Az alumínium a harmadik leggyakrabban fellelhető anyag a földkéregben, tulajdonságai miatt könnyen hasznosítható az iparban, így nem túl meglepő, hogy manapság gyakorlatilag mindenhol találkozhatunk vele. Az előállítása ugyanakkor sokáig elég nehéz és költséges volt, így egészen a 19. század végéig az aranynál is többe került, a kor uralkodói pedig státuszszimbólumként tekintettek rá. Aztán jött a nagy felfedezés.

Volt egy pont a 20. század történelmében, amikor valószínűleg Einstein is beláthatta, hogy ahelyett, hogy a feje tetejére állítja az emberiség időről, térről és úgy általában az univerzum működéséről alkotott addigi tudását, inkább valami hasznos projekttel kéne foglalkoznia. Ezért időnként a hétköznapi emberek számára is értelmezhető, (tehát értékes) alkalmazott kutatást is végzett – vagy legalábbis közreműködött találmányok piacra juttatásában.

Hosszú évekig együttműködött például Szilárd Leóval, akivel hűtőszekrényt tervezett, és kollaborációjukból több tucat szabadalom született. Vannak források, akik szerint csak a nevét adta a tervekhez, illetve szabadalmi ügyvivői tapasztalatát bevetve fogalmazott furmányos szabadalmakat, hogy a versenytársak ne tudják ellopni az ötleteket, mások szerint Einstein tevékenyen is részt vett a fejlesztésben. Tehát igazi innovátor volt, nem csak holmi tudós.

Amikor 1970. május 22-én megnyíltak a Városligetben a Budapesti Nemzetközi Vásár kapui, valószínűleg sok látogató nem sejtette, hogy életre szóló, űrhajózással kapcsolatos élményben lesz része az Amerikai Egyesült Államok pavilonjánál. A június 1-ig tartó kiállításon ugyanis olyasmi történt, amire sem előtte, sem azóta nem volt példa Magyarországon, de úgy általában a világ többi részén se nagyon: egy igazi, Hold-küldetésből visszatért amerikai űrhajót állítottak ki, mégpedig az Apollo–10 küldetés parancsnoki egységét.

Divatos a mai rohanó világban, a sok műanyagban fulladozva visszasírni a korábbi, természetesebb és egészségesebb időket. (Bezzeg régen kevesebbet panaszkodtunk!) A személyesen meg nem tapasztalt, de ennél nyilván mindenképpen jobb múlt iránti nosztalgia kedvelt céltáblái az adalékanyagokkal teli, agyontartósítószerezett, mesterséges aromától csöpögő ételeink. Nem mindegy viszont, hogy mennyire régre vágyakozunk vissza, a 19. század végén, 20. század elején például egészen elképesztő dolgokat voltak képesek a gyártók belepakolni az ételbe. Ennek az egészségügyi hatásokon kívül volt még egy érdekes következménye: a Méregosztag összeállása.

Harvey Washington Wiley

Fotó: Wikipedia

Akkoriban az amerikai élelmiszeripar éppen elkezdett átállni a tömegtermelésre, és az ételeket egyre messzebbre szállították, a szabályozás viszont jócskán elmaradt a trendektől, így a gyártók nagyjából azt csináltak, amit akartak. Senki nem ellenőrizte, milyen adalékok kerülnek a ételekbe, de még csak azt se nagyon, hogy maguk az ételek tényleg abból voltak-e, amit róluk állítottak: különböző állatok belsőségeiből készült "csirke", olyan "juharszirup", ami sose látott juhart, köhögés elleni morfiumos szirup, bóraxos, formaldehides tartósítás, ólommal színezett cukorka, és még sorolhatnánk.

A századfordulón az élelmiszeripar már közegészségügyi kockázatot jelentett, mégse nagyon történt érdemi változás. Egészen addig, amíg Harvey Wiley bele nem kezdett a nagy érdeklődéssel övezett kísérleteibe, amelyekkel az akkoriban használatos tartósítószerek hatásait akarta tesztelni. Wiley 1883-ban lett az amerikai mezőgazdasági minisztérium fővegyésze, de csak 1902-re sikerült kellő támogatást gyűjtenie a tervéhez, nagyrészt azért, mert az élelmiszerlobbi úton-útfélen próbált keresztbe tenni neki.

