsereg az ötlet iránt, legújabban pedig Donald Trump űrháborús tervei kapcsán került elő újra. Hogy Isten rúdjai vagy annak valamilyen variációja szerepel-e ezekben, azt nem tudni, de az biztos, hogy Trump elkötelezett amellett, hogy az orosz és kínai fenyegetést leghatékonyabban egy katonai űrparancsnokság felállításával lehetne elhárítani. Kína és Oroszország egyébként az elmúlt években többször is szorgalmazta az űrfegyverkezési versenyt betiltó nemzetközi egyezmény tető alá hozását.