A leszbikus ponyvaregények indították el a meleg szexuális forradalmat
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Nem ismerték az operát, de királyt buktattak a történelem első sztrájkolói
- Új évaddal jelentkezik a Ma is tanultam valamit podcast
- Nem sokon múlott, hogy Petőfi túlélte március 15-öt
- Leleplezték A titok titkát, áltudomány tarolhatta le a világot
- A pop izgat, a blues nyugtat, a metál és a country depressziót okozhat
A II. világháború idején az amerikai kormány puhakötésű, olcsó és kis helyet foglaló könyveket adott ki, hogy azokkal szórakoztassa az idejük nagy részét tétlen unalomban töltő katonákat. A könyvek (vagy sokszor inkább csak füzetek) között ott voltak ugyan a nagy amerikai klasszikusok (A nagy Gatsby például), de vélhetően nagyobb népszerűségnek örvendtek a könnyedebb műfajok. Milliószámra termelték a nyomdák a kifejezetten eldobható kivitelű kalandregényeket, illetve a még náluk populárisabb, sikamlós témájú történeteket.
Mindez teljesen átalakította a könyvkiadás addig kialakult rendszerét. A puhafedeles, ragasztott könyvek elárasztották a piacot, hiszen a hazatérő veteránok már hozzájuk szoktak, és megszerették az olcsó könyveket. A legolcsóbb, néhány centért árult darabokra nem feltétlenül a legemelkedettebb irodalmat nyomatták. Beköszöntött a ponyvaregények aranykora.
A ponyvairodalom kezdeti célcsoportját szinte kizárólag férfiak alkották. A háborúból hazatérő katonák jól meghatározható témák iránt érdeklődtek. Ilyenek voltak az inváziós scifik, a nácikkal kapcsolatos kalandregények, és a kezdetben visszafogott, majd mind kitárulkozóbb erotikával felütött történetek. Ugyanakkor ezek a férfi olvasók arról kevésbé szerettek olvasni, hogy egy másik férfi hódítja meg a főhősnőt. A leszbikus témájú alkotások viszont nyerők voltak: volt bennük erotika, de nem volt macsó férfi főhős. Minthogy mindez a közvélemény szemében még mindig a háborúhoz kapcsolódott, a hagyományos szemforgatás kevéssé állta útját a terjedésüknek.
A leszbikus ponyvaregények pedig szinte észrevétlenül a trafikok és újságos standok megszokott velejáróivá váltak. Arra persze senki sem gondolt, hogy ezeket akár nők is megvásárolhatják.
A műfaj első képviselője Tereska Torres Női barakkok című regénye volt, amely 1950-ben jelent meg. A francia szerző az ország kapitulációja előtt tudott Lisszabonon keresztül Angliába szökni, ahol De Gaulle emigráns árnyékkormányának titkárságán dolgozott. A háború után írta meg fiktív memoárként a Női barakkokat, amelyben a domináns női tiszt és az ugyancsak női alárendeltjei közötti szexuális viszonyé volt a főszerep.
A könyvet négymillió példányban adták el csak Amerikában, és 13 nyelvre fordították le. Maga a szerző egész életében azt hangoztatta, hogy a regény ártatlan, és csak kiforgatták a benne leírtakat a minél nagyobb üzleti siker érdekében. A maradandó hírnevét az betonozta be végleg, amikor 1952-ben az amerikai kongresszus pornográf művekkel foglalkozó eseti bizottsága a Női Barrakokat választotta annak illusztrálására, hogy a ponyvaregények hogyan ássák alá a morális értékeket. Bár több államban is be volt tiltva oszcenitása miatt, 1975 előtt a legtöbbet eladott könyvek között volt Amerikában.
A döbbenetes népszerűség olyan pénzügyi sikerekkel kecsegtetett, aminek a kiadók és a korszak egyébként sikeres írói sem tudtak ellenállni (utóbbiak persze legtöbbször álneveken jelentették meg e regényeiket). A milliós példányszámok miatt időnként a minőségi sajtó is kénytelen volt foglalkozni velük, így jelentek meg róluk (természetesen elmarasztaló) kritikák a New York Timesban is.
A regények borítóinak stílusa sokszor szöges ellentétben állt a regény hangulatával. A borítókon kihívó nőket ábrázoltak, általában a szexet megelőző pillanatban. A szerzők a legtöbb esetben csak utólag értesültek a borítókról, amelyeket nyilván úgy terveztek, hogy a megcélzott közönség pillantásait magukra vonzzák.
Szó sincs arról, hogy e művek mindegyike rokonszenvezett volna a leszbikus nőkkel, sőt. Sok regényt férfiak írtak női álnéven, és a megcélzott olvasóközönség olyan férfiakból állt, akik “két feslett erkölcsű nőt akartak kapni egy áráért”, ahogy a Times egyik recenzense fogalmazott 1965-ben. Ugyanakkor a sok száz cím között volt néhány tucat, amelyet nők írtak nőknek. Utóbbiak leghíresebb képviselőjévé Ann Bannon (eredeti nevén Weldy) vált, aki jelenleg 87 éves. Alig öt évig alkotott 1957-1962 között, és nagy részt fogalma sem volt arról, hogy művei transzformatív élményként hatottak leszbikusok tömegei számára. Miután felhagyott az írással, nyelvészetből doktorált, és kutatóként dolgozott. Csak miután az ezredforduló után kiadták újra a regényeit,akkor szembesült azzal, hogy ezek milyen hatást váltottak ki a női olvasók egy részénél.
Egyes leszbikus ponyvaregényeket ma már egyetemi szociológiaszakokon oktatnak. Azt senki sem gondolja róluk, hogy mint irodalmi szövegek, különösen magas értéket képviselnének, hiszen ponyvaregényekről van szó.Ugyanakkor ezekben jelentek meg a leszbikusok először olvasók milliói számára. Az olvasók között sokan maguk is leszbikusok voltak, többségük izoláltan élt, más leszbikusokat nem ismert.
A visszaemlékezéseik szerint ezekből a regényekből tudták meg, hogy más nők is éreznek ugyanúgy, mint ők, nincsenek egyedül. Egyikük sem képzelte, hogy szépirodalmat olvas, de nem is ez volt a célja. Bannon elmondása szerint volt egy lány, aki eljött hozzá, hogy elmondja, a regénye miatt mondott le az öngyilkosságról. Számos más nő naplóiban is megjelennek a leszbikus ponyvaregények, mint számukra fontos kulturális hatások.
(Borítókép: Marijane Meaker 1952-es Spring fire c. regényének borítója)
Rovataink a Facebookon