A kanadai Léo Major katonai pályafutása meglehetősen szerencsétlenül indult, de a korai leszerelés helyett végül mégis filmbe illő hősként vonult vissza. A második világháborúba 1941-ben kapcsolódott be, de három évvel később megsebezte egy gránát a normandiai partraszállás során, és a bal szemére részlegesen megvakult. Ő viszont úgy volt vele, hogy a célzáshoz egy darab jó szemre van szüksége, úgyhogy a hazatérés helyett Európában maradt, és ha már itt volt, egyedül kiűzött több száz német katonát egy holland városból.

Léo Major

Fotó: Historisch Centrum Overijssel

Major ezrede 1945. áprilisában közelítette meg a német kézre került Zwolle városát. A terv szerint az akkor 50 – ma már 125 – ezres város tűz alá vétele előtti napon két önkéntes jelentkezőnek kellett felderítenie az ott állomásozó német egység létszámát, és kapcsolatba lépnie a helyi holland ellenállással.

A feladatra a kiváló mesterlövész hírében álló Major és barátja, Willy Arseneault jelentkezett. Utóbbit már éjfél körül lelőtte egy német katona – halála előtt azért még ő is végzett a némettel –, így Major egyedül maradt. Haragjában nekirontott a támadóknak, kettőt meg is ölt, a többiek elmenekültek. Ahelyett, hogy visszafordult volna, rajtaütött egy német katonai autón, és elfogta a sofőrt, aki elvezette egy közeli kocsmában iszogató német tiszthez.

Az előadásnak vége, a közönség ujjongva tapsol. Egy idő után ütemes vastaps alakul ki, ami gyorsulni kezd, szétesik, aztán megint összeáll, és ez így még többször megismétlődik, mielőtt a legmámorosabb rajongó is a kijárat felé indul.

Mégis miért csináljuk ezt?

Miért akarunk egyszerre tapsolni idegenekkel, aztán amikor sikerült, miért gyorsítjuk fel, és esik szét a vastaps? És miért kezdjük újra? A triviális válasz az, hogy ez egy szokás. A fizikusok szerint azonban a jelenség nem csak embereknél fordul elő, elméleti fizikai alapjai vannak, és jól modellezhető.

Közhelyszerű, hogy a rokonságban levő, általunk kevéssé ismert három-négyéves fiú gyermeknél nem lőhetünk nagyon félre, ha vonatot vagy más, kerekeken guruló járművet adunk neki ajándékba. A fiúk életük egy szakaszában menthetetlenül vonatrajongók lesznek, míg a lányokat inkább a babák, a lovak és a miniatűr háztartási felszerelés érdeklik. Könnyű lenne a különbséget a korszellemnek megfelelően annyival elintézni, hogy a társadalmi konvenciók alakítják ilyenné az alapból egyöntetű érdeklődésű gyerekeket, de ez nincs így. Már az egészen kicsi fiúkat is feltűnően érdeklik a vonatok és a teherautók, sőt ez a különbség majmoknál is megjelenik. A jelenség okait pedig legfeljebb csak sejteni véljük.

Gene Roddenberry a Star Trek (Űrszekerek, Csillagösvény, ahogy tetszik) megalkotójaként vált híressé. Forgatókönyvírói karrierje mellett háttérbe szorul az azt megelőző, legalább ilyen jelentős repülői pályafutása. Noha Roddenberryt többször is kitüntették katonai szolgálata során, azt nem lehet állítani, hogy mindig szerencséje lett volna azokkal a gépekkel, amelyeken pilótaként vagy utasként utazott. Háromszor szenvedett repülőszerencsétlenséget, de mindet megúszta kisebb karcolásokkal.

