Halálraítéltből lépett elő hóhérnak egy saját fiával végző ír nő

Hóhérnak lenni sosem volt egy népszerű munka, a nők körében pedig végképp nem ez volt a legkeresettebb jövedelemforrás. Írország egyetlen női hóhérja sem karriert látott benne, hanem a saját életét mentette meg azzal, hogy hóhérnak állt – igaz, a gyilkolás előtte sem állt távol tőle.

Elizabeth Sugrue nem volt népszerű asszony – sőt az erőszakos természete miatt Roscommon lakossága kifejezetten kerülte a nőt –, de nemcsak az emberek, a sors sem volt valami kegyes vele. 1750 körül született Írországban, Kerry megyében. Férje halála után egyedül maradt a két gyerekével, és miután a rá maradt tanyát sem tudta fenntartani, úgy döntött, hogy útnak indul.

A feljegyzések nem térnek ki arra, hogy miért éppen a 300 kilométerre lévő Roscommon lett az úti cél, mindenesetre gyalog vágtak neki a hosszú útnak. A kisebb gyereke az út során éhen halt, ő a nagyobb fiával egy útszéli kunyhóba költözött.

Fiával mélyszegénységben éltek, jövedelmük koldulásból és rablásokból jött. Fia, Padraig úgy nőtt fel, hogy az emberek egészen egyszerűen semmibe vették, anyja pedig nem nem foglalkozott vele. A fiú úgy gondolta, hogy egyetlen kitörési lehetősége ebből az lehet, ha katonának áll. 1775 áprilisában, tulajdonképpen még gyerekként lépett be a seregbe, a feljegyzések nem tartják kizártnak, hogy Észak-Amerikában is szolgált.

Roscommon történetírója, azaz korabeli újságírója Sir William Wilde volt, aki nem mellesleg Oscar Wilde édesapja. Ő azt írta a Sugrue-ról, akit sokan csak Lady Bettyként emlegettek, hogy egy középkorú, sötét szemű, rossz arcú nő volt. Az elbeszélése szerint 1789 körül egy nap egy magas, szakállas férfi jelent meg a nőnél azzal, hogy szeretne megszállni. A nő egy gazdag férfit látott benne, ezért beengedte, és még mielőtt bármilyen kérdés felmerült volna, megölte az idegent.

A nő maga jelezte a bűntényt, a környéken pedig mindenkit érdekelt a tárgyalás, nemcsak a bűn súlya miatt, hanem mert Sugrue amúgy sem volt a kedvenc lakosuk. A halálos ítélet után 25 másik elítélttel vezették az akasztófához. Nem mindegyikük követett el olyan súlyos bűntényt, mint Lady Betty, sőt az elítéltek között politikai foglyok mellett gyerekek is voltak, néhányukat már kerítésbontás miatt is az akasztófára küldtek.

A tömeg egyértelműen azt akarta látni, ahogyan kivégzik a nőt, hamarosan azonban egy nem várt problémával kellett szembesülniük, és hamar elterjedt a nézelődök között, hogy a fő attrakció elmarad. A hóhér ugyanis aznap beteget jelentett, illetve nem jelent meg az akasztáson, így önkéntest kerestek, aki beugrik helyette.

Akkoriban a bitófák és a kivégzések olyanok voltak, mintha egy színházi előadásra készültek volna. Ügyeltek arra, hogy az egész nagyon teátrális legyen, és például olyan apró részletekre is figyeltek, hogy a tömegben állók a hátsó sorokban is jól lássák, hogy mi történik. Ez azonban azzal is járt, hogy néha nem ment minden egyszerűen, nem nyílt ki a csapóajtó, vagy becsúszott valamilyen gikszer. Lady Betty viszont profi módján vezényelte le a kivégzéseket, egyszer sem hibázott. A különleges tehetségére pedig felfigyeltek.

Nem szabadult, élete hátra lévő részét börtönben töltötte, viszont még több kivégzést vezényelt le, sőt rendszeresen ő korbácsolt, a feljegyzések szerint ezeket különös élvezettel és buzgósággal hajtotta végre. Minden olyan arcról készített egy szénrajzot, akinek az életét ő vette el, ezeket a börtöncellájában tartotta.

Lady Betty 1807-ben halt meg, a legenda szerint egy rab ölte meg, holttestét egy jelöletlen sírba temették a börtön falain belül.