Megvan minden westernfilm klasszikus és szinte kötelező jelenete, amikor a törvényen kívüliek belovagolnak a poros kisvárosba, némi lövöldözés kíséretében befáradnak a bankba, dinamitrudakkal felrobbantják a széfet, majd lelépnek a zsákmánnyal? Azt gondolhatnánk, ez mindennapos eset volt a vadnyugaton, mint a pisztolypárbajok, az indiánok által kifosztott postakocsik és a kocsmai verekedéssé fajuló pókerpartik. A hollywoodi hagyomány tükrében elég meglepő eredményt hozott a Foundation for Economic Education alapítvány kutatóinak vizsgálata, akik a 19. század második felének amerikai bankrendszerét térképezték fel. Azt találták, hogy az 1859 és 1900 közötti időszakban, amelyet a vadnyugat aranykorának is szokás tartani,

Vitatott fénykép Sam Bassról (középen), aki rablóbandájával 1877. szeptember 18-án kirabolta az Union Pacific vonatot Nebraska-ban. 1878. július 19-én lőtték meg Texasban, ahol bankrablást tervezett. Másnap belehalt sérüléseibe.

Fotó: Print Collector

Vagyis a korabeli adatok, bűnügyi és pénzügyi statisztikák szerint – amelyek egyébként más témákban rendre elég pontosnak bizonyulnak – a vadnyugat legsűrűbb éveiben a Kaliforniától Texasig húzódó hatalmas területen nagyjából ötévente történt egy bankrablás. Tegyük mellé a friss adatokat: az FBI összesítése szerint 2017-ben Amerikában 3937 bankot raboltak ki. (További érdekességek: bankrablásra a legnépszerűbb nap a péntek és a hétfő; a legveszélyesebb állam Kalifornia, ahol 391 eset volt egy év alatt, a legbiztonságosabb Wyoming és Vermont 1-1 rablással; a fekete férfiak éppen 1837-tel több rablást követtek el, mint az ázsiai nők.)

A űrkutatók régóta értetlenül álltak az előtt, hogy az Apollo-űrhajósok által a Holdon beüzemelt hőmérők miért regisztrálták a felszín jelentős, 3 Celsius-fokot is meghaladó melegedését. Több évtizednyi tanácstalanság után végül kiderült, hogy a jelenségért maguk az asztronauták a felelősek - az ember láthatóan képtelen megállni, hogy megemelje az égitestek hőmérsékletét. Ha a Nyugalom Tengere (Mare Tranquillitatis, az Apollo-11 leszállóhelye a Holdon) valóban tenger lett volna, valószínűleg sikerült volna megemelnünk a vízszintjét is.

Az öltözködési jó tanácsok legtöbbjének hátterében mindössze a megszokás vagy a közmegegyezés áll. Hiába készülnek tévéműsorok arról, hogy a divatguruk segítenek a trendi öltözködés törvényszerűségeiben járatlan embereknek abban, hogy ne csináljanak teljesen hülyét magukból, a tanácsaik legtöbbje teljesen alaptalan. A legtöbb öltözködési szabály nem állja ki az objektív vizsgálat próbáját. Vagyis ha lefejtjük róluk a kulturális rétegeket, nem marad olyan jelenség, amely indokolná létüket. Erre tökéletes példa a keresztben csíkos ruha esete. A látás agyi feldolgozása folytán ugyanis a közhiedelemmel ellentétben éppen hogy vékonyabbnak tűnnek a vízszintes csíkozású ruhát viselő emberek. Van azonban egy bölcsesség, amely tökéletesen megállja a helyét: a fekete ruha valóban slankít. Az emögött rejlő mechanizmus már Galileinek is feltűnt.

A második világháború legvégén, amikor a nagyhatalmak már javában a hidegháborúra készültek, az amerikai haditengerészet vezetésében felmerült az igény egy új típusú vadászgépre, ami ötvözi a hagyományos propelleres, és az akkor még újhullámosnak számító sugárhajtóműves gépek előnyeit. Ez nagyjából egy olyan gépet jelentett volna, ami a repülőgép-hordozóról katapult nélkül fel tud szállni, olyan jól manőverezhető, mint egy propelleres gép, de olyan gyors, mint egy sugárhajtású.

A feladatra a Republic Aviation vállalkozott, ami a P-47 Thunderbolttal elég sokat tett hozzá a 2. világháborús amerikai légi fölényhez, de az ő gépük a nem kevésbé legendás és máig hadrendben levő A-10-es Varacskos disznó, az F-84 Thunderjet, és az F-105 Thunderchief is. Jól látszik, hogy a cég mérnökei előszeretettel használták a gépeikre ragasztott becenevekben a thunder, vagyis mennydörgés szót – és ez abszolút indokolt volt az XF-84H kódnevű fejlesztésnél is.

Az univerzális vadászgépet ugyanis úgy képzelték el, hogy hatalmas propellert tesznek rá, a mögé pedig brutális motort, így megmarad a propelleres gépek minden előnye, de a nyers teljesítmény és sebesség a sugárhajtásúakat fogja idézni. Ez azzal járt, hogy a propeller pörgés közben átlépte a hangsebességet, ami a hangrobbanás néven ismert akusztikus jelenséggel terrorizálta mindenki füleit. Innen eredt a becenév: Thunderscreech, azaz mennydörgéssikoltás, de ez sajnos magyarul elég bénán hangzik, így nem is fogjuk használni.

Londonban járva sokaknak feltűnhet, hogy számos több száz éves kocsmát kakasról neveztek el. Miért van ez így? Ez nem a franciákra való utalás, hanem a hajdan ott árult sör egyik összetevőjét - a kakast - jelzi. Az 1600-as évek Londonában az úgynevezett cock ale (nagyjából: kakassör) volt az egyik legnépszerűbb alkoholos italféleség. Ezt a sört általában házilag készítették, és a cock ale house-oknak nevezett sörözőkben árulták. Minthogy pedig a kakas, mint hozzávaló különböztette meg a ház specialitását az egyéb söröktől, magától értetődő volt, hogy a baromfit cégérjükön és nevükben is feltüntették. Emellett az ital vélt potencianövelő hatása a kakas szó angol megfelelője (cock) egyéb értelmezéseit is a potenciális fogyasztók eszébe juttathatta.

Az olaszokról élő közkeletű sztereotípia szerint rendkívül fontos az életükben az evés, és büszkék kulináris hagyományaikra. Ennek tipikus illusztrációja az olasz pincér, aki felháborodik, ha egy turista feldarabolja a másképpen kezelhetetlen spagettit. Persze e hiedelmek jelentős része a nyaralók szórakoztatására kitalált országimázsban gyökerezik, de azért nem minden elemében igaztalan. A II. világháború idején „ellenséges idegennek” nyilvánított és egy montanai katonai bázis internálótáborába deportált olaszok például 1942-ben (részben) a pocsék minőségű ételek miatt szítottak zendülést.

Fotó: Mansfield library, University of Montana

Miután a japánok megtámadták Pearl Harbort, a tengelyhatalmak villámgyorsan hadat üzentek az Egyesült Államoknak. A hadiállapot életbe léptetésének idején azonban rengetegen éltek Amerikában, akik Japánból, Németországból vagy Olaszországból származtak. Sokukat a sebtében hozott idegenrendészeti rendeletek értelmében ellenséges idegennek nyilvánították, és

Nikola Tesla a 20. század egyik legnagyobb hatású és egészen biztosan a legtöbb legendával övezett feltalálója volt. Bár felsorolni is nehéz, mi mindennel járult hozzá a tudomány fejlődéséhez, a mindennapi életünk kényelmesebbé tételéhez és a 20. század elejének ipari forradalmához, a köztudatban mégis leginkább úgy maradt meg, mint aki korszakalkotó találmányokat alkotott, amiket aztán valakik jól betiltottak/elloptak/ellehetetlenítettek. Egyébként ennek annyi alapja valóban van, hogy Tesla egyenesen perre ment a rádió feltalálásának dicsőségéért Guglielmo Marconival, mondván, az olasz feltaláló tőle lopta az ötletet, ami Nobel-díjat és vagyont hozott neki.

Nikola Tesla

Fotó: Universal History Archive

Tesla leghírhedtebb találmánya mindenképpen a Teleforce "halálsugár" volt – azért az idézőjel, mert valójában szó sem volt sugárról, csak az újságok akasztották rá ezt a nevet, hiába ellenkezett és próbálta magyarázni, hogy inkább elektromágneses, nagy sebességre felgyorsított lövedékekkel operál a fegyver. Ennél sokkal több konkrétumot nem is árult el róla, amikor 1934 nyarán bejelentette a csodafegyvert, ellenben a bombasztikus ígéretekkel nem spórolt. 200 mérföld távolságról képes 10 ezer ellenséges repülőgépet megsemmisíteni – szólt a szlogen, azzal a kiegészítéssel, hogy a Teleforce-nak olyan irdatlan energiaszükséglete van, hogy gyakorlatilag egy saját erőművet igényel. Ez azt is jelentette, hogy a fegyver nem mozgatható, vagyis csak védekezésre használható, de arra olyan jó, hogy soha többé nem lesz háború, hiszen ki merne megtámadni egy olyan országot, ami a határaitól 300 kilométerre elpárologtatja az agresszort.

(Intermezzo: a korabeli amerikai sajtó olyan szinten rápörgött a "death ray" kifejezésre, hogy még mai szemmel nézve is első osztályú clickbaitmutatványokat prezentált vele; a New York Times még egy akvárium-balesetet is képes volt azzal a szójátékkal eladni, hogy a ray sugarat is jelent, de ráját is.)

1925, Flat Holm szigete

Tesla a találmányt először a Népszövetségnek (az ENSZ elődjének) akarta felajánlani, aztán több ország is megkereste, hogy megvenné a terveket. A szovjetek fizettek is neki 25 ezer dollár előleget, a britekkel is zajlottak rövid ideig tárgyalások 30 milliós árcédula mellett, de végül minden üzlet kútba esett. Ahogy magát a Teleforce-ot sem látta soha senki akcióban, magán a feltalálón kívül, aki még 1940-ben, a 84. születésnapján összehívott sajtótájékoztatóján is váltig állította, hogy van működő prototípusa.

Ha az állatvilág futóbajnokaira gondolunk, szinte senki sem említené fajunkat. Mindenki tudja, hogy leggyorsabban a gepárd képes futni (végsebessége valamivel meghaladja a 100 kilométer/órát), de csak sprint távokon versenyképes. A hosszútávfutás az ember igazi terepe. Nincs még egy olyan szárazföldi állat, amely aránylag gyorsan képes olyan kitartóan futni, mint az ember (a madarakat meg a halakat most ne keverjük ide; mondjuk ők nem is futva közlekednek). Vannak kutatók, akik szerint a futás központi szerepet játszott evolúciónkban.

Fotó: Avalon

Az emberré válás során kognitív (gondolkodásbeli) képességeink kiemelkedtek az állatvilágból, de a közmegegyezés szerint ezzel párhuzamosan testi adottságaink szinte szégyenletes módon visszafejlődtek. Gyengébbnek, lassabbnak és ügyetlenebbnek hisszük magunkat egy csomó állatnál, így a velünk közös őssel büszkélkedő főemlősöknél is. Ha a fizikai képességeinket egyenként vizsgáljuk, persze mindegyikre találhatunk olyan állatfajt, amely abban a tulajdonságában fölénk kerekedik. Ha azonban globálisan tekintünk az ember erőnléti adottságaira, akkor nagyon meglepő felfedezést tehetünk. Vannak ugyan állatok, amelyek végsebessége sokkal magasabb a mienknél, és olyanok is vannak, amelyek egy huzamban nagyobb távolságot képesek nálunk megtenni.

– ha ennek a mondatnak az elolvasása után valamilyen sci-fibe illő lézerágyút vagy óriásrakétát képzelt volna maga elé, gyorsan felejtse is el. A nácigyilkos rémgépezet ugyanis egy csehszlovák autómodell volt. Pontosabban kettő: a Tatra 77a és 87.

A nyugati civilizációkban élő felnőttek többsége (egyes felmérések szerint több mint 90 százaléka) használ valamiféle kozmetikumot, amely elfedi, megváltoztatja, semlegesíti a testszagát. Főkét a hónaljon elválasztott, majd a bőrfelületen lebomló izzadság-összetevők lehetnek kifejezetten büdösek. A kelet-ázsiai népeknél viszont sokkal ritkább az orrfacsaró hónalj, így dezodorra sincs igazából szükségük. Mindezt pedig génjeik okozzák.

Amerika legnépszerűbb zenei stílusa a country, valahogy úgy alakult történelmileg, hogy ha már rendes, hagyományos népzenéjük nincs, a vadnyugati hangulatot és cowboyromantikát árasztó countryzene tudja leginkább megragadni a lelküket. Ahogy az lenni szokott, a „valahogy így alakult" mögött ezúttal is egy egészen bizarr történet húzódik meg.

Akinek van macskája, és volt alkalma szembesülni vele, amint az a szemébe bámulva, rezzenéstelen arccal levert egy kristálypoharat a polcról, esetleg a hátára ült, miközben telehányta a vécét, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy ezek a kis rohadékok valójában érzelem- és empátiamentes szörnyek, akik csak érdekből hajlandók smúzolni az emberrel. A kutyák empátiája és emberek iránti érzékenysége közismert tény; a macskáknál viszont több kutatás is vizsgálta a beleérző képességüket, és csak néhány hozott látható eredményt.

Rengeteg a kopasz szakállas férfi. Talán többen vannak, mint a kopasz nem szakállasok, bár erre vonatkozóan nem végeztünk reprezentatív kutatást. Mindenesetre az egyértelműnek tűnik, hogy a kopaszodás nem talál fogást az arcszőrzeten. Miért van ez, hiszen mindössze arról van szó, hogy a fejünk tetején vagy alján helyezkedik el a szőrös bőrfelület. Nos a megoldás sokkal bizarrabb, mint sejtenénk. A szakáll ugyanis gyakorlatilag az arcra nőtt fanszőrzet.

Természetesnek vesszük, hogy egy magára valamit is adó tyúk - ha nem akarja villámgyorsan a levesben végezni - szinte naponta tojik egy tojást. Teszik ezt úgy, hogy legtöbbjük, főként az intenzív baromfitartás tojásgyáraiban nekik rendelt néhány négyzetcentiméteren toporgók, életükben nem láttak kakast. Miért teszik ezt, hiszen semmi reményük arra, hogy a tojásokból kiscsibék keljenek ki?

Az 1982-ben 72 évesen meghalt Sir Douglas Bader az angol légierőben szolgált, 1928–33 és 1939–46 között vadászpilótaként. 22 légi csatát nyert meg szólóban, négyet segítséggel, emellett hat valószínűsíthető győzelmet, egy valószínűsíthető társgyőzelmet és 11, csatában megrongált ellenséges gépet tulajdonítanak neki. 1941-45 között hadifogoly volt, miután a német megszállás alatt levő Franciaország fölött volt kénytelen kiugrani a repülőgépéből.

Részt vett többek között a dunkerque-i csatában és az azt követő, a brit katonákat a csatorna túlpartjára menekítő Dinamó hadműveletben, a II. világháború egyik legnagyobb légi ütközetében, az angliai csatában és több nyugati fronti bevetésen, vagyis a második világháború elég sok jelentős mozzanatánál ott volt. Mégsem ezek miatt különleges, hiszen hasonló pilótából azért elég sok akadt, hanem azért, mert

Mindenki tudja, milyen érzés először hallani a kedvenc számunkat. Hirtelen libabőrösek leszünk, és úgy felvillanyozódunk, mintha elektromos áramot pumpálnának a vérünkbe. Olyan, mintha betépnénk a hangoktól – sőt, tulajdonképpen pont ez történik.

Aztán az érzés idővel megfakul; minél többet hallgatjuk a dalt, annál kevésbé tudja előidézni az elsőre érzett hatást. A toleranciánk idővel olyan magasra nő, hogy egy idő után már egyenesen utáljuk az adott számot, és egészen másfajta hidegrázás fog el, ha meghalljuk.

Ahogy a csokitortától is meg lehet undorodni, ha túlzabáljuk magunkat belőle, ugyanúgy a daloktól is csömörünk lehet. De mi ennek az oka? Pontosan senki nem tudja, de több elmélet is van, ami magyarázatot adhat a jelenségre.

Nagyjából hét évvel ezelőtt, 2012. február 19-én szenzációs hír járta be a világsajtót (testvérlapunk, a TotalCar is megírta) egy svéd férfiról, akit igluvá fagyott kocsijában két hónap után találtak meg élve a svéd vadonban. Az akkor 44 éves Peter Skyllbergre nem sokkal az északi sarkkörtől délre bukkantak hómobilos kirándulók, akik a semmi közepén, rengeteg hóval borított autóban saját meglepetésükre egy túlélőt találtak.

Az 1990-es évek elején a rendszerváltáson frissen átesett Magyarországot még aránylag elkerülték a nagy nemzetközi marketinges trendek, így nem nagyon emlékezhetünk arra sem, hogy akkoriban hogyan tombolt az átlátszóságmánia. Ez annyit takar, hogy mindenféle, alapvetően folyékony termékből született átlátszó verzió, amit aztán azzal hirdettek, hogy ez aztán a végletekig tiszta és természetes. Volt például átlátszó folyékony szappan, átlátszó sör, de még átlátszó benzin is (ennyit a "tiszta és természetes" jelzőkről). Az 1992-es Superbowl szünetében pedig ezzel a reklámmal bemutatkozott a műfaj királya, az átlátszó kóla:

A színészeknek néha nem várt akadályokat kell leküzdeniük egy-egy szerep eljátszásáért – van, hogy 30 kilót adnak le, vagy épp szednek fel, és van, hogy a CIA segítsége kell, hogy elkészülhessen egy produkció, mint például Jim Carrey és A Grincs esetében.

Ma Magyarországon egy nő átlagosan 79 évig él. Egy férfi 72 évig. Ez nagyjából 10% különbség. A jelenség a statisztikák szerint a világ minden országában megfigyelhető kisebb-nagyobb mértékben. A nők Oroszországban és pár volt szovjet tagállamban élik túl legjobban a férfiakat (éppen ott, ahol a férfiak körében az alkoholizmus a legsúlyosabb méreteket ölti), a legkisebb különbség pedig olyan országokban érzékelhető, mint Mali, Burkina Faso vagy Sierra Leone, ahol a nők egyenjogúsága nem nagyon létezik, így az orvosi ellátásuk és higéniás körülményeik is csapnivalóak.

A különbség mindig is megvolt, amióta ilyesfajta statisztikák léteznek, Svédországban például, ahol elég megbízható adatok vannak bő 200 évre visszamenőleg, 1800-ban 33 év volt egy nő, és 31 év egy férfi várható élettartama; ma 84, illetve 80 év.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján két rangos folyóiratban is olyan tanulmányok jelentek meg, amelyek arra a következtetésre jutottak, hogy a balkezes emberek sokkal jobban ki vannak téve a baleseteknek, emiatt pedig jelentősen rövidebb ideig élnek, mint jobbkezes társaik. Az eredmények megcáfolhatatlannak tűnő statisztikai adatokon alapultak, és az indoklásuk - miszerint egy balkezes számára a jobbkezesekre tervezett világ számos veszélyt tartogat - logikusnak tűnt. Noha sokáig mindenki tényként fogadta el a jelenséget, mára kiderült, hogy csak mítosz az egész.

Az év legdepressziósabb napja, szomorú hétfő, sőt, kék hétfő  - ezeken a neveken fut január harmadik hétfője, ami egy Cliff Arnall nevű pszichológus formulája alapján terjedt el úgy, mint az év leglehúzóbb pontja. A tudományosnak legkevésbé sem nevezhető tézisét azonban Arnall azóta már részben megbánta, vagy legalábbis azt, ahogyan értelmezték az emberek.